Skandináv kerékpártúra, 116. nap. Svédország, Torsby. 2011. szeptember 1.
Szeptember 1. csütörtök, 116 nap
Beköszöntött a szeptember, gondolom, ennek a diákok örülnek legjobban. Nem tudom, a norvég oktatásban mikor kezdenek, de én már Trondheimnél is csodálkoztam rajta, hogy reggel a diákok tömegével mentek az iskolába. Pedig akkor augusztus közepe volt. Na, mindegy!
Éjfélkor a filmek után még kimentem a sátor elé. Megint felhőtlen, kristálytiszta éjszaka volt, ezer csillaggal, olyan, mint ami csak egy teljesen sötét erdőben lehet, ahol semmi egyéb világítás nincs. Egyszer csak a szemem sarkából láttam, hogy valami felvillan az égen. Gondoltam repülő, és elkezdtem keresni. És akkor megint egy gyors tűzcsóva szelte át az eget, és a végén egy nagy villanás. Meteorok! Egy jó 10 percig maradtam csak kint, mert hideg volt, de ezalatt még jó pár csillagot láttam lehullani.
Aztán valamikor odaköltözött egy bagoly is a mellettem levő fenyőfára, és többször ébredtem fel a vészjósló huhugására. Fél nyolckor ébredtem, odakint nyirkos hideg, bár nem esett az éjszaka, mégis minden csupa víz volt a párától. A szokásos ceremónia után, 9 körül vágtam neki az útnak, most már jobb időben. 14 km volt hátra a határig, hogy milyen domborzati viszonyok közt, azt jelzi, hogy fél 12-re értem oda, 14 km, két és fél óra.
Az úton másodszor léptem be Svédországba, az első alkalommal szinte napra pontosan két hónapja, igaz akkor csak az északi részén átrobogtam útban Narvik felé. A határ csak jelképesen egy tábla volt az út mellett, és a sűrű erdőben egy kb. 10 méter széles irtás. A korabeli határkaró vésete 1929-re datálódik, tehát már akkor határállomás lehetett. Viszont semmi féle építmény, vagy annak nyoma, esetleg szabad tisztás, ahol állhatott, nem volt, csak sűrű, öreg erdő. Ezek szerint a két ország közt, már az EU-s határnyitás előtt elég laza lehetett az átkelés.
Pár percet leültem, megpihentem, és elbúcsúztam Norvégiától. Öt nap híján két hónapot töltöttem itt. Megtettem több mint két és fél ezer km-t, igen nehéz, néha embertelen körülmények között. És mégis csodálatos emlékként marad meg Vadregény-ország. Épp két napja kérdezték tőlem, hogy melyik emléket őrzöm meg magamban, melyik volt az erősebb érzés, a varázslat, amit láttam, vagy az a néha hihetetlen erőfeszítés, amivel a trollok földjét átszeltem. Természetesen az életre szóló élmény az a látvány volt, ami a két hónap alatt végigkísért. A kínlódás az csak ennek az ára volt.
Az a katonalány, akivel egy pár szót beszéltem Reni-ben a boltnál, mikor említettem neki a sok heggyel járó megpróbáltatásaimat, azt mondta, hogy igen, Norvégia nagyon nehéz ország. Majd elmenőben még hozzáfűzte, „de csodálatosan szép”. És ez így igaz. A norvégok szeretik a helyet ahol élnek. Néha beleképzeltem magam, de nem hiszem, hogy szeretnék, vagy tudnék itt élni úgy, mint ők, hogy nem megpróbáltatásnak élik meg nehéz mindennapjaikat, hanem ajándéknak. Bennem nagyon erősen megmaradt egy fénykép. Narvikban, a pályaudvaron láttam. A vasút építésén készült, amit a svédországi Kirunától odáig építettek. Hihetetlenül nehéz terepviszonyok közt, a havas hegyoldalt szinte a kezükben elhordva dolgoztak a munkások. A körülményeikbe, az akkori technikai lehetőségek mellett még csak bele gondolni sem nagyon tudunk ma. De megvolt az elszántságuk, hittek benne, és ezen a nyomvonalon közlekedik még ma is a rengeteg vasércszállító vonat. Pedig az a fénykép 1860 körül készült, és a munkások legmodernebb szerszáma a csákány volt. Nem sok nép tudná ilyen körülmények közt megteremteni magának a normális élet feltételeit.
