Skandináv kerékpártúra. Egy elkésett előszó, ami mindent megmagyaráz.

Home » Skandináv kerékpártúra. Egy elkésett előszó, ami mindent megmagyaráz.

 746 ember olvasta mar el ezt az írást

Skandináv kerékpártúra. Egy elkésett előszó, ami mindent megmagyaráz. A tervezett könyv előszava.

   –    Szia! Elmúlt egy éve, hogy hazatértél az utadról. Van kedved mesélni róla?

   – Igen, bár másfél éve még az Északi-sarkkör környékén kóboroltam, de már volt időm visszazökkenni a „normális” életbe. Ülepszenek az élmények, lassan helyére kerülnek a dolgok, azt hiszem, beszélgethetünk róla.

  –   Azt mondod ülepszenek. Nehéz egy ilyen élményből „visszatérni”, feldolgozni azt?

   – Talán a lélek „visszatérése” a legnehezebb. A hozzám legközelebb álló családtagok, akik a legjobban ismernek, még hetek múlva is azt mondták, látszik rajtam, hogy még nagyon messze vagyok. A szívem egy része ott maradt. És nem csak, mint egy szép emlék, hanem mint az énemnek, az életemnek egy része. Egy nagyon fontos része. A feldolgozás az folyamatos, és szerintem nem is fog soha befejeződni. Az öt hónap nagyon sok percből, másodpercből állt. És ennek az útnak minden perce és másodperce adott valamit nekem. Olyan dolgokat, – egy képet, egy hangot, egy illatot, egy történést, szenvedést, eufórikus örömet – amik azóta ezerszer felvillantak bennem, gondolkodtam rajtuk, emlékeztem, értékeltem, és átértékeltem. Tehát a feldolgozásnak igazából sohasem lesz vége.

   –     Szoktál álmodni az útról?

   –   Persze, szinte minden álmomba bekúszik valahogy. Ebben azért szerintem annak is szerepe van, hogy majd’ minden nap beleolvasok az útinaplóba, nézegetem a képeket, több hónapja dolgozom az úton készült film megvágásán, írom alá a szöveget.

  –    És ezek mosolygós, vagy rémálmok?

   – Azt hiszem a naplómban írtam is az úttal kapcsolatban, hogy minden éjszaka álmodtam, akármilyen nehéz nap is volt mögöttem. És ezek az álmok mindig szépek, megnyugtatóak voltak. De ez az itthoni éjszakáimra is vonatkozik, jó dolgokról szoktam álmodni, jó végkifejlettel. Rémálmom még talán nem is volt.

  –     Akkor beszélgessünk!

  –     Miért oda, miért akkor, és miért úgy?

  –   Hú, ez egy kérdés? Kezdjük akkor az elején. Valahogy olyan genetikai kóddal születhettem, ami egyetlen értelmes életcélt jelölt ki számomra, hogy menjek, csavarogjak, és lássak. Hogy megismerjem az addig ismeretlent, hogy rácsodálkozzak már országokra, más kultúrákra, idegen emberek ismeretlen szokásaira, alkotásokra, tájakra, a természetre, a szépre, vagyis a világra.

   Gyermekkoromban, (TV, videó-játékok, számítógép, internet még nem lévén) imádtam olvasni. És az érdeklődésem legfőbb célpontja már a betűk megismerése óta, az útikönyvek, útleírások voltak. Biztos voltam benne hogy egyszer be fogom járni a világot, ha „nagy leszek”, én is csodálatos kalandokat átélő utazó leszek. Tizenegy-két évesen kiolvastam a teljes Hanzelka-Zikmund sorozatot, és ennek hatására természetesen részletesen megterveztem a saját, egész Afrikát átszelő expedíciómat. Még talán valahol ma is megvan az a kockás számtanfüzet, amiben az expedíció járművét, egy sivatagok átszelésére is alkalmas, lánctalp-meghajtású motorkerékpárt megálmodtam és lerajzoltam. Még arra is emlékszem, hogy a minta egy szintén valahol látott-olvasott II. világháborús jármű volt, amivel a német expedíciós hadsereg, az Africa-corps közlekedett a Szahara homokjában.

   Aztán, ahogy kamaszodtam, és reálisabban láttam az engem körülvevő világot, az akkori lehetőségeimet, bár a csavargás vágya erősödött bennem, de rájöttem, úti célnak kezdetben sokkal szerényebb, és könnyebben megközelíthető helyet kell keresnem a térképen. És nem is kellett olyan sokat keresgélni. Tizenhat éves voltam, mikor először a hátamra kanyarintottam az ütött-kopott hátizsákomat, és tűntem el egy hónapra Lengyelországban. Sátorral, a nyári munkám bérével, hatszáz forinttal, (amiből négyszázat hazahoztam,) és természetesen stoppal. Ahogy akkor divat volt.

   A sikeres út, az élmények valósággá változtatták az álmokat, és meghatároztak minden továbbit. Így vagy úgy már többször körbejártam Európát, ismerem szinte az összes fővárost, megcsodáltam a legnevesebb múzeumokat, nem tévedek el a felkapott turistaközpontokban, de otthon érzem magam a legkisebb halászfaluban is. 2006 nyarán adódott egy remek lehetőség, hogy „eltüntessek” egy-két fehér foltot kalandozásaim térképéről. Sikerült szert tennem egy kisbuszra, amiből lakóautót varázsoltam, és nekivágtam Nyugat-Európának.

