Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 21. rész. Reykjahlíð előtt.

Home » Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 21. rész. Reykjahlíð előtt.

 440 ember olvasta mar el ezt az írást

Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 21. rész. Reykjahlíð előtt. Július 10, szerda.

Az előző részben felértem a csupasz fennsíkra, ahol legyekkel hadakoztam.

  21. nap, július 10, szerda.

Reggel monoton surrogásra, és bele-bele kotyogó madár-trécselésre ébredtem. A libanyáj már folytatta a jóízű táplálkozását. Vagy talán abba sem hagyták? Mikor azért kidugtam a fejem a sátorból, a reggelibe belefelejtkezett csapatban lett egy kis ribillió, váratlan volt egy idegen faj felbukkanása. Aztán megbékéltek, és helyreállt a rend az első ijedtségből.

Megreggeliztem, a májas még kitartott, és jött a nagy feladat, sátorbontás! Tudtam, hogy ott rejtőzik a levelek alatt a vérszomjas légycsapat, és csak arra várnak, hogy védtelenül kitegyem a lábam a sátorból. Muszáj volt, nem ragozom, abban a pillanatban támadtak. Annyit tudtam készülni, hogy a kötött sapkámat mélyen a fejembe- fülembe-szemembe húztam, szemüveget tettem, és a szám elé zsebkendőt kötöttem. Viszonylag gyorsan, 2-3 perc alatt kész voltam mindennel, és menekültem felfelé, a kopárságba, ahova már nem követtek.

Lefelé azért mindenképp könnyebb volt, főleg így üldöztetve…. Majd kiköptem a tüdőm, mire azt az 50 méteres szintkülönbséget, kerülőkkel, fent már fekete homokkal küszködve legyőztem. De fent voltam! Ott még utómunkálatként két ügyesebb legyet kioperáltam a szememből, jó nagy, erőteljes fújásokkal az orromból is sikerült száműzni egy párat, indulhattam tovább!

A tovább, az ugyanaz volt, mint előző nap. Kietlen vulkánikus puszta, az életnek, a víznek a legkisebb jele, ígérete nélkül. A forgalom is óránként egy kocsira redukálódott, semmi sem zavarta a küzdelmemet az ellenszéllel. Ez a küzdelem pedig vízigényes. Naponta a legnagyobb spórolással is legalább három liter folyadékra szükségem van tekerés közben. Amikor viszonylag korlátlanul áll rendelkezésre iható víz, ennek a dupláját is megiszom. A kiszáradás főleg az izmokban jelentkezik először, sokkal könnyebben begörcsölnek. Most pedig délre elfogyott a vizem.

Két óra körül beálltam egy kiépített parkolóba, szusszanni akartam egyet. Itt vezetett keresztül a letelepedések, a „honfoglalás” időszakában, mikor kiépített utaknak még nyoma sem volt, egy Lovasút, tulajdonképpen egy felületesen kitisztított, szegéllyel, mint irányjelzővel kirakott egy-ló szélességű csapás. A mellette levő térkép szerint a korabeli úttörő telepesek építették ki és használták századokig ezt az utat, Skálholt és Hólar között, 540 km. hosszan! Ott állni, és belegondolni abba a teljesítménybe, amit akár a megépítése, akár a használata jentett abban az időben….

Míg így elnézelődtem, és gondolatban visszautaztam a múltban, a parkolóba beállt a jelen egy holland rendszámú lakóautó formájában. Felcsillanni látszott a remény, talán csak lesz vizem! Ahogy leparkoltak, és kinyitották az ajtókat, illendően köszönve előadtam a problémámat, és érdeklődtem, nem tudnának-e kisegíteni egy kis vízzel. A válasz rövid volt, és elutasító, és magukra csukták az ajtókat. Kicsit még pihentem, majd, mivel nem akartam, hogy miattam kényszerből csukott ajtó mellett sziesztázzanak holland útitársaim, összeszedtem az energiát, és tovább indultam. Ekkor kinyílt a hátsó ajtó, és a férfi egy félliteres palack vizet nyújtott ki. Felbontott volt, mint később kóstoltam, kicsit kellemetlen ízű, de nagyon nagy szükségem volt rá, megköszöntem.

Tudtam, hogy a legközelebbi település-szerű az Myvaten, talán ott számíthatok vízre, de ahhoz le kellett még tekernem délután bő 50 km-t, annyi félnap még egyszer sem, megközelítőleg sem sikerült. Délután a fáradtság miatt már mindig rosszabbak az átlagok. És hogy a küzdelem még egyenlőtlenebb legyen, hatalmas szembeszéllel kellett megküzdenem, pedig az út alapvetően kedvezően sima volt. Az útközben egyetlen „szembejövő” eseménye egy itt még nem látott, függő kábelhíd volt, a mi Erzsébet-hidunk kisöccse, ami egy sebes sodrással hömpölygő, de a vulkáni homok feketeségét is magával cipelő folyót ívelt át.

