Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 25. rész, Callanish.
Az előző részben válaszúthoz érkeztem…
2016.07.07. Csütörtök. Huszonharmadik nap.
Esett! A változatosság kedvéért a sátorponyván kopogó zápor hangja ébresztett reggel. Kilenc múlt, nem nagyon volt érdemes tovább húzni a felkelést, hisz estére el szerettem volna érni Callanish-ba. Durván 18-20 km állt előttem – persze ez csak becslés volt – és ismeretlen terep. Egy gyors, és meglehetősen kényelmetlen reggeli után beöltöztem esőszerelésbe, nem sok esélyt láttam, hogy a szürkületi sötétséget okozó, masszívan összeállt fekete felhőzet a közeljövőben felszakadozik. Még mindig tartott a kicsapongó dőzsölésre ingerlő kedvem, elszaladtam a boltba, mert tegnap este az orrom előtt/alatt főztek egy espresso kávét, ami bizony beindította bennem a pavlovi reflexeket. Ezt reggel már nem tudtam kihagyni, és a napot úgy „otthoniasan”, egy jó erős feketével kezdtem. És, 1 fontért kimondottan olcsó is volt. Mire ezt a 2×300 m-t megtettem, az esővédő annyi vizet kapott, hogy nyugodtan vágtam neki a napnak, hisz tudtam, hogy ennél jobban már nem ázhatok el.
Mellékút, viszonylag korán volt még, kényelmesen és zavartalanul bandukolhattam az út szélén. Lankás, kopár táj kísért, emberi jelenlétre csak az út mellett végig húzódó drótkerítés, és az ezeket néha megszakító bejárók, kapuk utaltak. A hozzájuk tartozó tanyák épületei elvesztek a lankák között a messzeségben. Az út melletti tavakon több helyt is intenzív haltenyésztésre utaló ketrecek süllyedtek a vízbe. Ezekben a pontonokon függő, sűrű szövésű, erős dróthálóból készült medencékben nagyüzemi technológiával nevelik fel főként lazacok, pisztrángok és sügérek tonnáit. Elég sok vitát vált ki napjainkban ez a tenyésztési mód, ami mellett és ellene is rengeteg elfogadható érv sorakoztatható fel. Egyik oldalon a viszonylag kis befektetéssel elérhető nagy „terméseredmény” áll, hiszen egy-egy ilyen telep kiszolgálását többnyire egy ember el tudja látni, akinek csak a napi etetés a feladata. Én is láttam, mikor a partról egy motoros ladikkal pár zsák tápot kivitt a gondozó a telephez, és a medencék közötti járdákról a vízbe szórva a zsákok tartalmát, negyed óra alatt végzett az etetéssel. Amikor pedig elérik a megfelelő méretet, különösebb szelektálás nélkül, (hisz egy időben lettek telepítve, így közel egyforma méretűek is) könnyedén, a ketrecek kiemelésével veszteség nélkül lehalászhatók, és jöhet a következő csapat előnevelt tenyészhal.
Ami miatt viszont sokan, főként persze a környezetvédők tiltakoznak a nevelési mód miatt, az is egyszerű logikával belátható, alátámasztható és igaz. Nagy tömegű hal előállításakor nagy mennyiségű ürülék, az óhatatlanul a fenékre kerülő, fel nem használt tápból bomlástermék keletkezik, amely már tápanyagokban túlterheltté teheti a környező vizeket. A tápokban gyógyszerek, antibiotikumok, hormonok, vitaminok, színezőanyagok vannak, melyek részben a természetes vízbe jutnak. A part menti, vagy nyíltvízi hálós ketrecek használatánál a hálóra települő algák növekedését növényvédő szerekkel korlátozzák, melyek az élő vízben felhalmozódhatnak. A nagy tömegben, hálóketrecben tartott halaknál fellépő fertőzések a vad populációkat is megfertőzhetik. Még itt, a szinte érintetlen északon is érdemes elgondolkodni ezeken, pedig akkor még nem is beszéltünk a hírhedt Vietnami cápaharcsa tenyészetekről. Nehéz igazságot tenni….
