Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 23. rész, Balallan.
Az előző részben “világvége tájakon” haladtam.
2016. 07. 05. Kedd. Huszonegyedik nap.
Este még kicsit zajos volt az elalvás előtti időszak, bizonyítékul, hogy tényleg meseszép volt a táj a sátram perspektívájából, ott a kanyarban, a híd mellett szinte minden arra járó autó, kisbusz, minden turista megállt, kiszállt, és fényképezett. És, 11-ig világos is volt. Végül csak elcsendesedett a környék, és egy nagyszerű, pihentető éjszakám volt. Ébredésre megszáradtak a kiteregetett dolgaim, kint az „asztalnál” megreggeliztem, betartalékoltam a folyóból egy kis okkersárga innivalót, majd indultam tovább. Szinte „embermentes”nap volt, viszont a táj, ami körbevett, nem is igazán igényelte az emberi jelenlétet.
Indulás után az első élményem egy tanya udvarán fogadott, abszurditásában nagyon szórakoztató látvány volt. Egy közvetlen az út melletti tanya bekerített udvarán, a kerítés tövében egy igazi, ikonikus, piros londoni telefonfülke állt. Mivel a belátható környéken az emberi életnek, de legalábbis a civilizációnak nyomát sem láttam, meglepő látvány volt, itt a nagy semmiben. Nem tudtam, vajon valódi-e, működőképes lehet-e, megálltam mellette, hogy az esetleges bedrótozottságát megvizsgáljam. Akkor nyílt az ajtó, és három fekete fejű, hófehér bundájú birka ügetett ki a fülkéből. Első gondolatom az volt, hogy valószínű a távoli rokonokat hívták interurbán….
11 óra körül aztán szép lassan beszürkült az ég, és bár óvatosan, de eleredt az eső. Eddig bírta…. Pár kilométer csendesen ázó gyaloglás után elértem az Aline természetvédelmi terület határát. A Kintarvie településig húzódó terület meseszép látványt nyújtott, még a csendesen szemerkélő esőben is. Az út mindkét oldalán burjánzott az élet, a természet. Baloldalt sűrű erdő szakította meg a táj eddig tapasztalt fátlan kopárságát. A legkülönfélébb fenyőfák, nyíres ligetek, tölgyesek pompáztak a meglehetősen nedves lapályban, köztük többnyire vízben álló tisztások, rejtett mocsarak. A kiugró sziklagerinceken jelzett túraútvonalak húzódtak be a rengetegbe, de ahol nem lehetett így utat kijelölni, ott is megoldotta a kezelő erdőgazdaság a dolgot.
Cölöpökre fektetett deszkákból több kilométernyi turistaösvény, szabályos járda húzódott az apró kis tavak, a gyönyörű erdők közé. Ugyanez volt a helyzet az út nekem jobboldalt eső részén is. Itt a Loch Seaforth felső ága határolta az arborétumot. Az út mellett nagy befogadó képességű parkolók vannak kiépítve a gépkocsis kirándulóknak, és itt is 3-4 különböző hosszúságú turistaösvény vezet az itt már csupasz sziklák között meghúzódó apró tavacskák, tündérrózsával és egyéb helyi szépségekkel borított piciny vízfoltok világába. Az eltérő irányba induló deszkajárdák mellett nagyon szemléletes tablók mutatják be képekkel illusztrálva a környék jellegzetes flóráját és faunáját. Ami, a képek és a tájékoztató szerint meglehetősen gazdag.
Most, lehet, hogy az időjárás miatt, vagy a keddi hétköznap volt az oka, mindenesetre egyetlen emberrel nem találkoztam, egyetlen gépkocsi sem állt a nagy parkolókban. Az egyik járdán, ami egy másfél kilométeres kört hirdetett a tavacskák között végigmentem. Valóban egy kört megtéve, szinte ugyanoda, a parkoló másik végébe értem vissza. Sajnos a tájékoztató gazdag madárvilága elbujdosott, szinte egyet sem láttam a szitáló esőben. A növényvilág viszont a virágzás színpompás közepén tartott, sok nálunk is az útszélén megtalálható hétköznapi „gyomot”, szúrós tüskéjű bogáncsot ismertem fel. Két-három nagy korcsolyázás után azt is megjegyeztem egy életre, hogy a nedves, nyálkás deszka meglehetősen óvatos közlekedést igényel, főleg műanyag talpú túracipőben. Ha nem lett volna nálam a két „mankó”, a két túrabot, valószínűleg közelebbről is megismerkedtem volna a talajjal.
