Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. Miért és hogyan?
Bevezető, előkészületek, Szeged.
Egy bizonyos kor fölött mindannyiónknak megvan a saját kis bakancslistája. Ezeknek a gyakran sóhajtozva átgondolt álmoknak a megvalósítására nem mindig van lehetőségünk, sok közülük tényleg csak álom marad. Szerencsére az internet, az informatika már a mai fejlettségi szintjén is lehetővé teszi, hogy pl. a nagyon vágyott úti célokat, a valami miatt a gondolatainkba csökönyösen vissza-visszatérő helyeket, gyönyörű tájakat egy virtuális utazás keretén belül meglátogassuk, „körbenézzünk”. De azért az igazi, a személyes megtapasztalás, a benne élés, az ottani levegő beszívása, sőt még a hely néha szélsőséges viszonyainak is a saját érzékeinkkel, a saját bőrünkön való „megszenvedése”.
Ebből a szempontból szerencsésnek mondhatom magamat. Sok-sok olyan körülmény, esemény egybeesése, amik önmagukban tekintve inkább szerencsétlenségnek, bajnak számíthatnának, együtt lehetővé tették, hogy néha nehezen tartható fegyelemmel, de meg tudjam teremteni az álmaim megvalósításának feltételeit. Bejártam egész Európát, (Albánia kivételével), voltam minden fővárosban, elkalandoztam csodálatos, vad tájakra. Bár alapjában mediterrán beállítottságúnak tartom magamat, a vad és zord észak mindig izgatott. Így „lett meg” biciklivel Skandinávia és Izland is. Viszont váratott magára egy szó szerint varázslatos vidék, a Skót-Felföld.
Mint említettem, élni, a hétköznapokat eltölteni mindig is a mediterránon szerettem volna, az igazi álom egy görög sziget volt. 2014-ben egy nagy levegőt vettem, itthon felszámoltam mindent magam körül, és a biciklimmel, utánfutómmal, abban gyakorlatilag az életemmel, leköltöztem Naxos szigetére. Az internet itt is segített, részint az ideális „lakóhely” kiválasztásban, részint abban, hogy már itthon, az indulás előtt tudtam, hogy a szigeten melyik partszakasz, melyik borókaligetében verek tábort, állítom fel a sátramat.
Békés, szép, bár a körülményekből adódóan azért nomád, néha elég nehéz élet ez. A nyarakat, a főidényt a turisták inváziója miatt nem töltöttem lent. 2015-ben, mikor hazajöttem, egy Róma-Párizs körutat illesztettem be, hogy azért a nyár se legyen unalmas. Mikor visszatértem a szigetre, már a 2016-os programon törtem a fejem, és akkor egy pillanat alatt jött a „megvilágosodás”, Skót-Felföld!
Egy-egy ilyen túra végiggondolása, megtervezése és a lehetőségeinkhez igazítása rendkívül hosszadalmas, aprólékos „pepecs-munka”. Először is az időjárási adatok, a sok-éves átlagok átnézése után a „kb. mikor-t” kellett eldönteni. Ez a június-júliusra jött ki, főleg a hőmérsékleti átlagok miatt. A csapadékkal nem tudtam mit kezdeni, a naptárak szerint (is) folyamatosan esett. Ezután következett a „mivel”. Repülőtársaságok honlapjain végignéztem a megközelítést, a Budapest-London-Inverness útvonal volt az egyetlen ésszerű lehetőség, és a második szakaszra az Easy-jet légitársaságon kívül más kínálat nem is volt. Az oda-vissza négy járatot számolva, és a díjszabásokban kikeresett „Kerékpár-szállítás” tételeket összeadva, csak arra kijött egy olyan horribilis összeg, ami rögtön eldöntötte, hogy ebből bizony gyalogtúra, egy hosszú séta lesz!
Ezután jött a Wikipédia, a Google Earth, és rengeteg, a kiszemelt résszel foglalkozó honlap, meg kellett tervezni a konkrét utat, lehetőleg minél több „feltétlen megnézendő” helyet útba ejtve. Az ésszerűség kompromisszumát is figyelembe véve, kijött egy Invernessből induló, és oda visszatérő nagy kör, ami érinti Loch Ness-t, a Felföldön keresztül átmegy Skye-szigetére, onnan komppal a Külső-Hebridák „világvégi” szigeteire, a Harris és Lewis szigetekre, ott szinte kötelező kitérőkkel a Callanish-i állókövekhez, illetve a Blackhouse Village varázslatos házaihoz. Ezután vissza a szigetek fővárosához, Stornoway-ba, ott ismét kompra szállva vissza a szárazföldre, Ullapool-ba, és egy nagy séta után a kiindulópont, Inverness várt a hazafelé mutató repülőterével.
