Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 2. rész. Indulás, és London.
Az előző bevezetőben a felkészülésről írtam.
2016. 06. 14. kedd. Indulás!
Gyalog mentem ki az indulás helyére, másfél km., a hőmérséklet 28-30 fok között. Rajtam bélelt hosszúnadrág, egy nehéz, ormótlan bakancs, 3 póló, egy pulóver, és egy bélelt sokzsebes túrakabát. (A kabátról annyit, hogy a 2011-es Skandináv biciklis körutam előtt kaptam Nővéremtől, egy turkálóban bukkant rá, párszáz forintért, és rögtön rám gondolt. Kiszolgálta a Skandináv utat, az Izlandi biciklis túrát, itthon telenként azt hordtam, abban mentem Naxos szigetére, és azt hordtam a két görög télen keresztül. Tehát, megszolgálta az árát. Fájó szívvel hagytam ott az út végén a Skóciai kukában.) A szegedi séta közben persze, Murphy törvénye, összefutottam egy nagyon kedves, régi kis barátnőmmel és családjával, aki most Németországban él, és kb. 15 éve nem láttuk egymást. Most ömlött rólam a víz, nyakig téliesítve voltam, és igazából csak egy pár dadogó szavas magyarázatot sikerült kinyögnöm az állapotomra vonatkozólag. Anikó jót mosolygott, ismert, a család mindenesetre kellő távolságból, és elég gyanakodva méregetett. A telekocsinál is lopva végignéztek rajtam az utastársak is, a sofőr is, kénytelen voltam párszavas magyarázatot fűzni az öltözékemhez.
Tudtam, hogy a repülőtéren, a beszállító kapunál sem lesz egyszerű. A kabát, bakancs, nadrágszíj, hátizsák, fényképező-táska ment a tálcákba, én pedig mezítláb, két kézzel a nadrágomat tartva, a három pólóban, pulóverben, izzadva mentem az átvilágító kapuhoz. Ahogy számítottam, az első kedves kérdés a vizsgálódó úrtól az volt: – Csak nem fázunk? Hmmm… A kapu persze az egyik oldalzsebben maradt aprópénz miatt besípolt, jött a kézi átvizsgálás, de szerintem, ha nem sípolt volna, az úriember akkor sem hagyta volna ki. Közben félszemmel láttam, hogy a hátizsákom is megy a „mellékvágányra”, ahol két fiatal hölgy már húzta is a gumikesztyűket, és várták, hogy a nadrágomat tartva, zokniban odatipegjek. Ekkor megkértek, hogy nyissam ki a hátizsák összes tároló részét, majd lépjek hátra három lépést. Ez megvolt, és ekkor elkezdték kipakolni a hátizsákot. És persze, gyorsan meglett a bűnös, a két lekvár. Darabja 375 gr., tehát kézipoggyászként semmiképp sem kivihető. Bevetve legszebb mosolyomat, türelmesen elmagyaráztam a lekvárok mibenlétét, azt, hogy ez nekem mennyire elengedhetetlenül fontos erre az útra, hogy ez tulajdonképpen gyógyszer, és nem felejtettem el megemlíteni a 22 ezer Ft fölötti értékét sem. Akkor persze kérték azt az orvosi igazolást, ami tanúsítja, hogy ez a két üveg lekvár feltétlenül szükséges a jövőbeni életben maradásomhoz. Itt megfeneklett a tárgyalás, csak az én szívfacsaró kérésem maradt. Ez, és valószínű a nézésem meglágyított a két hölgyben valamit, nem dobták a lekvárokat azonnal a kukába, hanem úgy döntöttek, hogy a „Főnök” hatáskörébe utalják a kérdést. Jött a Főnök, egy még fiatalabb hölgy, akinek újra elmagyaráztam mindent. Ő fogta a két originál, lefóliázott üveget, és a pultok mellett sorakozó négy műszerhez vitte. Átment a két lekvár külön-külön mind a négy gépen, és mivel semmi kimutatható robbanó-potenciált, a legkisebb pokolgép-gyanút sem mutatták ki, így feloldást kaptam a szigorú szabályok alól, mehetett a lekvár! Ezt az induláshoz jó jelnek tudtam be!
Szokatlanul pontosan, fél tíz körül felszálltunk, és 11-kor a gép menetrend szerint landolt London Stansted repülőterén. Mindig itthon, indulás előtt meg szoktam venni a transzfer buszjegyet is, a legolcsóbban tapasztalatom szerint az Easybus honlapján lehet megvenni, ezek a jegyek érvényesek a National Express járatokra, ezek bonyolítják, pár kisebb társaság mellett a repülőtéri transzferek jó részét. Időpontra lehet rendelni, a repülőterek és a központ, (többnyire Victoria Coach Station) között általában 15 percenként jár a busz. Érdekesség, hogy a korai és kései, éjszakai járatok lényegesen olcsóbbak, de fél órás indulási különbség között is jelentős eltérések lehetnek árban. Az itthon kinyomtatott jegyekkel lehet felszállni. Általában az érkezési időpontra érdemes egy-másfél órát rászámolni, hisz a beléptetés a szigetre elég időrabló, nem beszélve, ha csomagra kell várni, a késést viszont lehetetlen belekalkulálni. A kért időponttól való eltérés is változó, a repülőtereken általában be lehet szállni az első induló járatra, de a Victorián, akkor, 15.-én hajnalban nem engedtek fel a korábbi, (drágább) Luton-i járatra, holott szinte üresen ment, hanem meg kellett várni a jegyen szereplő időpontot.
És még egy érdekesség: a Ryanair Stanstedre érkezik, az Easyjet pedig Lutonból indul. Mindkét repülőtér Londontól északra, a központtól kb. 60-65 km.-re fekszik. Egymástól kb. 50 km.re. Van olyan járat, ami egyenesen a két repülőteret köti össze, éjszaka is jár kb. óránként, a viteldíj 25-35 font között van. Ha bemegyünk London Victoriára, majd onnan vissza a másik repülőtérre, akkor buszozunk kétszer 65 km.-t, kb. kétszer egy óra húsz percet, viszont irányonként megkapjuk a jegyet akár 3-5-7 font körüli összegért, az indulási időtől függően. Tehát éjfél előtt leszálltunk, fél egykor kint voltam a busznál, az első indulóra sikerült felszállni, és a félházas járat, kettő előtt megállt Victoria Coach-on.