A rövid turistáskodás után a főúton folytattam. Valószínű a hirtelen és erőteljes igénybevétel miatt ekkor esett szét először a túrabotom, úgy, hogy láttam rajta, hogy mivel csak provizórikusan tudtam összedugni a részeket, innentől már nem sok van neki hátra. A gazdag növényvilág, az erdők eltűntek az út mellől, egy szakaszon megint a Loch mellett haladtam, és párszáz méteres közönként apró, két-három házas, de helységnév táblával rendelkező települések jelentek meg. A bot most már százméterenként szétesett, idegesítő volt az állandó szerelés. Kapott egy határidőt, hogy ha még kétszer szétmegy, akkor elbúcsúzunk. Ez nagyon gyorsan bekövetkezett, és fájó szívvel, de egy tanya kapujában levő konténerben landolt. Nehéz volt utána, főként az első időben. Meg kellett szokni egy új testtartást, a hátizsák súlypontja is másként helyezkedett az amúgy elég érzékeny gerincemen. Hiányzott. Később, már Stornoway-ben néztem, hogy veszek egy újat, de olyan horror-árakon kínálták, hogy lemondtam róla.
A loch partján, a víz felé lejtő szétszabdalt, hepehupás lankákon is volt élet. Legelők voltak lekerítve, és még tanyákat is építettek erre a lehetetlen helyre. A bejárókon, a kapun látni lehetett, hogy ezek bizony, (igaz, talán 2-3 ilyen volt) lakottak, itt emberek élnek. A vidék általában Skócia szerte, a Highlandon, és a Hebridákon is meglehetősen jól közművesítve van, azonban itt a házakhoz még villanyvezeték sem húzódott, annyira kiestek a civilizáció áldásaival ellátott vidékről. Mindenesetre, ahogy menetközben végiggondoltam az itteni életet, meglehetősen nehéz lehet. És ezek az emberek, általában egész életüket egy helyen élik le. Persze bevillantak azért olyan képek, látványok is, olyan lélegzetelállító gyönyörűségek, amik talán magyarázatot is adhatnának ennek az életformának az elviselésére, sőt, szeretetére.
Az egyik ilyen tanya mellett elhaladva, a magas aljnövényzetből hirtelen kibukkant egy csoda. Három méterre tőlem, közvetlen a drótkerítés mellett egy aranyszőrű, csodálatos hosszú szőke sörénnyel ékesített, pazar kondícióban levő, hatalmas paripa nézett szembe velem. Lehet, hogy én lepődtem meg jobban, bár valószínű ő sem lát sokszor hátizsákos gyalog-kakukkot. Odamentem a kerítéshez, szóltam hozzá, és láss csodát, jámborul odajött, megszagolta a benyújtott kezemet, majd szelíden tűrte, hogy megsimogassam a nyakát, az állát, az orrát. Jócskán fel kellett ágaskodnom, a feje jóval az enyém felett volt. Felejthetetlen emléket adott!
Az út mellett szinte mindenütt volt érdekesség. A pacitól nem messze már messziről feltűnt egy nyerskőből épített magányos torony. Az úttól 15-20 méterre, egy sziklás kis magaslaton állt, két sor szögesdróttal lekerítve. a közelebbi megnézéséről, esetleges funkciójának megállapításáról szó sem lehetett. Én egy kisméretű broch-nak néztem elsőre, a jellegzetes skót kőkori lakott erődítménynek, (később még találkozok ilyennel, és szó esik róla) azonban annak kicsi volt, és a kinézete alapján is legfeljebb évtizedek vannak mögötte, nem évezredek.