    Más volt ez az út, mint az eddigiek, hisz a lakóautó megadta a mindenféle menetrendtől való függetlenséget, az éjszakák, és az egész utazás addig elképzelhetetlen kényelmét. Eljutottam olyan helyekre, amik az előző utakból a megközelítés nehézsége miatt kimaradtak, és ami a legszebb volt, egy „szűzföldre”, Portugáliába. Egy ilyen kényelem azonban sokba is kerül, a legpuritánabb körülmények közt élve is, a megtett több mint 10 ezer km üzemanyag költsége kimerítette az utazás anyagi lehetőségeit.

   Az eredeti terv szerint velem jött volna egy barátom is, aki beszállt volna a költségekbe, így teljes lehetett volna a „kör”, belefért volna Skandinávia megkerülése is. Egyedül ezt anyagilag sajnos nem tudtam felvállalni. Viszont teljesen biztos voltam benne, hogy egyszer úgyis „meglesz”.

   –    Ezek szerint már négy-öt éve tervezted….?

   –  Nem. A 2006-os hazaérkezésem után a lakóautót el kellett adnom. Részint anyagi okok miatt, részint a busz mérete olyan volt, ami a napi, városi használatot kizárta. Egy évente egyszeri rövidtávú kirándulást számolva nem lett volna értelme fenntartani, adót és biztosítást fizetni utána. Abban pedig biztos voltam, hogy belátható időn belül annyi pénzem nem lesz egyben, hogy még egy igazi, hosszú távú utazást finanszírozni tudjak.

    A sors fintora, rossz tréfája, hogy az eladás után négy hónappal, egy TV vetélkedőn nyertem egy olyan komolyabb összeget, ami egy másik busz vásárlására nem volt elég, de ha meglett volna az előző, akkor…. Persze utólag ezen már nem érdemes bosszankodni, de még – bár sokszor megtettem – gondolkodni sem. A „ha”, egy értelmetlen, és sehova nem vezető fogalom.

   A nyereményt kislányommal és kedvesemmel elutazgattuk, lett belőle közös élmény Tunéziában, Spanyolországban, Londonban, Görögországban. Olyan igazi, „kispolgári”, nőknek is való, konszolidált csavargások. A magánéletem egy békés, nyugodt, magába süppesztő szakaszába ért, volt szerető párom, jó munkahelyem, szép bérelt lakásom, idillikusan peregtek a napok. Kicsit unalmasan és túlságosan is egyformán, de a gondtalanság puha párnájába könnyen, és jó érzéssel süpped bele az ember. Annyira könnyen, hogy ha nincs észnél, az végérvényesen el is nyeli.

   Valahol hátul, a „nagyon fontos tervek” között folyamatosan ott motoszkált, hogy el kellene már indulni, de rögtön mellé is volt írva a „patópáli” válasz: majd! Egyszer csak arra ébredtem, hogy beleléptem az ötvennyolcadik életévembe, és tudtam, hogy nem halogathatom tovább. És akkor elkezdődött a tervezés.

–    Eredetileg is biciklire?

–    Természetesen!

–    Ekkora sportember lettél?

–    Szó sincs róla! Most, az Út megtétele után sem tartom magam annak, sőt, az évek előrehaladtával mind kevésbé. Nagyon szeretek biciklizni, de annak az életemben más helye, szerepe van. Az igazi szerelem ugye a csavargás, a világlátás, és ennek a nagy álomnak a megvalósításához a kétkerekű csak egy kézenfekvő, pontosabban egyetlen lehetséges, rendelkezésemre álló eszköz volt. Valószínű sok igazi bike-fan barátomnak, ismerősömnek most kiábrándító lesz, amit mondok, de ha a tervem formába öntésének kezdetén, ott van mellettem az a régi lakóbusz, és van egy kis pénzem, ez egy egyszerű autós kirándulás lett volna. Az adódó, megválaszolhatatlan kérdés persze az, hogy ugyanezt adta volna-e nekem ez a kaland, amit így adott.

–     Mi is akkor a szerepe az életedben a kerékpárnak?

–     A karbantartóm. Talán meglepő lesz annak, aki nem tudja, de én rokkantnyugdíjas vagyok. Mozdonyvezető voltam, még a régi, „fatengelyes” diesel-mozdonyok korában. A szovjet „Szergej”-ek vezetőülése egy vastalpra hegesztett cső volt, tetején egy másik vaslemez, ezen pedig 5 cm szivacs, bevonva műbőrrel. Az akkori rend szerint egy-egy „szolgálat” (mi így hívtuk, és annak is tekintettük) gyakran volt 24, de akár 30-36 órás is. Na most ennyit ülni egy rugózatlan csődarab végén, ami csillapítatlanul közvetítette a gerincnek a sínösszekötések és egyéb zökkenők felütéseit, hááát…. Az orthopédisták rémálma.