Egy pár házas kis tanyabokorhoz, Achadh Mór-hoz értem közben, aminek egy okból örültem, mégpedig azért, mert az út mellett volt egy telefonfülkéje. Persze nem rendeltetésszerűen akartam használni, hanem egyszerűen az addig is folyamatosan szemerkélő eső épp itt váltott át özönvízszerű zivatarrá. Annyit tudtam csinálni, hogy hirtelen beugrottam a fülkébe, (ahová a hátizsákkal épp hogy befértem), és ott álltam szorongva, vigyázállásban egy jó félórát, míg a nagyja elvonult. Az csak természetes, hogy unalmamban azért kipróbáltam, hogy van-e vonal, hát nem volt…
Aztán, mikor csillapodott, indultam tovább. Ami már sokszor előfordult, és amiről már írtam is, egy jótét gépkocsivezető itt is megsajnált. Egy fehér mikrobusz fékezett mellettem, és intett, hogy szálljak be. Személyszállító kisbusz volt, három idősebb, jól felpakolt utas már ült benne, Ők is mosolyogva invitáltak, és már húzódtak össze, hogy fel tudjak szállni. Mondanom sem kell, hogy elég megrökönyödést okoztam, mikor elmagyaráztam, hogy én gyalog szeretnék menni az esőben. Szerintem még most is csóválják a fejüket, mikor az őrült külföldi az eszükbe jut. Mikor pár száz métert haladtam, jött a büntetés, újból elkezdett szakadni, és akkor már nem volt hely sehol, ahová beállhattam volna.
Újabb pár ház, amit Lochganvich-nak neveztek el valamikor, és ahol semmi védett zúg nem volt, majd egy parkoló-pihenő következett. Rettentően át voltam ázva, fáztam is, fáradt is voltam, na meg a sátorban összecsapott szerény reggeli miatt éhes is. A pihenőben viszont két asztal is volt, padokkal, ami kínálta magát a nyűgjeim orvoslására. Azonban bármennyire is kényelmesnek tűnt padon ülve, asztalnál, úri módon falatozni, a szakadó eső tompította a várható élvezet értékét. Ám a sokat tapasztalt vándor igyekszik mindenből a praktikumot, a lehető legjobbat kihozni, így az asztal alatti száraz talajt – igaz, szikla volt – meglátva, rögtön jött az ötlet. Bemásztam az asztal alá, ülve épp elfértem, és esőtől védetten, kényelmesen megebédeltem. Pihentem is még egy jót, megvártam, míg megint sétálható szintre enyhül a csapadék.
Az út felénél lehettem, tudtam, hogy ez hosszú, és fárasztó nap lesz. Túl sok nézelődni való nem volt, illetve a környék, a táj a megszokott zord szépségében maradt el mögöttem, de ez már megszokott volt, a fényképezőgépet meg féltem elővenni, Izland óta tudom, milyen kín, ha elromlik az emlékeket megőrző szerkezet. Ami viszont kicsit morc hangulatomban is megmosolyogtatott, egy tanya bejárója melletti postaláda volt! Pár pillanatba bele is telt, míg felfogtam, hogy mit is látok. A sokat fagyoskodó és ázó gazda valószínű egy kis trópusi érzést akart a lakhelye köré varázsolni, ugyanis fémlemezekből készített magának a bejárat mellé egy élethű pálmafát. És ennek a fém-törzsére volt erősítve a tanya postaládája. Nagyon tetszett, egy pillanatra nosztalgikusan felvillant előttem a görög tengerpart, de nem fáztam tőle kevésbé….
