Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 19. rész. Hofteigur. Július 8.-a, hétfő
Az előző részben átkelve egy hágón, behatoltam az ismeretlen szárazföldi, északi régióba.
19. nap, július 8.-a, hétfő
Árnyas-bokros kis éjszakai nyugvóhelyemen az alvás, az eső kopogását kivéve békés volt. Tegnap azt nem írtam, hogy az 1-es főút még a fjord végénél közvetlenül, 1-es földútra váltott, a további aszfaltozástól jó időre eltekintettek. Az óránként arra járó autók így jó nagy csörömpöléssel húztak el. Reggel mikor ébredtem, még szitált az eső, de indulásra elcsendesedett, bár akkor a ború még maradt. Jó 10 km még a zötyögős földúton ment, aztán egyszer csak lőn aszfalt.
Egy folyóvölgyben haladt az út, kétoldalt, igaz jó távol, végig havas hegyvonulat. Ezekről a hegyekről számtalan sok érben, patakban, vízesésben jött le az olvadó hólé, és állt össze fokozatosan növekvő, sebes vizű patakokká, folyókká. Ezek a sziklában hatalmas szurdokokat vájtak maguknak, és bár ezek nem látszottak az útról, de ha fülelt az ember, akkor a zúgás közelében megállt, és egy kevés gyaloglással a hang irányába, csodálatosan vadregényes látványokban lehetett része.
A széles völgyben teljes szélcsend volt, a nap is kisütött, és valószínű a viszonylagos zártsága adta különleges klímája miatt, a völgyben Izlandi mércével tombolt az élet. Minden zöldben, tarka virágmezők, sőt, először láttam 1 méternél magasabb fenyőket, nyíreket. (igaz, nem sokkal felette.) Egy nagyobb, öreg fát láttam csak régóta először, igaz, az egy farm kerítésén belül, egy kis öreg családi temető dísze volt.
A madárvilág szédületes volt. Hattyúk százai, és egyéb énekes madarak ezrei. Az óránkénti egy kocsi, és valószínű a korai időpont hihetetlen békét, nyugalmat, csöndet adott ennek a kb. 10-15 km hosszú kis paradicsomnak. az összes zaj, a madarak éneke, a patakok vizének csobogása, és a vízesések moraja volt. Fantasztikus élményeim is voltak. Egyszer nagy madárzsivajt, szárnycsattogást hallottam. Megálltam, körbenéztem, és látom, egy kis mellékvízben hattyúk táncolnak kitárt szárnyakkal, a vizet alig érintve, és miközben művészi mozdulatokkal kecsesen kerülgetik egymást, egyfolytában énekelnek. Továbbindultam, a hattyúdal elhalt. Egyszer csak egy árny suhan át fölöttem, és ahogy felnéztem, az egyik kíváncsi hattyú jött megnézni, hogy miféle szerzet is mozog itt az úton. Egész alacsonyan, 4-5 méterre két szűk kört írt le körülöttem a hatalmas madár, majd talán még lejjebb ereszkedve, lassan, és pont szemből egyenesen felém repült. És esküszöm nem képzelődtem, de néztünk egymás szemébe. Átrepült felettem, egy szűk kör után ezt még egyszer, ugyanígy megismételte, belenéztünk egymás szemébe, lágyan csapott egy búcsút a szárnyával, és visszarepült a többiekhez. Szédületes volt!
Nem sokkal odébb a dús füvű legelőn egy hófehér ló hevert a magas zöldben, éppen csak a feje látszott ki. Hosszú sörénye volt, egy igazi csodaparipa. Időm volt, eljátszottam a gondolattal, hogy ha egyszer nekem lovam lehetne, biztos hogy egy hófehéret, és egy koromfeketét tartanék. Gondolatban még nevet is adtam nekik, a fehér kislány a Hópehely, a fekete herceg az Ében nevet kapta. Aztán a gondolat más vágányra váltott, és egyszer csak egy alacsony törpenyíres mögül, egy zöld legelő bukkant ki megint közvetlen az út mellett, és 30-40 méterre ott állt szorosan egymás mellett két csodaszép hosszú sörényű paripa, és mozdulatlanul engem néztek. Egy hófehér, és egy koromfekete. Végigszaladt a gerincemen egy furcsa bizsergés.