    Mint sok munka- és sorstársamnak, nekem is egyenes út vezetett a derékfájáshoz. Innen csak címszavakban a folyamat: állandó, erősödő és kisugárzó fájdalom, kiszakadt porckorong miatt a bal láb hirtelen lebénulása, azonnali idegpálya felszabadító műtét, egy év rehabilitáció, eltiltás az ülőmunkától, kényszer-munkahelyváltás, második sérv, második műtét, rehabilitáció, munkaképtelenség megállapítása, leszázalékolás.

    Ez természetesen pszichésen is kellőképpen megviselt, volt bennem betegségtudat, „vigyáztam” magamra. A mozgás hiány tovább súlyosbította az állapotomat, sorvadtak az izmok, tokosodtak az ízületek. Kiszakadt a harmadik sérv is, a harmadik helyen, de az előző két műtét helyének állapota miatt, (a porc hiánya miatt összecsontosodás, a merevség és a rohamos meszesedés miatt szilánkos töredezés, stb) már nem vállalták a műtétet.

    Egy idős idegsebész doktor bácsi fogalmazta meg legplasztikusabban a dolgot: „Fiam, ez meggyógyulni nem fog, ezzel magának kell megtanulnia együtt élni.” Hát ez legalább nem mellébeszélés, porhintés volt, akkor kezdjünk neki a tanulásnak, éljünk együtt!

    Fizikoterápia teljes skálája, gyógyszerek tömege, Hévízi szanatórium, gyógyvizek széles választéka igyekezett csökkenteni sajnos masszívan meglevő, néha kibírhatatlannak érzett fájdalmaimat. Többször fordult elő, akár otthon, akár egy városi séta-kísérletnél, hogy azonnali segítséget, ügyeletet kellett hívni, hogy egy lórúgás erősségű injekcióval haza, vagy csak ágyhoz juttasson. Ezek a dolgok (akkor még), egy valamit erősítettek bennem, a betegségtudatot.

    Nem tudnám már megmondani mi volt az a lökés, ami ezen átsegített, de egyszer csak rájöttem arra, hogy ezek, amiket eddig „használtam”, semmit nem érnek. Az én bajomra egyetlen orvos van, én magam, és egyetlen gyógyszer, az akaraterőm. Innen egyszerű volt a dolog. Elkezdtem úszni. Szörnyű volt! Egy órát úsztam, majd két napot haldokoltam. Kb. egy hónapi kísérletezgettem, „szoktattam magam”, aztán feladtam. Ez nem az! (A negyedéves uszodabérletem bánta.)

    Jött a kocogás, a futás. A technikája ennek ugye az, hogy az ember a lábujjával elrugaszkodik, majd a sarkára érkezik. Na, ezzel a második fázissal volt a baj, egyszerűen mert a földre érkezés zökkenőjét a csontok „egyenesben közvetítették” a gerincnek, a műtétek helyének. Mint a mozdonyon. Ez már a második próbálkozásnál nyilvánvalóvá vált, így egyéb mozgásformákat kezdtem keresni.

   Az egyik hipermarketben láttam meg egy „padlóig” leárazott biciklit, és jött az ötlet, próbáljuk ki! Egy-két próbaút után nekivágtam a 11 km.-re fekvő szomszéd falunak. Nem egész félútig jutottam, és azt kerestem a préri kellős közepén, hogy vajon ki fog engem onnan hazavinni? Mivel nem volt jelentkező, talán ekkor kapcsolta ki először az akaraterőm a testemet, hazatekertem. Másnap már észrevettem, hogy nem az elgondolással volt baj, hanem egyszerűen a kondíciómmal. Tulajdonképpen nem fájt semmim, csak előző nap egyszerűen nem bírtam szusszal.

    Átgondoltam az egészet, és jött az apró lépések taktikája. Csak a lakásomtól „látótávolságra”, igaz, mind nagyobb körökben, de mindig csak annyit, amennyi jólesett. És minden nap, minden héten észrevehetően több esett jól. Hát az alap tulajdonképpen ennyi. A bal lábamon a bénulással, és talán a későn elkezdett rehabilitációnak köszönhetően van olyan izomcsoport, ami teljesen elsorvadt, és soha nem jött rendbe. A sípcsontomon levő izom pl. végleg eltűnt. Más, még „élő” izmok megerősödtek, némelyek átvették az elsorvadtak funkcióit, én is megtanultam mit, és hogy kell mozogni, szóval megtaláltuk egymást, én és a bicikli.

   –   Térjünk vissza a tervezéshez, az előkészületekhez.

   –   Igen. Ahogy említettem, egyszer csak arra ébredtem, hogy 57 éves elmúltam. És ez tényleg ezzel a „megvilágosodás” szerű döbbenettel jött, és a következő önmagamnak kimondott mondat az volt, hogy: jövőre megkerülöm Skandináviát. Ekkoriban lehetett pár olyan napom, amikor a külvilág feltűnően elvarázsoltnak láthatott, egy-két ember biztosan észrevette körülöttem, hogy nem egészen vagyok ott.

