Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 20. rész. Vidhidalur

Home » Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 20. rész. Vidhidalur

 431 ember olvasta mar el ezt az írást

Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 20. rész. Vidhidalur. Július 9. kedd.

Az előző részben

20. nap, július 9. kedd.

Reggelre ragyogó napsütésre ébredtem, viszonylag gyönge szél fújdogált, szinte jól esett elindulni. Szinte, mert azért a folyamatos hajtás kikészíti ám a lábat, az izmokat, ízületeket. Nem 20 éves koriak már, és az éjszakai görcsöléseken kívül, nappal is nehezen indulnak be. Kevés libikókázás után ismét egy kedvencembe, egy magas hegyek által határolt csendes és zöld völgyben haladt az út. Volt olyan szerencsém hogy hátszél fújt, így öröm volt a tekerés. A szokásos kísérőimnek, a madaraknak az énekét is csak ritkán zavarta meg egy-egy autó, a hegyekből párszáz méterenként vízesések szakadtak alá, megint egy idilli világban haladtam.

Baloldalon egy folyó kanyargott, a kb. 1 kilométerre húzódó dombig tartó síkságot szeszélyesen szétszabdalva, jobbra pedig közvetlen az út mellett szaladt magasba a zöld fal. Ezt csíkozta 500 méterenként az alászakadó zuhatagok habos-fehér folyama, amik az út alatt átbújva aztán a túloldalt a már említett kis folyót duzzasztották. A lapos részen elszórtan, bő kilométerenként tanyák húzódtak a hegy lábához, valószínű oltalmat keresve az völgy hosszában állandóan fújó szél elöl. Minden gazdasághoz itt is hatalmas legelő tartozott, a rengeteg víz miatt bőséges takarmányt kínálva a szerteszét legelésző sok száz birkának.

Az idő, Izlandi mércével csodálatos volt. Ragyogóan sütött az a fajta nap, ami szélárnyékban, a tiszta levegő miatt percek alatt pirosra, és hólyagosra tudja égetni a legedzettebb bőrt is, viszont a szabadtéren a jeges csúcsok felől fújó szél észrevehetetlenné tompítja a sugárzás erejét, és úgy ég le az óvatlan vándor, hogy közben fázik.

Megfigyeltem, hogy bár bőven van benne részük, és megszokhatták, de a birkák sem szeretik a szelet. Bármilyen vastag és sűrű is a csodálatos, hófehér bundájuk, és bármennyire is tűz a nap, ha tehetik, rögtön szélárnyékba húzódnak.

Dél körül egy hatalmas emelkedő tűnt fel, az út átkelt az addig mellettem haladó hegyen. Egy menetben, hirtelen, célratörően. Úgy döntöttem, hogy erre rá kell pihennem. Épp jókor jött egy kemping, megálltam, megkérdeztem vehetek-e vizet, és kicsit tölthetem-e a telepeket. Természetesen igent mondtak, és a sátorozó hely felé mutatva mondták, hogy szolgáljam ki magamat. A tér oldalán öt méterenként csatlakozó-oszlopok nőttek ki a földből, egy ilyet birtokba vettem, és a 8-10 szabad konnektorra rákapcsoltam mindent, amit tölteni lehetett, illetve már nagyon kellett.

A helyhez természetesen egy szuper vizesblokk is tartozott, ami teljesen üres volt. Abban a tudatban, hogy nem veszem el senkitől a helyet, egy teljes szervizt tartottam, a forró vízben jólesően lemosdottam, megborotválkoztam, kimostam az apróbb mosnivalókat. Jól esett, és ideje volt. Az iroda előtt asztal-pad kombi, itt a napon, immár egy szál pólóban és mezítláb betermeltem ebédre egy fél üveg lekvárt, majd a jóllakottság déli bágyadtságával elnyúltam a padon. Egyszer csak arra ébredtem, hogy rendesen elaludtam.

Egy jó félórát szundítottam, de az aranyat ért, és csak egy közvetlen mellém beálló kocsi zúzalékkő-csikorgató megérkezésére ébredtem fel. Sokat számított ez a kevés idő is! Közben az akkumulátoraim is valamennyire megszívták magukat, egy darabig megint tudok fényképezni, filmezni. Viszont az emelkedő az még mindig ott magasodott előttem. Nem mondom, hogy kipihenten vágtam neki, így alvás után talán még rosszabb is volt. Az a tipikus 50 méterenkénti levegővételes út következett, átlag 7-8%-os volt, tehát kemény, több mint 4 km-en keresztül tartott, és 2 óra 45 perc alatt végeztem vele.

Csak jellemzőként, hogy a két és félliteres vízkapacitásomat a kempingben feltöltöttem, de az emelkedő közepére természetesen elfogyott. Szerencsére az utat kísérő dombból száz méterenként fakadtak jéghideg vizű, kristálytiszta források. Mire a csúcsra értem, ki voltam, mint a liba. A szembeszél beerősödött, mind nehezebben, és mind lassabban ment a további tekerés. Ráadásul egy teljesen kietlen világba csöppentem.

Egy egybefüggő, a hóhatár fölötti, 6-700 méter magasan futó fennsík, az élet legcsekélyebb jele nélkül. Nincs egy szál növény, nincsenek tanyák, ezért nincsenek a már annyira megszokott birkák sem, és nincsenek madarak. Süket csend, csak a szél fütyülése. És a talaj annyira sima, annyira hiányzik bármiféle szélárnyékos hely, hogy sátorverésre még csak gondolni sem tudtam. Pedig már jól esett volna! A 85 út leágazásánál kicsit lejjebb szállt az út, növények jelentek meg, és egy-két apró folyócska. Volt egy pihenő, ide beálltam, nagyon fáradt voltam, de annyira kopasz, széljárta hely volt, hogy csak a tovább menés mellett döntöttem. Egyszerűen nem lehetett ott sem elbújni sehova az orkán erejű szél elől.