Biztos nem varázslat, a környék képe sem sokat változott, de az út vonalvezetése rögtön, simán lehetett folyamatosan tekerni. Másik meglepetés is ért, az első húsz km-en, a lakatlan erdős részen négy alkalommal láttam rénszarvasokat az erdőben, amit Norvégiában talán egyszer sem. Igaz hogy lankásabb a táj, és ritkábbak az erdők. Egyszer megint kijött az útra, mint északon, Finnországban, sétált egyet, oda is pottyantott az aszfaltra, majd mikor észrevette, hogy közeledek, visszaszaladt a fák közé. A forgalom persze jelentéktelen, fél óránként egy autó.
Lakott hely sem nagyon volt, csak olyan 4-5 házas, nevet kapott kis házcsoportok. Egy darabig a Rottnan folyó völgyében vitt az út, itt viszont rengeteg horgásztanya volt a víz és az út közt, és lépten-nyomon a horgászengedélyeket kínálták az út melletti táblákon.
Észak felől fenyegető fekete felhők jelentek meg, megint az volt a kérdés, hogy kapok-e belőle, vagy elsiklok előtte. Feltámadt a szél, ahol már esett – a környező dombok 1-2 km-re már a zivatarba burkolóztak – ott jó kis vihar is lehetett. Az úton forgószél kavarta a lombjaikat hullatni kezdő nyírfák sárga leveleit, odafönt az égen megint vándormadarak húztak több hullámban dél felé, megint kifejezetten őszies volt a hangulat.
A GPS szerint már nagyon közel voltam az első nagyobb városhoz Torsby-hoz, és mivel az autók, amik mögöttem érkeztek, mind tiszta vizek voltak, megtekertem, hátha sikerül beérni az eső előtt. Aztán az út egy hirtelen lejtéssel beesett a városkába, annak is mindjárt a szélén az ICA (az itteni bevásárló-központ) parkolójába. Kajám még van, kenyeret szerettem volna venni, abból helyhiány miatt nem raktároztam be túl sokat. Bementem az üzletbe, találtam olcsó, (bár a norvégnál jóval drágább) kenyeret, meg vettem három fej hagymát, (megkívántam) és egy üveg Colát.
Mire visszaértem a gépemhez, minden tiszta víz volt, de ragyogóan sütött a nap, még bent voltam, átvonult a zápor. Így kell ezt csinálni, holtidőben gyorsan elintézni! Még visszamentem vizet vételezni, felszerelkeztem 7 liter vízzel, addig persze többen körülállták a szerelvényemet, jöttek a szokásos kérdések. Mindet megválaszoltam, majd tovább jöttem. Ami szemet szúrt, Norvégiában szinte nem is láttam rendőrt, itt szűk két óra alatt vagy 10 rendőrautóval találkoztam. Jöttek-mentek, szirénáztak.
A városból az E45-el közös út hozott ki, és hogy ne tudjak kijönni a gyakorlatból, mivel Torsby egy gödörben fekszik, ezért egy jó két kilométeres kaptatón kellett kimászni belőle. Utána is elég barátságtalan volt a 239-es út, amire áttértem, és egyszer csak azt éreztem, hogy kiszáll a lábamból minden erő, nagyon elfáradtam! Kínlódni nem akartam, erőltetni nem szabad, na meg mára megvolt a 60-nál több km, ezért elkezdtem az út szélét figyelni pihenőhely után. Találtam is, igaz hogy ez csak egy kis tisztás az erdőben, de csendes, egy éjszakára megteszi. Szépséghibája a rengeteg szúnyog. Megvacsoráztam, de az intenzív hagymaszag sem riassza őket. Most rendesen fáj mindenem, a lábam percenként görcsöl, és gyakorlatilag jártányi erőm sincs. Beöltöztem, irány a sátor, olvasás, film, majd egy pihentető alvás, és reggel folytatom.
116. éjszaka Svédországban, Torsby mellett az erdőben. 60°09’10.84” 13°02’41.85”