    Az elv pár nap alatt kialakult. Az alapvető dolgok tényleg fejben, leíratlanul születtek meg. Az eldöntendő kérdések voltak: mivel, merre, mikor, milyen lehetőségekkel és milyen igényekkel? Az első kérdésre – figyelembe véve akkori vagyoni helyzetemet – csak egy megoldás adódott, a bicikli. Annak bármiféle szállítása szintén komoly anyagiakat vont volna el az úttól, tehát a döntés: háztól-házig, Szegedi indulás, és remélhetőleg saját-keréken történő Szegedi érkezés. Az útitervhez sem kellett még ekkor térkép: toronyiránt Helsinkiig, onnan egyenesen fel a Sarkkörre, Rovaniemiig, majd át a félsziget másik felébe, a norvégiai Narvikba. Ott megfordulni, és a fővárosok útba ejtésével haza. Egyszerű, nem?

    A „mikor” a természet, és a célpont jellege miatt adott volt, csak nyár jöhetett szóba. A legkorábbi indulás az itthoni fagyok valószínű megszűnésének ideje, a hazaérkezés az időjárás itthoni veszélyes megromlásának a várható dátuma. Tehát május eleje, és október vége közé kellett beilleszteni az utat.

    Ekkor már egy kis segítség, egy hevenyészett útvonal tervező is kellett, hogy ez a terv kilométerben mennyit fog jelenteni. A legrövidebb variációban 8000-nél valamivel több jött ki, ezt a kis kitérőkkel, látnivalók beiktatásával fel lehetett kerekíteni 10 000 km-re. A leghosszabb rászánt idő 180 nap, ami azt jelentette, hogy naponta durván 55 km-t lehetett számolni. Hááát, ekkor egy kicsit megszeppentem! Mert ebben nézelődés, pihenőnap, sérülés, betegség, műszaki probléma, eltévedés még nincs benne.

   De gyerünk tovább! A lehetőségek. A nyugdíjam, amit havonta a számlámra kapok, durván 200 €u. A néha itt-ott kifogott alkalmi jellegű munka szintén nem sokat hoz a konyhára. A felkészüléshez, az úti felszereléshez, bármennyire is igyekeztem az igényeimet a lehetőségeimhez igazítani, valamennyi tőke kellett. Ezt igyekeztem az ötlet megszületésétől az indulásig hátralevő 6-7 hónap alatt megteremteni. A kevés beavatott barát, ismerős, felvetette, hogy szerezzek szponzorokat. Kicsit én is kokettáltam a gondolattal, de számításba véve az ország, már akkor meglehetősen nehéz anyagi helyzetét, az utam végül is szigorúan „magánjellegű kirándulás” jellegét, nem sok reményt fűztem a dologhoz.

    Ez általában úgy van, hogy azok a vállalkozók, pénzemberek, akik tudnának adni, azok azért tehetősek, azért tartanak ott az anyagi színvonaluk tekintetében, ahol tartanak, mert sokkal inkább szereztek, elvettek, gyűjtöttek, mint adtak. Cégek, nagyvállalatok, multik pedig egyszerűen nem foglalkoznak ilyennel. Nekik megvan az az igazi reklámértéket hordozó rétegük, amiben fantáziát látnak, és amibe érdemesnek tartanak nagyon komoly pénzeket befektetni. Az én tervezett kis utam, pedig egyáltalán nem az a kategória volt.

    Puhatolódzásaimnak pár konkrét tárgyi eredménye volt. Az egyik kerékpáros webáruház tulajdonosától kaptam 2db defektmentes külső gumit, ami igazán hasznos adomány volt, tekintettel arra, hogy a 9000 km-t egyetlen defekt nélkül tettem meg! Egy debreceni, gyógy-lekvárt előállító és forgalmazó cég meglepett 8 üveg lekvárral. Erről tudni kell, hogy egy kiskanálnyi elfogyasztása kb. annyi, csak zöldségekben, gyümölcsökben előforduló vitamint, tápanyagot, egyebeket juttat a szervezetbe, mintha napi 4 kg zöldséget, gyümölcsöt ennék meg. Ez a nyolc hónapra szóló mennyiség rendkívül nagy segítség volt, hisz az előzetes táplálkozási terveimben az északi országokban meglehetősen borsos árú zöldség-gyümölcs nem szerepelt. Nagymértékben megkönnyítette bevásárlásaimat, könnyebb lelkiismerettel törődtem bele az olcsó, de egyhangú napi étkezésbe abban a tudatban, hogy az egészséges részét, a tápanyagot már a reggeli kiskanállal bevittem a szervezetembe. (Egész úton nem voltam beteg!)

   A harmadik komolyabb természetbeni hozzájárulás egy leves porokat, instant leveseket, és egyéb, kistérfogatú, hosszú szavatossági idejű, úti-élelmiszereket forgalmazó cégtől kaptam. A hasznosságáról, értékéről, mennyiségéről csak annyit, hogy az út tervezett idejének minden napján legalább egyszer tudtam meleg levest enni, sőt, egyéb nyalánkságokat is tartalmazott a csomag. Ez volt tehát a szponzoráció.