Ha ez az út, csak egy ilyen pillanatot adna nekem a közel ötven nap alatt, mint bármelyik volt e közül a kettő közül, már azt mondom, hogy megérte eljönni, és végig küzdeni. De hány száz ilyen pillanatot kapok! És az első pillanatban, órákban, napokban tragédiaként éltem meg, mikor a fényképezőgépem összetört. Most is bánt, de már nem tulajdonítom katasztrofális veszteségnek. Mert nem fosztott meg semmitől. Ezeket a pillanatokat úgysem lehetett volna megörökíteni, és ha valami fergeteges reflexszel mégis, úgysem adta volna vissza soha azt, amit akkor, ott éreztem. És ha nekem nem, akkor mennyire nem másnak, aki ezt nem élte át. Megmondom őszintén, a Skandináv utamon is csináltam pár ezer képet. Csodálatos szépeket is, azért mert a téma csodálatosan szép volt. De ezeket a képeket én azóta még egyszer sem néztem végig, a két év alatt soha. De azokat a pillanatokat, körülményeket, amelyekben készültek, bármikor fel tudom idézni fejből, ha behunyom a szemem.
Aztán a völgy véget ért, a csönd szétoszlott, az ég beborult, megnőtt a forgalom, városhoz közeledtem. Egilsstadír volt előttem. Rögtön a város határában megláttam azt, amit még itt nem, panelházakat! És építés alatt levőket is.
A város egyfajta Észak-nyugati centrumnak tűnik, hisz közel-távol nincs még egy ekkora település. Ahogy tekertem be lassan a városba, (ezt már nevezzük annak) rögtön egy jó dolog tülekedett a szemembe: Bónus áruház! A legjobb, legolcsóbb, de csak az igazán nagy településeken van. Itt volt. Rögtön megálltam, és kiegészítettem a készletemet. kenyér, lekvár, sajt, felvágott, sőt, aznapi ebédként egy 15 dk-s rizsescsokit szavaztam meg magamnak, amit az üzlet előtti padon be is termeltem. Megfigyeltem, hogy mindenki hatalmas mennyiségeket vásárol be, valószínűleg havonta egyszer, legfeljebb kétszer jönnek bevásárolni, hisz van, aki 200 km-ről jön, mert ez van a legközelebb.
Takaros kis város Egilsstadír, és ahogy néztem az építkezésekről, nagy fejlesztés alatt is áll. Már kifele a városból elhaladtam a nagy és modern repülőtere mellett, komoly irányító-toronnyal, komoly hó eltakarító gépekkel, csak éppen repülőgép nem volt. És sem oda útban, sem onnan távolodva, nem hallottam repülőzúgást. De legalább van. Még egy érdekes dolog tűnt szembe, hogy az a mindenhol előforduló, gyönyörű kékes virág, az alpesi csillagfürt, az itt olyan lehet, mint nálunk a parlagfű, hisz a városkában az iskolásoknak épp akció volt, minden diák ezt a kék virágot irtotta.
Jó erős kaptató volt a kifelé vezető út, és elkezdődött a nagy semmi. Mind kopárabb lett a táj, mind kevesebb a gazdaság.
Az eső el-eleredt, beöltöztem ismét az esőszerelésbe, és lassan kezdtem lesni az éjszakai pihenőmet. De egy tiszta kopár, mind magasabbra törő út mellett ez nem egyszerű. Az eső már annyira komolyan adta elő, a felhők annyira alacsonyra jöttek, hogy egyszerre a látótávolság 20-30 méterre csökkent, mintha köd lett volna, pedig ez a felhő volt. Onnan tudom, hogy egy lejtőn egy másodperc alatt aláértem, felettem mindent beborított, de oldalt, és előttem teljesen tiszta volt minden. Egy elhagyottnak tűnő nagy gazdasági épület, egy istállószerűség tűnt fel. Nem bekerített telken volt, csak úgy az útszélen, de olyan fáradtan, a nap végén már mindegy volt. Behúzódtam mögé, és két szétkapott roncsautó társaságában éjszakázom. Egy baja volt, a hatalmasra nőtt fű, ami tiszta víz volt. De minden nem lehet tökéletes!