Az időjárást, a domborzatot, a hátamon vitt csomagok súlyát, a fizikai állapotomat, a látnivalókat és még sok egyebet figyelembe véve meg kellett határozni a kirándulás időtartamát, ami végül 40-és 50 nap közé jött ki. Ekkor vissza a repülőtársaságok honlapjára, és egy ezt az időintervallumot megközelítő, a lehető legkedvezőbb árú indulási és visszaúti járatot, illetve időpontokat kellett kiválasztani. Így jött ki a június 14.-i indulás, és a július 29.-i hazatérési időpont, tehát az arany középút, a 45 nap. A repülőjegyek árát, a négy járatét így sikerült 50 ezer Ft alá szorítani. Természetesen ez csak a személyes viteldíj, ebben csak kézipoggyász volt benne. Kicsit nehezítette a tervezést, a két légitársaság, a Ryanair és az Easyjet eltérő poggyász-szabályzata, az első két kézipoggyászt engedélyezett ingyenesen, a második csak egyet. Súlykorlátozás is volt a poggyász méretén felül, bár azt már kitapasztaltam, hogy a súlyt még eddig kézipoggyász esetében sehol sem mérték meg.
Ezután következett a kirándulás tervezett mikéntjének megfelelő, a lehetőségekhez igazodó kézipoggyász, a vinni kívánt cuccok megtervezése, összeállítása. Adva volt egy Vaterán vásárolt 31 literesnek mondott hátizsák, ebbe kellett 45 napra mindent beszorítani. Az alap a sátor volt, hisz „lakni” kellett valahol. A különböző típusú fix szálláshelyek fel sem merültek, hisz itt napi távot nem lehetett betervezni, tudtam, hogy minden nap, minden este érezni fogom, hogy na, itt kell megállni, és ehhez fontos a szálláshely szabadsága. Főzőeszköz szintén nem került képbe, eldöntött volt a 45 napos hideg étel, de ismerve az anyagi lehetőségeimet, és a több napra cipelendő súly határait, azt is előre tudtam, hogy nagyon visszafogott, és nagyon egyhangú reggelik-vacsorák lesznek ezek. Így természetesen előre betervezett volt a 10-12 kilós súlyvesztés is a másfél hónapra, amit úgy igyekeztem tompítani, hogy indulás előtt a szokásos súlyomhoz képest öt kilót még „beraktároztam” az indulásig.
Sikerült hosszas keresgélés után egy egyszemélyes, kimondottan könnyű, összesen másfél kilós sátrat találnom a neten, ezt rendeltem meg, 90 €u volt, és beváltotta a reményeket az úton. Minimalista volt, felülni nem lehetett benne, de a hátizsák még elfért mellettem, és kétrétegű, tehát esővédős volt. Egyszerű felállíthatóság, és ami nagyon fontos volt, a csomagolt mérete belül volt a kézipoggyász 55 cm-es határán, illetve a hátizsákkal is kompatibilis volt ilyen szempontból. Kellet egy szintén könnyű, kisméretű hálózsák. Ezt a Jysk-ben találtam meg, 3000 Ft-ra volt leértékelve, 10 C fokos komforthatárral, ami nekem erre az útra épp megfelelő is volt. Nem egy nagy minőség természetesen, de nem is vártam el tőle, az árát, és az utat kiszolgálta, az Invernessi utolsó éjszaka után, több mindennel együtt, ment a kukába. Aztán a sziklás derékaljakra számítva egy matracra is szükség volt. Találtam nagyon csábítóakat, amik mind súlyban, mind használhatóságban nagyon megfeleltek volna, csak az áruk…Így ez is a dán lakberendezési áruházból lett beszerezve, egy önfelfújós, 2.5 cm vastag matrac, sajnos meglehetősen nagy, de még a határon belül lévő mérettel, és nem igazán komoly komforttal. Párszor már vettem ilyet, de úgy látszik nem tanultam a saját káromon, hisz mindegyik 2-3 hét alatt kilyukadt, illetve a hegesztések mellett elvesztette a levegőt. Ez is ilyen volt, 2 hét után szó szerint „kifújt”, és így természetesen ez sem jött haza velem. És letettem a nagyesküt, hogy többet, ilyet, nem!