    A következő bő egy hónap már az internet előtt ülve, jegyzetelve, lehetőleg minden, az úton előforduló szituációt figyelembe véve, az út egy-egy napját gondolatban, virtuálisan végigélve telt el. Talán ez volt a legnehezebb. Mindig, mikor egy tervezett, a mindennapokhoz hozzátartozó tevékenységet végiggondoltam, és elterveztem, hogy azt mivel fogom megoldani, rögtön adódott a következő kérdés, hogy a megoldás eszközét hogyan fogom azok közt a körülmények között működtetni. És mindezt úgy, hogy a körülményeket én otthon az asztal, a térképek, és a fényképek mellett csak kigondoltam, és mint az út oly sokszor bizonyította, ezek a gondolatok, előzetes tervek legtöbbször fényévnyi távolságra voltak a később az utamba kerülő valóságtól.

    Az alapvető, itthon észrevehetetlenül természetes kategóriák: közlekedni, haladni valamivel, lakni, éjszakára az alváshoz elbújni valamibe, egész úton lehetőleg naponta háromszor enni kellett, a sokféle körülményhez, várható szélsőségekhez igazodva öltözködni, tisztálkodni, az utat többféleképpen (film, fénykép, napló) megörökíteni, kapcsolatot tartani az itthon maradottakkal, hírt adni magamról. És a fentiekhez szükséges eszközöket magammal vinni. „Csak” ennyi…

    – Beszélnél ezekről részletesen? Ígérem, nem szólok bele, de ne intézzük el ezt ilyen nagyvonalúan. Ahogy csak az alap dolgokat elmesélted, az az érzésem, hogy az egész felkészülés logisztikájának nehézsége vetekedett az út fizikai nehézségével. Szeretném ezt átlátni!

   – Ha van időd… Amúgy tényleg, néha az út közbeni tekerés gondtalan sétagalopp volt a felkészüléshez képest.

    A haladáshoz tehát bicikli. Ez adva volt, bár sokak szerint hatalmas bátorság volt azzal a géppel nekivágni. Ez egy két és fél éve vásárolt, teljesen hétköznapi, 28-as Caprine Ville típusú városi szériagép volt, amit azóta minden javítás nélkül, nap mint nap használtam. Komolyabb távot nem mentem, komolyabb terhet nem cipeltem még vele. A legnagyobb távolság az az évente kétszer-háromszor kirándulásként, saját karbantartásomra megtett Szeged-Kiskunmajsa-Kiskunhalas-Üllés-Szeged háromszög 130 km-e volt.

   A kerékpár háromsebességes agyváltóval fut. Indulás előtt elvittem egy átvizsgálásra, új lánc, fékgumik, a hátsókerék újra küllőzése, a sebességváltó és a tengelyek zsírozása. A két új defektmentes külsőt én raktam fel, a belsők maradtak a régiek, a hátsó már kétszer volt ragasztva…. Egy tartalékbelsőt vittem, egy ragasztókészletet, egy pumpát, 20 küllőt, és ez volt az összes „tartalék alkatrész”.

   Szabályosan fel volt persze szerelve, első-hátsó világítás, (1 !!! este használtam), prizmák, visszapillantó tükör, igaz, az még egy évvel korábban kettérepedt, celluxxal volt összeragasztva, de kabalából nem cseréltem ki. A nyereg az eredeti, egyszerű szérianyereg volt, a prospektus szerint zselés, bár erről az esténként sokat masszírozott ülőfelem tudna véleményt mondani.

    A lakhatás természetesen az „ahol-rám-esteledik” vadkempingre volt alapozva. A kétszemélyes, terepszínű, kétrétegű sátrat interneten rendeltem, 15 ezer Ft volt, cseh gyártmányú, hűségesen és jól kiszolgált. (3.5 kg) Hálózsákot karácsonyra kértem Kedvesemtől, Hervis, leértékelés, 3500 Ft, (1kg) szintén jól szolgált, csak a témában való járatlanságom okán, mivel nem tudtam, hogy ebben is vannak méretek, mint a ruhában, a legelsőt akasztottam le, amin kb. feleúton vettem észre, hogy M-es, és nekem bizony bőven XXL-es kellett volna. Kicsit „szorított” egész úton, de jobban bent maradt a meleg. Igaz, hogy a fordulás mindig egy teljes ébredéssel járó művelet volt benne.

    Puha derékalj! Tesco-gazdaságos kínai felfújható gumimatrac, („kényelmes, puha velúr fekvőfelülettel” – mondá a tájékoztató reklám), 20 cm vastag, 2500 Ft, szerintem sokan ismerik. Két hátránya volt. A súlya, kb. 3 kg, és az, hogy először mikor 40 perc alatt tüdővel felfújtam, majdnem mentőt és tüdőgyógyászt kellett hozzám hívni. Hát ez nem fog menni, interneten nézelődni kezdtem, és találtam egy nagyon jó, univerzális pumpát. Kétutas, vagyis fúj és szív, és mindkét, tehát toló-húzó irányba teszi ezt, magyarul a matracot 2-3 perc alatt keményre varázsolja. (6000 Ft, súly 2kg) Az összes, bár nagyon lényeges hátránya a nagy méret volt. Útközben, mikor fogytak alólam a matracok, és a végén az önfelfújó mellett kötöttem ki, komolyan felmerült bennem, hogy valahol el kellene „veszíteni”, de végül haza hoztam, annak ellenére, hogy az út felétől nem használtam. Utolsó pillanatban még gondoltam a párnára is, ez az indulás előtti lakásselejtezéskor ugrott be, egy, a görög nyaralásból maradt strandmatracnak a fejét vágtam le ollóval, és 5 hónapig azon aludtam…