Egy hatalmas kapaszkodó megint, és vissza a fennsíkra. A kapaszkodó felénél az út mellett, egy kis sebes folyású patak partján sziklakupac magasodott, na ez lesz az! Tökéletes, szélvédett pihenőnek tetszett, csak épp az út alatt volt vagy 50 méterrel. És egy 50 kilós biciklivel csak oda érdemes lemenni, ahonnan fel is tudok jönni. Ezért először csak letámasztottam a biciklit az út mellé, és gyalogosan, nélküle tettem meg a „próbautat”, kerestem a megfelelő útvonalat. Végül a negyedik nekifutásra megvolt az a kerülő, ami levezetett csúszás nélkül, és várhatóan reggel is lesz erőm felkapaszkodni rajta.

A kiszemelt táborhely egy sebes folyású, sekély folyócska partján feküdt. A környező kopárságban üdítően gazdag volt a növényvilág. Igaz, hogy ez csak a talajt takaró sűrű aljnövényzetre korlátozódott, de ezen a napon már ez is burjánzó flórának számított. Közelebbről megnézve felismertem a burjánzó zöldet, otthon, indulás előtt az interneten már próbáltam előre megismerkedni a szigetország növény és állatvilágával. Ez a világ legkisebb fája, a maximum 10-15 centisre növő Fűnemű-fűz volt.

A terített asztal népes szárnyas kolóniát is vonzott, hisz adva volt mind a táplálék, mind a víz. Liba és réce csapatok legelték a gazdagon burjánzó leveleket, és a friss hajtásokat. Különösebben nem hatódtak meg az érkezésemtől, meg sem riadtak igazán, csak mikor két-három méterre megközelítettem őket, akkor húzódtak odébb egy kis méltatlankodó gágogással, de kényelmesen. Sok apró, nemrég kelt fióka is volt a csapatban, ők meg egyáltalán nem voltak félénkek, óvatosak. Az „öregek” terelték őket az illendő távolság megtartására odébb.

Viszont mint kiderült, ez a vastag és sűrű talajtakaró egy másik fajnak is remek búvóhelyet biztosított, ezek pedig az apró legyek voltak. Ahogy megjelentem, a melegvérűek vérére kiéhezett rovarhad igazi vérszomjas vámpírként vetette rám magát. A Caminon találkoztam utoljára Spanyolországban, egy sűrű erdőben ennyire agresszív fajtával. Látható felhőben emelkedtek ki a sűrűből, és támadtak. Csak a fej nyílásaira mentek, tehát szemem, szám, orrom, fülem egy pillanat szünet nélkül ostrom alatt volt. Maga a sátor felállítása azon kívül, hogy rekordidő alatt megtörtént, kész bűvészmutatvány volt.

A zsebkendőmön keresztül vettem egy hatalmas levegőt, majd amennyit azzal a levegővétellel bírtam, szereltem. A szemüveget felraktam, és a szemem az alatt is csak pillanatokra, és résre nyitottam ki, mert ott álltak készenlétben, százával a vérszívók. Mindeközben folyamatosan ráztam a fejem, mert a fülembe kerülők is rettentő idegesítő zúgást tudtak produkálni. Összességében elég elmekortani tanulmányeset lehettem volna egy külső szemlélőnek az alatt a pár perc alatt, de végül állt a sátor, és egy csukafejessel sikerült magam úgy a rovarháló mögé varázsolni, hogy viszonylag kevés rovar jött velem. Azokkal gyorsan végeztem.

Nagyobb boltokban többször találkoztam már utam során olyan széles karimájú vászon cserkész-kalapokkal, aminek a karimájáról egész sűrű szövésű fátyol omlott alá, jó 30-40 centi mélyen. Többször elgondolkodtam, hogy mire szolgálhat, hisz itt nem dívik a méhészet. Most már tudom. Mit nem adtam volna reggel egy olyan kalapért….!

A vadászok, ahogy a zsákmány elérhetetlenné vált, rögtön visszavonultak, elcsendesedett a levegő, megszűnt a tompa morajszerű zsongás. Békében és már nagyon éhesen megvacsoráztam, méghozzá nem is akármit. Régóta kerestem az otthoni egyik kedvencemet, a májast. De sehol nem találtam. És az utolsó Bónusban, Egilstadirban egyszer csak megakadt a szemem valami hasonlón, azért nem találtam, mert nem szalámi formára töltik, hanem tepsi formájú alutálkában árulják. Ízre hasonló, finom volt. Kicsi idegességre talán az adott okot, hogy a koradélután a forrásokból vett vizem kezdett fogyni. Nem vagyok különösebben finnyás, de részint a kis folyóban nagyszámban békésen fürdőző madár után nem sok gusztusom volt inni, na meg kicsit feljebb, egy apró vízesésből kimondottan fekete, saras víz ömlött be, kitudja honnan.

Még egyszer bátorságot kellett gyűjtenem, meg akartam a folyócskában fürdeni. Annyival volt talán most könnyebb kimennem egy szál fürdőnadrágban, hogy mindkét kezem szabad volt, tehát részint legyezhettem, ami talán még jobban felbőszítette őket, részint befoghattam szemem-szám. A fürdés is egy előrehaladott stádiumú Vitus-tánc jelleget öltött, de végül az is meg volt.

Hosszú, fárasztó nap volt. Frissen fürödve, teli hassal, nem zavartatva a 11-kor a sátor oldalára tűző naptól, gyorsan álomba zuhantam.