Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 18. rész. Egilsstaðir előtt.

Home » Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 18. rész. Egilsstaðir előtt.

 442 ember olvasta mar el ezt az írást

Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 18. rész. Egilsstaðir előtt. Július 7. vasárnap.

Az előző részben kicsit nehezen, de összekaptam magam, sőt, az estét már puha-pihe ágyikóban töltöttem.

18. nap, július 7. vasárnap.

Gondoltam én! De hát ember tervez,…Persze relatív, mi számít koránnak, nekem 7.10-kor kipattant a szemem. Sokáig szöszmötöltem pedig a dolgaimmal, éjfél volt mikor befejeztem, na meg kimerült is voltam az átharcolt éjszaka után, de mégsem bírtam többet aludni. Későig volt forgalom, még éjfél után is jöttek vendégek.

Furcsa időbeosztásuk van az ittenieknek, mert természetesen én voltam az első ébredő. Elkezdtem pakolni, kihordani a cuccaimat a biciklihez, senki nem mozdult. Megreggeliztem, rendbe szedtem magam, még mindig csend, illetve a szomszéd szobában horkolt keményen egy fáradt betérő. Szerencsétlenül sikerült végül a gazdáékat felébreszteni, ugyanis a bejárati ajtó becsapódott mögöttem, ahogy hurcolkodtam, és kénytelen voltam csengetni. Kellően kótyagosak, és zsibbadtak is voltak. Első morcosságában a hölgy, mikor fizettem, már nem 3900 Kr.-t kért, hanem 5300-at. ÁFA, IFA, KÖFA, ágyneműhasználat, meg még ki tudja mi hizlalta meg magyarázata szerint a tegnap megállapodott összeget. Na, mindegy, nyeltem egyet, és fizettem. Nem szólhattam, meghívtak vacsorára, beszélgettünk, kicsit beleláttam egy itteni család életébe, és ez nincs ingyen. Így is megérte, mert feltétlen szükségem volt rá.

Az út a víz mellett folytatódott, és szerencsére hátszélben. Nagyon szépen sütött a nap, a tegnapi felhőknek nyoma sem volt. Az utat az nehezítette, hogy a víz felé pár száz méterenként szaladt a hegyről egy nyúlvány, és az út ezt mind egyenként megmászta. Föl-le. Tolni-gurulni.

A tájon hatalmas béke és nyugalom uralkodott. Félóránként jött csak egy-egy autó, amúgy a viszonylagos szélcsendben szinte fogni lehetett az időtlen nyugalmat. Az biztos, hogy az Izlandi embert nem a rohanás és a stressz öli meg. (Bár roppant érdekes, a napló elején írtam, hogy a második napon szétnéztem egy temetőben, mert szeretem őket, szeretek bennük sétálni. És már akkor szemet szúrt, hogy az újabb, fényképes fejfákról szinte csak fiatal arc nézett szembe. 30-40 évesek. de vajon akkor mitől, miért?)

Egy fjord partján vezetett tovább az út, jó 15 km-en keresztül. A szél most épp szembe fújt. Az út jellege is megmaradt libikókának, de különösebben nem zavar már, jókat sétálok. És nézelődök. A fjord vizében lazactenyésztő (vagy homár?) ketreceket fedeztem fel, nagyüzemi módszerekkel folyik ennek a finomhúsú, jól eladható, keresett halfajtának a tenyésztése.

Aztán még mindig lenyűgöz az a hihetetlen gazdag madárvilág, a sok száz hattyú, és az apróbb, jellemzően pár fajta, – sajnos a nevüknek majd otthon kell utánanéznem, – különös, szinte megmagyarázhatatlan emberbarátsága. Szinte keresik az ember közelségét, megszólítják, beszélnek hozzánk.

Két „kolleginával” is találkoztam, főleg az első tetszett, egy tizenévesnél alig idősebb kis hölgy nemes egyszerűséggel egy gyermekszállító utánfutót akasztott a bringa mögé, és abba pakolva küzdött derekasan az emelkedőkkel. A másik, egy igazi, profi szereléses terepes sport lady volt, aki természetesen az egyik emelkedőn, ahol én toltam, úgy elhagyott, mint annak a rendje.