    Evés. A szponzorációnál már említettem azt a két nagyon hasznos dolgot amit kaptam, a levesporokat, és a gyógylekvárt. Indulás előtt még kaptam a „jó tanácsokat”, egy oldal szalonna, egy-két rúd Pick-szalámi, pár szál kolbász, stb. formájában, de ezek az ötletek persze még viccnek is rosszak voltak. A terv az volt, hogy mindig az adott 24 órára, (a sarkkör fölötti, néptelen részeken 72 órára) készülök fel. Tehát amit egy boltban megveszek, azt azonnal, de legkésőbb egy napon belül megeszem. Sem cipelni nem kellett, sem aggódni a szavatossága, állaga miatt. A főzés a legtermészetesebb módon be volt tervezve, tehát a „kellékeket” is ez határozta meg.

    Itt megint csak nem győzöm kihangsúlyozni a tapasztalatlanságomat a hosszútávú biciklis túrák terén. Ez persze minden eszközre, kellékre vonatkozik. Annyi praktikus, új, vagy éppen már bejáratott, csak általam nem ismert módszer, eszköz létezik, olyan széles választékban lehet mindezeket megtalálni a szakosodott webáruházak honlapjain, hogy már a bőségük is tanácstalanná tehet. Látom ezt most így utólag, ugyanis legtöbbjüket az út közben, kirakatokban, üzletekben nézelődés közben, vagy társakkal történő találkozáskor fedeztem fel, és ismertem meg, hogy egyáltalán olyan is létezik.

   Szóval nekem az indulás előtti tervezésnél a főzés alapját egy 3.5 kg-os lengyel turista gázpalack jelentette, (ami persze csak a töltősúly, a masszív acélházzal már 7-8 kg-ot nyomott). Vatera, töltötten 4000 Ft, és akkor még örültem neki. Egy univerzális főzőlábas, Tescóban találtam egy olyan teflonos kis fazekat, amiben lehetett levest, krumplit, rizst főzni, de a tojás is megsül benne. „Masszív” kis darab volt, jó vastag zománcozott acél! (2 kg-nál több, és kb. dupla annyi gáz melegítette át, mint egy könnyű és vékony alu-lábast.)

   A nomád életformában is adjuk meg a módját az evésnek, tehát az otthoni készletből elraktam egy szép fehér porcelán leveses-tányért, ami persze jó nehéz volt, viszont ez a probléma gyorsan megoldódott, a második este mosogatás közben kicsúszott a kezemből, és darabokra tört. ( Tiszaújvárosban vettem egy 80 Ft-os, pillekönnyű egyszerű műanyagtányért, ami aztán a következő öt hónapban remekül kiszolgált.) Evőeszköz: kés, villa, kanál, kiskanál, két fakanál, konzervnyitó, krumplihámozó, pohár, (persze üveg), porcelán teásbögre. Kávé nélkül nem tudom elképzelni a napkezdést, meg úgy általában az életemet, tehát jött a kétszemélyes kotyogó, kiöntővel együtt. Mosogatáshoz, zöldségek pucolásához még egy műanyag tál, mosogatószer, szivacs és konyharuha.

   Ezek voltak az eszközök. Az élelmiszerkészlet alapját a 160 zacskó leves, és a 8 üveg lekvár képezte. Volt kb. 200 filternyi tea, és egy zacskó kávé. 1 kg rizs, cukorpótló, citrompótló. A főzéshez fűszerek kellenek, tehát egy dobozban ott voltak az alapok, só, ételízesítő, bors, paprika, köménymag, majoránna, rozmaring, tárkony, fokhagyma, pár fej vöröshagyma, kis üveg olaj.

    Ruházat. Itthon, mikor május 9.-én elindultam, kellemes tavaszi idő volt, kicsit azért hűvös éjszakákkal. Északnak indultam. Akkor, a Tátra hegyei közt Szlovákiában még fagyott, a Skandináv országok északi részét pedig még a vastag hó, és a kemény fagyok uralták. (A hó arrafelé még július-augusztusra is megmaradt.) Az előzetes tájékozódás alapján megtudtam, hogy a nyár az északi országokban, különösen Norvégiában meglehetősen csapadékos, nem ritka a háromhetes egybefüggő esőzés. Ebben kellett tehát gondolkodnom.

    Út közbeni felsőruházat alapnak egy bélelt sötétkék szabadidő ruhát vettem az egyik kínai boltban, 3200 Ft volt, és remekül kiszolgálta az egész utat, sőt, még ma is hordom. Ruha ügyben két komolyabb „beruházásom” volt, az egyik egy felsőtesten hordandó un. aláöltözet, ami egy hosszú ujjú, vékony pólószerűség, de remekül tartja a meleget, amellett szellőzik, és vezeti az izzadságot. Nagyon „bejött”, tökéletes és strapabíró, ma is használom. A másik egy különleges, nagyon vékony anyagból készült esőszerelés, két részes, kapucnis, mindenütt tökéletesen záródó, és két db öklömnyi zacskóba összehajtható. Mindkettő internetes rendelés volt, 6-6 ezer forintért.

