OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Skót-Felföld 2016. 24.rész, Leurbost.

Home » Skót-Felföld 2016. 24.rész, Leurbost.

Loading

Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója.24. rész, Leurbost.

Az előző részben egy békés Paradicsomban folytattam az utamat.

 2016. 07. 06. Szerda. Huszonkettedik nap.

   Éjszakára szinte teljesen megállt a forgalom, csak ritkán lakott vidéken jártam, így nyugodt, békés, csöndes álmom volt. Olyannyira, hogy kilenc is elmúlt, mikor először néztem ki a cipzár mögül. Valahogy, pedig magas fű volt, szélcsend és napsütés, a szúnyogok sem fedeztek fel, így békésen meg tudtam reggelizni. A könyvtár oldalánál levő csapnál egy frissítő mosakodás, fogmosás, majd fél tizenegyre, útra készen, össze voltam pakolva. A nap ragyogóan sütött, szép nap ígérkezett. Persze, tudtam én, hogy főleg a skót-napot nyugtával lehet csak dicsérni.   Egy darabig még Balallan ritkás házai kísértek, majd elnéptelenedett megint a táj, és a Loch Eireasort mélyen a szárazföldbe nyúló víztükre mellett haladt a néptelen út.

0619

    Az eseménytelen, békés bandukolást csak néha zavarta meg egy-egy autó elsuhanása, amúgy még a szél sem rezzent. Tanya, gazdaság csak a távolban bukkant fel, így az utat sem kísérte a már megszokott drótkerítés. A „nagyvizen” kívül meglepően sok apró, csillogó folt pettyezte a tájat, és azt, hogy ezekben a feltehetően édesvízi kis tavakban hal is van, több helyt bizonyította a kéken fodrozódó hullámokon ringatózó horgászcsónakok nagy száma. A partjaikon álló autók jelezték, hogy közeledem Stornoway-hoz, a sziget legnagyobb településéhez, ahonnan úgy tűnt sokan járnak ki egy kis csendes felüdülésre, egy békés és klasszikus édesvízi tavi-horgászatra.

0620

   Két „település” következett, (az itt található 4-5 ház miatt muszáj idézőjelbe tennem) Kinloch és Lacasaigh, majd alig egy kilométerrel utánuk, egy kis folyócska partján a két falu, és a környék temetője simult gyönyörűen nyírt pázsitjával az elvadult környezetbe. Előtte nagy aszfaltozott parkoló, (üresen) mellette egy csupasz gránitsziklán nyerskőből kirakott, kör alakú emlékmű, pihenőpadokkal. Éltem a felkínált lehetőséggel, szomjas is voltam, lemálháztam egy rövid pihenőre. Az emlékművet a két világháború helyi halottainak emlékére emelték, ahogy egy rövid sétát tettem a sírok között, a dátumok alapján itt is vannak eltemetve.

0626

    Két biciklista kanyarodott be a parkolóba, elég ritka látvány erre. Persze, mint mindenhol, ahol csak nagy ritkán futunk össze embertársainkkal, rögtön szóba elegyedtünk, bemutatkoztunk egymásnak. A házaspár, hisz egyikőjük egy sportos hölgy volt, Hollandiából jött. Ők szinte az egész nyarat itt, Skóciában töltötték, Edinburgh-ig jöttek repülővel, és onnan kerekezték be szinte az egész országot, természetesen nem kihagyva a Külső-Hebridák izgalmas vidékét sem. Sátraztak majdnem mindenhol, csak a nagyobb városokban húzódtak be néha egy kis „karbantartásra” szállodába, hostelbe, ahol kimoshattak, letisztálkodhattak a következő nomád szakaszra. Sors- vagy talán útitársakkal összefutva ilyen helyen könnyebben kitárulkozik az ember, érdeklődve hallgatja a másik elbeszélését, kalandjait, tapasztalatait, és ugyanígy osztja meg a sajátjait is. Ömlött belőlünk a szó, szerencsére kb. egyforma szinten kommunikáltunk az angollal, megértettük egymást. Mint ahogy én csodáltam, és persze „irigyeltem” Őket, Ők is érdeklődéssel, és egy kicsit borzadállyal hallgatták az én utamat. Lehet, hogy az udvariasság mondatta velük, de a gyalogos túrát bevallásuk szerint nem vállalnák fel. Főleg a szerény felszerelésemen voltak elszörnyedve….

0625

    Szóval a tízperces pihenőből villámgyorsan másfél órás jó hangulatú beszélgetés lett! Néha arra is szükség van egy ilyen magányos, „magunkban beszélős” úton. Dél már jól elmúlt mikor elköszöntünk, egy irányba, de különböző sebességgel mentünk tovább. Azért, hogy ne legyen minden túl idilli, közben alattomos észrevétlenséggel beborult az ég, és néha még az eső is szemerkélt. Bár, már az lett volna szokatlan és gyanús, ha nem így történik. Továbbra is tavak közt kanyargott az út, egy pillanatra szinte Finnországi feelingem volt, utoljára ott voltak ilyen sűrűn egymás mellett aprócska állóvizek. Meglepő volt, hogy sokukat szinte teljesen benőtte a tündér-, vagy másképpen tavirózsa. Kicsit csodálkoztam, hogy ezen a tájon, ezek közt a körülmények között is előfordul, de utána olvasva kiderült, hogy ez egyáltalán nem ritka, a 45 faj valamelyike szinte mindenütt fellelhető. Itt csak fehéret láttam.