Elértem a fjord végét, itt szándékoztam letérni a főútról, és rákanyarodni az Öxi-nek becézett 939-es útra. Ez részint egy rövidítés volt, hogy ne tegyek meg sok-sok felesleges kilométert a rengeteg kisebb-nagyobb fjordot kerülgetve, másrészt itt zuhog a Folaldafoss (Csikóvízesés a pontos jelentése).

Maga az út egy egyszerű hegyi hágó Skriddalur és Berurfjordur között. Valójában az előzetes ígéretek szerint egy durva, burkolat nélküli, kanyarokban és kis hidakban bővelkedő, embert és autót próbáló ösvény. Nos, majd látjuk, mire megyek két keréken.

Elszakadva jó időre a tengertől, most már az ország belseje, a hegyek közé tartottam. Ez persze kicsit lassított a tempón, viszont rengeteg látnivalót adott. Vadregényes, sziklába vájt folyóvölgyek, vízesések tömkelege, dús, élénkzöld aljnövényzet, és apró, bokorszerű északi nyírek. Az út itt már hűen a jóslatokhoz, egysávosra váltott, poros murva volt, hihetetlen meredek emelkedőkkel. A rajta zajló forgalmat látva, persze nem is volt szükség másra. Ma, amúgy átléptem az 1000 km-t, ami azért bő két hét alatt nem rossz.

Az út mind feljebb kapaszkodott, és mind kopárabb lett. A fjord felöli barátságos zöld táj, egy havas, hideg, komor vidékbe váltott át. A magasság növekedésével az alacsonyan gomolygó felhők szintjére kerültem, jéghideg nyirkos pára, és sok helyen vastag hótakaró vett körül. Kezdtem megint fáradni, de a vidék nem volt alkalmas sátorozásra. Tudtam, hogy túl kell jutnom a hágón, és a túloldalon leereszkedve megint egy barátságosabb vidékre jutnom. Azonban a magasság állandósult, egy havas felvidéken voltam.

Az idő különösebben nem érdekelt, hisz világos volt, csak mikor az ember egy ponton érzi azt, hogy elfáradt, mára elég volt, akkor az utána megtett sátorverő-hely keresésére fordított kilométerek már háromszorosan számítanak. És én az elhatározás után még jó 20 km-t tettem meg, muszáj volt megtennem, mire lejteni kezdett az út, az élet visszatérő jelei mutatkoztak, viszonylag emberivé vált a táj. Megjelentek a növények, a most már ebben az irányba tartó folyókat göcsörtös törzsű, különös görcsbe merevedett ágú, törpe molyhos nyírek kísérték. Végül egy ilyen facsoportnak az árnyékában vertem sátrat, úgy éreztem, megint az utolsó racionális pillanatban, az erőtartalékaim végső kifogyása előtt. Persze még utána is megy tovább az ember, de…

Olyan szempontból is időben sikerült menedéket találnom, hogy már a sátor felállítása közben is keményen kopogni kezdett az eső. Amit aznap megúsztam, tehát kár lett volna egy utolsó pillanatban történő elázással elrontani ezt az idillt. Szél szerencsére a hegyek közt már kevesebb van, mint az óceán partján, legalább ettől az „áldástól” némileg mentesülni fogok egy ideig. Jó pár száz kilométert kell tekernem addig, ameddig újra látom a Nagy-Vizet. Persze ez sem veszélytelen vidék, és hatalmas zsákbamacska. Sejtelmem sincs mi vár rám a következő hetekben, ezen a teljesen ismeretlen vidéken, az újonnan megszokandó körülmények közt. Ez a nap megint egy választóvonal volt.

Holtfáradtan megvacsoráztam, és még erőt véve magamon, ezt az útinaplót is megírtam. Néha tényleg rettentő erőfeszítésbe kerül, és nagy akaraterőt igényel összeszedni a gondolataimat, de tudom, ha egyszer elmaradok vele, akkor soha nem fogom tudni utolérni magamat, és a történéseket. Aztán alvás, vagy inkább eszméletvesztés.