   A többi, amit összekészítettem fél évre, az otthoni ruhatárból került ki. Csak tételszerűen: 10 rövid ujjú póló, 4 hosszú ujjú, (ha valaki sokallná, északon végig 4-5 pólóban, és a szabadidőruhában aludtam), 4 rövidnadrág, egy „szalonképesebb” világos hosszú, és egy farmer. Az utolsó pillanatban, a hűvös május eleji indulásban vettem magamra egy bélelt vászon, impregnált széldzsekit, nagy ötlet volt! A lábamra egy edzőcipő, szandál, egy papucs, és egy szintén „társaságképes” zárt utcai cipő, elég sok város esik útba, bármilyen megjelenési-igény előfordulhat. Alsóneműből 10 db, zokniból 30 pár, zsebkendők, egy már két téli biciklizést kiszolgált vastag kínai síkesztyű, két kötött sapka.

     A tisztasági csomag az alapvető dolgokat tartalmazta, úgymint két törülköző, szappan, sampon, fogkefe-fogkrém, dezodor, borotva, hab, körömvágó olló. A testnek még megadtam, ami jár gyógyszerek és vitaminok formájában. Van olyan, amit bármilyen körülmények között kötelezően szednem kell, és persze egy-két vitamint sem árt egy ilyen megterhelő útra magunkkal vinni. Amit viszont (felelőtlenségből?) nem vittem, és ezt akkor és azóta elég sokan nehezményezték, nem volt nálam fájdalomcsillapító, lázcsillapító, antibiotikum, gyomor és egyéb fertőtlenítő, és semmiféle sebkötözéssel, ellátással összefüggő dolog. Igen, ez lehet hogy felelőtlenség volt, de szerencsére egész úton egyikre sem volt szükség.

   A legnagyobb feladatot a listán, az út megörökítésének az eszközei adták. Összefoglaló néven a kütyük. Ezt még elsorolni sem lesz egyszerű. Kellett ugye a fényképezőgép, memóriakártyával, akkumulátorral. Filmfelvevő, kazettákkal, akkumulátorokkal. Kapcsolattartásra hangfelvételre mobiltelefon. A felvett anyagok feldolgozására, tárolására pedig egy netbook. Amit természetesen az internetezéshez is használtam.

    Persze az internetet el is kellett érni. Az itthoni és a Finnországban egy hónapra beszerzett SIM-kártyás mobilinternet mellett ehhez a legfőbb eszköz egy un. wifi vadász készlet volt. Internetes beszerzés, 15 ezer Ft, és kis parabolaantennájával, erősítőjével a legtöbb helyen és esetben tényleg becserkészte a néha 10 km-re levő wifit is. Igaz, ehhez a kódolatlan adás is kellett. (néha azért a kódoltat is sikerült megfejteni, vagy megtudni a kódot) Nagyon nagy szolgálatot tett, ennek volt köszönhető az esténkénti „lélekmelegítő” Skype-beszélgetés az otthoniakkal, valamint a majd’ minden este a honlapomra frissen feltöltött élménybeszámoló, és fényképek. Ezenkívül nagyon sokat segített az éppen útba eső, látott helyről történő információ azonnali beszerzésében.

   Tartozéka volt még a csomagnak egy külső winchester, részben biztonsági adattárolónak, részben a rajta levő kb. 500 mozifilmmel az esténkénti szórakozásomban segített. Persze, ha még volt kedvem, időm, és energiám. Vittem egy e-bookot, Kata lányom ajándékát az útra, 60-70 könyvel, amiből kb. 10 el is fogyott útközben. Volt még egy kisrádió, néha belehallgattam a helyi adókba is.

   A navigációt is duplán biztosítottam, volt egy egész Európát magában foglaló részletes autó-atlasz (3kg), és annak a digitális, és feltétlen hasznosabb, kényelmesebb kistestvére, egy GPS készülék. Bár érdekes módon, út közben mindkettőnek megvolt a saját „illetékességi” területe, feladata, amibe a másik nem tudott „beleszólni”.

    Kellett még világítóeszköz. Vettem egy fejlámpát, ami az erős, LED-es fényével, könnyedségével szinte mindent kiszolgált, és megoldott, de vittem egy jó nehéz, 50W-os, akkumulátoros, vadászatra használt halogénes fényvetőt is, ami igaz, hogy 500 m-re elvilágított, de részint nem volt rá szükség, részint a feltöltése annyi energiát emésztett fel, amennyivel az összes többi szerelést el tudtam látni.