Ez a három elengedhetetlenül szükséges alapfelszerelés az itthoni próbákon szinte teljesen kitöltötte a hátizsákot, így a csomagolható tartalék ruhaneműt alapszintre redukálta. Illetve azt jelentette, hogy szinte mindent magamra kellett húznom már az induláskor, hisz az nincs korlátozva. A hátizsákba csak fehérneműt, tisztálkodási szereket, egy apróra csomagolható vízhatlan esőszerelést, a „napi kötelező” gyógyszert, és két üveg szinte szokásos Flavon gyógylekvárt, túráim nagyon hasznos kísérőit, egyetlen természetbeli szponzorom nagyvonalú ajándékát sikerült beszorítanom. Az utóbbiak okozta bonyodalmakat már itthon, látatlanban borítékoltam… A második kézipoggyász egy fotóstáska volt, ami természetesen egész úton nagyon fontos, hisz a hátizsák „túloldalán”, has-táskaként kéz alá helyezi a legfontosabbakat, fényképezőgépet, telefont, ezzel a folyamatos internetet útközben is, tartalék akkut, térképet, jegyzeteket. Mint említettem, London-Inverness közt ezt el kellett tüntetni, az Easyjet nem tolerálja a második kézipoggyászt, így az összes kabát és nadrágzseb lett a végsőkig kitömve, maga a fotóstáska pedig belegyűrve a hátizsákba.
Szintén sok év tapasztalata, hogy milyen komoly gondot tud okozni az ivóvíz kérdése egy-egy ilyen úton. Úgy biciklivel, mint gyalog, a napi minimális ivóvíz szükségletem 3 liter körül van. Melegben sokkal több. Ezt, ásványvízben cipelni meglehetősen komoly plusz súly, nem beszélve arról, hogy a hasonló tájakon azért nem kilométerenként vannak a boltok, hanem néha bizony 4-5 naponként. És akkor még nem beszéltünk az árról. Skandinávia északi részén, Lappföldön ez nem okozott gondot, annyi tisztavizű hegyi patak, vízesés esett útba, hogy nem kellett tartalékolni, és soha nem szomjaztam. Izlandon is számítottam erre, de ott csalódás ért, hiszen a felszíni vizek általában a mindenütt jelenlevő vulkanikus portól zavarosan sötétszürkék, illetve a nyugati Fennsíkon 3 napig egyáltalán nem találtam sem vizet, zavarosat sem, és bolt sem volt. Ezért most egy egyszerű, pár dekás víztisztítót kerestem a neten, illetve találtam is. Magyar cég is forgalmazza, egy kompakt kivitelű 3 cm vastag, 20 cm hosszú műanyag cső, benne mikro-porózus kerámiával. Egyszerű a használata, az alsó részét bármilyen vízbe, akár útszéli pocsolyába merítem, a felső részén levő csőrt pedig megszívom. Mindenféle szennyeződést, baktérium méretűt is kiszűr, és iható vizet varázsol belőle. Egyedül a vírusokkal, és a keményebb vegyi szennyeződésekkel nem bír. A kerámiabetét kb. 1000 liter után telítődik, ekkor szinte automatikusan elzáródik, tehát véletlenül sem lehet szennyezett vizet inni. Nekem ez az 1000 liter bőven elég volt az útra.
És ezzel a csomag nagyvonalakban kész is volt. Mire mindent megrendeltem, kifizettem, kiderült, hogy 100 fontot tudok beváltani, ennyivel kell nekivágni az útnak. És a következő, bankkártyára érkező bevétel, július 12.-én lesz esedékes. Gyors fejszámolás, a napi költőpénzem a következő 26 napban 3.85 font lesz. Megoldható…. A nyugdíjas utazási igazolványom még márciusban elkallódott valahol a magyar és görög posta útvesztőjében, azóta sem került elő. Így maradt a telekocsi rendszer egyik népszerű képviselője, és június 14.-én délután 4-kor elindultam Szegedről a nagy kalandra. Induláskor, a búcsúzáskor még Kedvesemtől kaptam két kabalát az útra, amiből az egyiket „szerencsésen” még az út legelején sikerült elveszítenem. Sokkal később vettem észre, és csak körülbelül sikerült vissza göngyölítenem, hogy mikor, és hol eshetett ki a hátizsák oldalzsebéből. Nem túl jó ómen, de a másik, egy pici túrabakancs szerencsésen elkísért, sőt, még most is ott fityeg a hátizsákomon.