0876
0628

   Egy út menti házhoz értem, mellette fedett buszmegálló, beültem a tető alá, optimistán bizakodva, hogy a mind erősebb eső majdcsak csillapodik. Nem volt kedvem beöltözni, hisz enyhe volt az idő, tudtam, hogy percek alatt leizzadok.  Kicsit feljebb a házhoz tartozó legelő volt, itt már dróttal lekerítve, és az itt leggyakrabban előforduló skót feketefejű hegyi juhok legelésztek békésen hófehér, hosszú bundájukban. Nyár volt, talán egy késői vedlési időszak, de némelyikük nagyon furcsán viselte magán az értékes alapanyagot. A világhírű Harris-tweed ezeknek az állatoknak a gyapján alapszik. Igaz, rengeteg van belőlük, és valószínű elegendő is a gyártáshoz a mennyiség, amit lenyírnak róluk. Mégis, sokszor elgondolkodtam, hogy milyen érték mehet veszendőbe, mikor azt láttam, hogy ezek a csodálatos, hófehér, hosszúszálú gyapjuba öltözött állatok „csak úgy” levetik, levedlik magukról ezt a bundát. Sok-sok legelőn láttam több kilósra becsülhető gyapjúlabdákat görögni a szélben, vagy éppen beletaposva a sárba, felakadva tövises bokrokon. Mikor elkezd kibújni a pihe-puha új szőrzet, rajztáblányi darabokban dúrja le a régi, mégis patyolat-tiszta, jó 20 centi vastag takarót.

0624

    Jó ideig üldögéltem, de az eső csak nem tudta eldönteni hosszú távra, hogy mit is akar. Hol szemerkélt, vagy percekre elállt, hol meg szakadt. Nem siettem, az útelágazás, aminek környékén éjszakázni akartam, másfél-két kilométerre volt előttem. Mégis nekiindultam, és csak felvettem az esőkabátot, nem akartam a végletekig elázni, mert másnapra nem szárad meg semmi. Stornoway előtt egy kis kitérőt terveztem be, otthon ez még úgy volt a tervben, hogy ha jól haladok, ha belefér. Hát most már látszott, hogy bőven bele fog férni, tehát egy kb. 20 km-es kitérőt terveztem be Callanish-ba, az 5000 ezer éves, kőkorszaki állókövek birodalmába. Az A859-ből itt ágazik le az A858-as, ami odavisz. Ez csak egy kis kitérő lesz, ugyanezen az útvonalon fogok visszajönni is, ez az egyetlen szakasz az út során, amit kétszer járok be.

0627

    Tehát neki vágtam, az aznap utolsó szakaszának, és folyamatos esőben elértem az útkereszteződést. Furcsa, és ellentmondásos módon itt tulajdonképpen egy kb. húsz házból álló település volt, benzinkúttal, bolttal, szervizzel, lakóházakkal, és mégsem volt neve, tehát nem számított falunak sem. Közvetlen a kereszteződés mellett, egy sorház előtti háromszögben gyönyörűen nyírt pázsit volt, amit a házak felé bokrok takartak, rögtön tudtam, mikor megláttam, hogy ez tulajdonképpen nekem készült! Pici hiányossága volt, hogy a lapályban megállt a sok eső, ahogy befelé igyekeztem, a zöld fű alatt rögtön vízbe süllyedt a lábam. De, szerencsére a bokrok tövében magasabb volt a talaj, ideális sátorhelyre találtam megint.

2001

    Letáboroztam, persze végig esőben, és bolt nézőbe indultam. Tudtam, hogy van, interneten már „belőttem” magamnak, de ideje is volt, fogytán voltak a készleteim. A szokásos praktikumokat itt is megtaláltam a buszmegállóban levő, de azért elég szerény kis üzletben, igaz, mellette még egy apró kis étterem is kiszolgálta az erre autózókat. Én maradtam a hidegnél, a sonka-sajt-kenyér kombinációnál, de azért estére kicsit kirúgtam a hámból. Vettem egy csilisbab konzervet vacsorára, és még az édességet is megkívántam. A csokik elég kemény árcédulákkal rendelkeztek, így végül maradtam egy kis pohár málnalekvárnál. A sátorban aztán, az eső kopogásával aláfestve egy hatalmas lakomát csaptam, a neten még kicsit utánanéztem a következő napjaimnak, a kis kitérő lehetőségeinek, majd elég fáradtan, így villámgyorsan álomba merültem.

0630

Huszonkettedik éjszaka: 58° 9’19.38″É   6°29’56.28″

22. éjszaka