Később is, Arivruarich határában is láttam az úttól beljebb erődítménynek tűnő épületeket, pontosabban azok romjait. Bár jó állapotban maradtak meg a környék termésköveiből épített falak, torony-csonkok, de azok állapotából, a kötőanyag maradványokból látni lehetett, hogy ezek már több évszázados, esetleg évezredes építmények romjai. Egy nagyon praktikus hasznosítását is felfedeztem, a környékén legelő birkák ha sziesztára, egy kis heverészésre vágytak, akkor nem a nedves fűben feküdtek le a hideg földre, hanem egy-két mesteri ugrással a falakon teremtek, és a néha kivillanó nap által felmelegített köveken heverészve kérődztek békésen.
A település után pár kilométerrel egy postahivatal tűnt fel a nagy ürességben, az út mellett a gödörben egy piciny fehérre meszelt házikó árválkodott egy lakóház, valószínű a hivatalnok házának tövében, pirosra festett hullámlemez tetővel megteremtve a színharmóniát, és a rajta levő cégtábla azt hirdette, „Balallan Post Office.”. Igaz, Balallan, leendő éjszakai szálláshelyem még pár kilométerre volt onnan. Viszont a szigeten, a fővárosit kivéve, ez volt az egyetlen posta, amelyikkel találkoztam. Igaz, a nyitvatartása is szerény volt, minden hétköznap 10-12-ig lehetett posta-ügyeket intézni.
Azután egy elágazás vezetett le jobbra, az öböl felé, keskeny egysávos aszfaltcsík kanyargott Sildinis és Seafort Head felé. A kereszteződésben reklámtáblák sokasága kínálta a pár kilométerre levő Loch partján fekvő Hostelt, Youth Hotelt, pár szállodát, éttermet, pub-ot, autókölcsönzőt. Valószínű valamiért élénk autós turizmus, mozgalmas kiránduló élet zajlik arra felé, de a kíváncsiságom nem volt olyan erős, hogy egy plusz tízkilométeres sétát beiktassak aznapra. Kezdtem fáradni, és kezdtem keresni az éjszakai táborhelyet. Az elágazásban pár ház is volt, egy buszmegálló, (annak a várójába húzódtam be egy hirtelen támadt, 10 perces zivatar idejére), és a buszmegálló szomszédságában egy nagy zöld, bár magas füvű sík terület. Csábító volt, bár ahogy a zápor után bejártam, a combközépig érő fű miatt pillanatok alatt elázott a nadrágom, de az igazi ítéletet a szag hozta meg. A területen levő rámpa jelezte, hogy ez bizony egy birka-berakodó hely volt, erre utaltak az odébb levő karámok is, na meg nem lehetett eltéveszteni a párás levegőben terjengő szag miatt sem. Arra már gondolni sem akartam, hogy mit rejt a magas fű.
Így bár már sok kedvem nem volt, mentem tovább. Beértem Balallan-ba. Ez egy több mint hat és fél kilométer hosszan elnyúló ritkás házcsoport az út mindkét oldalán. Ezzel a hosszal büszkén birtokolja egész Észak-Skócia leghosszabb faluja címet! Mentem, már majdnem a felvégen voltam, és még mindig semmi! Bár, egy lakott településen belül megfelelő sátorhelyet találni, az kimondottan szerencse dolga. És nekem – szokás szerint – szerencsém volt. Hat óra elmúlt, mikor ráleltem az „igazira”. Egy szolgáltató-ház féle, egy épületben a falu könyvtára, és az önkiszolgáló mosoda. Mindkettő zárva volt már, szétnézni nem tudtam, és azt sem tudtam meg, hogy mit rejt még ezeken kívül a nagy épület. Reggeli indulásomkor még zárva voltak. Ezen épületegyüttes előtt, az úttól alig 3-4 méterre a keskeny füves sávon állítottam fel a sátrat, puha derékaljjal a vastag fű miatt, és a cövekeknek éppen elég mély talajtakaróval. Ritkaság, mint az is, hogy szúnyoginvázió sem volt. Vacsora után, 9 óra felé még fent volt a nap, kellemes idő volt, így az út túloldalán tettem egy rövid kirándulást a nem túl messze húzódó öböl partja felé, élveztem a pillanatnyi szél és esőcsendet. 10 után, amikor kezdett alkonyodni, a forgalom is nullára csökkent, békés csendben tértem nyugovóra, megint egy szép és tartalmas nap után.
Huszonegyedik éjszaka: 58° 5’29.57″É 6°36’18.46″Ny