Mikor valami már kezd nehezemre esni, vagy unok valamit, de tudom, hogy csinálni kell, általában daccal reagálok, azzal, hogy úgyis….! Most is így volt, untam a menést, fáztam, fáradtam, tehát beleerősítettem, fokoztam a tempót, a sétáról kocogó sietésre váltottam, és a következő hat kilométert egyben, egy bő óra alatt megtettem. Útelágazás jött, egy nagy buszmegálló tetővel, itt pihentem meg egy kicsit. A térképről tudtam, hogy Garrynahine, tehát az útelágazás már csak 4 km.-re van a napi céltól. Még egyszer felszívtam magamat, és mostmár visszaváltva sétatempóra, egy másik óra múlva az állókövekhez vezető bekötőút bejáratánál voltam. Előtte kicsit zavarban voltam, ugyanis útközben még két helyen mutatott tájékoztató nyíl ugyanazzal a felirattal valami távolabb látható kövek felé. Este aztán a Visit Centerben és az interneten megfejtettem a rejtélyt, hogy a kövek tulajdonképpen három csoportban vannak, egymástól talán egy-egy kilométerre, de a fő csoporton kívüliek talán 2-3 magányos kőoszlopot jelentenek. Ezekhez szinte járatlan kis dűlőutak vezetnek, láthatóan nem sokan kíváncsiak rájuk.
A fő attrakcióhoz egy 800 méteres aszfaltozott bekötőút vezet, itt élénk a forgalom, és napi többszöri buszjárat kanyarodik ide mind Stornoway, mind Brue irányából. És akkor a turista buszokról még nem is beszéltem, amiből rengeteg van. Ennek megfelelően jó nagy parkolója is van a látogató központnak. Az út és a tenger közti sáv végig beépített, takaros kis villák dacolnak az itteni örökös széllel. Feltűnő volt, hogy a pár nappal előbbi népszavazást követően, ami eldöntötte a Királyság kilépését az EU-ból, mennyire felerősödött az addig is markáns skót nacionalizmus. Minden házon, a házak előtti oszlopokon két zászló lengedezett kihívóan, a skót nemzeti, és az EU csillagos kék lobogója. Akkor is már, (és a mai napig is) folyamatosan terítéken volt a követelés, hogy Skócia lépjen ki az Egyesült Királyságból, és maradjon önálló államként az EU-ban. Ez, a mai napig nem dőlt el.
Mire nézelődve felsétáltam a látogató központhoz, már zárni készültek. Egy gyors tájékozódásra volt csak időm, és az első benyomás kedvező volt. Egy étterem, jó minőségű wifivel, sok konnektorral, (ami a lemerült energia készletem szempontjából áldás volt), ajándékbolt, horrorisztikus árakkal, melegvizes mellékhelyiségek, és sok-sok tájékoztató prospektussal, térképpel, tablókkal egy információs iroda. Az épület előtt asztalok, padok. Az egyik alá beraktam a poggyászomat, megint csak bízva az emberekben, és elindultam sátorhelyet keresni. A bejáratnál egy tábla pár száz méterre kempinget kínált, de igazából ez fel sem merült az opciók közt, másnap pedig meggyőződtem róla, hogy nagyon is rossz ötlet lett volna. Ám a főépülettől 30 méterre, az állókövek dombja alatt egy láthatóan régóta használt épület oldalában megint rátaláltam az ideális sátorhelyre. Takarásban is volt, szinte semmilyen közönség által látogatott helyről nem lehetett odalátni, vastag fű borította, kényelmes derékaljat biztosítva, és a szél ellen is védve voltam. Maga az épület valamiféle raktárnak, esetleg tűzoltó garázsnak nézett ki, és mivel ablaktalan volt, nem jöttem rá a rendeltetésére. Az ajtaján a lakat mindenesetre már szerintem nyithatatlanul rározsdásodott.
Letáboroztam, a még nyitva levő mellékhelyiségben, forró vízzel egy nagy mosakodást csaptam, kimostam a fehérneműeket, az asztalnál pedig megvacsoráztam. A feltámadt hatalmas szél a felhőket is elhajtotta, és a lemenő nap végre egy kis meleget is áraszthatott sápadó sugaraival. Teljesen elnéptelenedett minden, az utolsó turisták is hazamentek, egyedül maradtam. És a hangulata, az igazi varázsa így volt érezhető a sokezer éves köveknek. Felsétáltam a dombra, futólag ránéztem, miért is tettem ezt a kitérőt, a részletesebb ismerkedést másnapra hagytam. Fáradt is voltam, ezért, bár még jócskán világos volt, mikor magamra húztam a sátor cipzárját, gyorsan sikerült elaludnom.
Huszonharmadik éjszaka: 58°11’44.56″É 6°44’41.88″Ny