Szaporodtak a kilométerek, fogyott az erőm. Egy darabig még reményt adott a láthatáron lassan közelgő hócsíkos hegyoldal, mivel az olvadó hó általában tisztavizű patakot szokott eredményezni. Hát, most nem így történt. Ezeknek a hócsíkoknak a vize, (ha elolvadtak egyáltalán), nem folyt sehová, rögtön elnyelte a föld. Írta valamelyik előzetes tájékozódási irodalmam, hogy a parti részek rendkívüli vízbőségével ellentétben az ország, a sziget közepe feltűnően száraz, de azért nem gondoltam, hogy ennyire. Már igen valószínű volt, hogy ebből nem lesz Myvaten, most már csak valami szélárnyékos táborhelyet kerestem a mind jobban feltámadó szélben. Ez nem volt egyszerű, mivel az egész irdatlan vidék hihetetlen vulkáni aktivitás képét hordozta magán. Az ezer apró vulkáni kúp, az egymásra gyűrődött lemezek, a hirtelen megdermedt olvadt kő egészen abszurd szobrokat formáló alakzatai közt egy sátornyi egyenletes, sima helyet találni, ami megközelíthető, és ami aránylag szélárnyékban is van, sok-sok időbe telt. Ekkor a nagyon erős szembeszél miatt már csak toltam a fogatomat.

Myvaten-hez közeledve azért kicsit erősödött a forgalom, ami azt jelentette, hogy 10 percenként már valamelyik irányból feltűnt egy-egy autó. Mivel mind kevesebb reményem volt arra, hogy megállásig vizet találok, még egy végső próbálkozásra szántam magam. Az üres vizespalackommal megpróbáltam stoppolni, hátha aki autóval vág neki az útnak, jobban felkészült, mint én, és talán van annyi tartalékja, hogy meg tudja osztani velem. Mindkét irányból érkező 10-12 autóval próbálkoztam, aztán feladtam. Elég nagy ívben kikerültek, és általában még csak rám sem néztek. Kicsit csalódott voltam, de hát… Ahány ember, annyi szokás. Szerencsére nagy illúzióim az emberek irányában nincsenek, így a csalódás sem volt nagy.

Az eső is el-eleredt, (de persze ez az én ivóvizem szempontjából nem sokat ért.) Viszont volt időm aprólékosan nézelődni. Így fedeztem fel ezeket az érdekes, láthatóan koros építményeket. Az út mellett, kevésbé vagy jobban megközelítve azt, de vele egy irányba futva húzódtak a távolba veszve ezeknek a láthatóan kézzel rakott kőgúláknak a százai. Később utána olvasva derült ki, hogy ezek azok aminek látszanak, korabeli útjelzők. Amikor még nem volt kiépített út, az első, felfedező telepesek építették, részint irányítani az utánuk jövőket, részint egy sikertelen útra gondolva, egy fajta hazavezető fonalként. Akkor is volt létjogosultsága, mikor a tájat (az év nagy részében) hótakaró borította, és amikor, a jelzett, biztos útról való párméteres letérés is végzetes kimenetelű balesetekhez vezethetett volna, tekintettel a rengeteg földben rejlő csapdára.

Így, szándékosan minél kevesebbet gondolva bármilyen folyadékra, vagy szomjúságra, teltek az órák, és nagyon lassan fogytak a kilométerek. Végül csak rátaláltam egy alkalmasnak tűnő éjszakázó helyre. Egy lemez-egymásra gyűrődés két szárnya közt egy viszonylag megfelelőnek tűnő hely kínálta magát. Ide egy bicikli keréknyom is vezetett, tehát valószínű már valamelyik sorstársam megpróbálkozott vele. Én is befészkeltem magam, és bár kicsit lejtett egy oldalra, azért nagyvonalakban megfelelt. Megvacsoráztam, bár a teljesen kiszáradt szájjal ez nem volt egyszerű, mivel a falat is alig csúszott le, nem volt nyálam, amivel keverhettem volna a ragadós falatot. És ráadásul már csak egy valamim volt, az a mexikói ízesítésű sajt, ami csípős és fűszeres volt, mint a hajderménkű. Azért az igaz, hogy a szomjúság sokkal rosszabb, mint az éhség! Kemény és hosszú éjszaka elé néztem.