    És most jön a „kütyükkel” kapcsolatban még egy csavar, amire az eddigi felsorolásból szinte kívánkozik a kérdés: Na és az energiaellátás? Hát igen, mikor ezeket olyan szépen elterveztem, és beszereztem, én is szembesültem ezzel a problémával. A fent felsoroltakat sok-sok, és összességében igen nagy energiaigényű akkumulátor működteti. Ezeket tölteni kell, méghozzá percre készen, ugyanis nem engedhettem meg magamnak azt, hogy akár a GPS merüljön le egy nagyon rizikós helyen, akár a fényképezőgép vagy filmfelvevő maradjon le egy megismételhetetlen pillanatról, vagy akár egy éjszakára fény nélkül maradjak egy erdőben a sátorverésnél, vagy a vacsora főzésénél. Ekkor még nem beszéltem a netbookról, internetről, stb.

    Viszont ezek állandó töltöttségét nem lehetett rábízni egy útközbeni, véletlenszerűen talált töltési lehetőségre, főleg úgy, hogy nem nagyon mentem hivatalos szálláshely, kemping közelébe, és főleg úgy, hogy a Sarkkör fölött ilyenből, és egyáltalán nyilvános helyből igen kevés van. Azt pedig, hogy egy-egy benzinkútnál kikönyörgött töltési lehetőség mellett üljek egész nap, nem engedhettem meg magamnak, haladni kellett. Ennyi érv mellett kézenfekvő volt a megoldás, vinnem kell magammal az energiát, és annak forrását.

   Rendeltem tehát 2db gondozásmentes zárt zselés akkumulátort, amik együtt 12 V-on 24 Ah-t adtak le, ami már tényleg mindenre biztonságosan elég volt. Sajnos ezek is együtt több mint 8 kilót nyomtak, de hát ami kell, az kell! Mint ahogy ezeknek a nagy „anyaakkumulátoroknak” az állandó, infrastruktúrától független töltéséhez kellett az a két nagy napelem, ami jó napsütésnél 6-7, borús időben 24 óra alatt teljesen feltöltötte a 0-ra merült telepeket. Plusz 9 kg. És mindezek összehangolt működéséhez szükség volt egy feszültségszabályzóra is.

   És még nincs vége. A feszültségszabályozóról le tudtam szedni 3; 5; 6; 9; 12; voltot, ami közel minden akku töltéséhez elég volt. De csak közel! A filmfelvevőm spéci lítium akkumulátora a szakaszos töltés miatt csak a gyári, 220-v-ról működő saját töltőjét fogadta el, tehát kellett egy inverter, ami a 12V-ból 220-at csinál. A netbook működtető feszültsége 19 V, tehát kellett egy úgynevezett autós töltőkészülék hozzá, ami speciálisan ehhez készült, és a nagy központi akkumulátorról alakítja át a 12 voltot 19-re. Ezenkívül, bár ez már csak az én óvatosságom, túlbiztosításom volt, hogy vittem tartalékba egy hálózati töltőt is, hátha végig borús idő lesz, hátha elromlik a napelem, stb.

   Ezt ugye még felsorolni is sok és bonyolult volt (hát még megtervezni és megcsinálni), első hallásra lehet is vitatni a létjogosultságát. De! Igaz, hogy súlyban ez kb. 22 kiló plusz volt, és az is igaz, hogy majdnem a legdrágább része volt az egész szerelésnek a maga összességében kb. 80-85 ezer forintjával, de azt csak én tudom, hogy milyen biztonságot, kényelmet és függetlenséget adott nekem az öt hónap alatt ez a szerelés.

  –     Eddig bírtad követni?

  –     Ahogy ígértem, csak hallgatok, és ámulok!

  –     Pedig még mindig nincs vége. Amit eddig felsoroltam, és már csak a tervezésnél „virtuálisan” egy kupacba raktam, nyilvánvalóvá tette, hogy a bicikli mellett egy utánfutóra is szükség lesz, nem is akármekkorára. Itt ismét a világháló ismeretanyagához fordultam, tippeket, ötleteket kerestem. Ennek a folyamatát, állomásait most nem részletezem, lényeg az, hogy végül is összehozott a jó szerencse Tiba Viktor barátommal, aki azon kívül, hogy már látott ilyet a valóságban, (én még nem) meg is tudta tervezni, sőt, csinálni az utánfutómat. Küldött képeket, hivatkozásokat, terveket, amit én a igényeimhez, pontosabban az összeállított szerelés szükségleteihez méreteztem. Ekkor viszont rajta volt a csodálkozás sora: ekkorát még nem látott!

   De megcsinálta, sőt, kifogástalanul megalkotta. Rám már csak annyi maradt otthon hogy lefessem, egy vékony alumínium-lemez burkolattal lássam el, valamint a nyitható fedélként felszereljem a két napelemet, bekössem az elektromos részeket. A burkolatra felkerült az unokaöcsém, Dézsi Sada által tervezett, látványos, filmnyomott, öntapadós fólia, rajta a túra „hivatalos” elnevezésével: Phoenix Scandinavian Tour 2011.

  –    Miért Főnix?

  –     Erről majd később. Ez volt tehát a tárgyi logisztika. Ezzel párhuzamosan folyt az útiterv részletes kidolgozása, az útvonal aprólékos megtervezése. Ez szinte teljesen ülőmunka, de koránt sem egyszerű. Itt megint csak egymáshoz kellett igazítani az elgondolásokat, vágyakat, és a lehetőségeket. A tervezés hetei, hónapjai alatt rengeteg leírást olvastam el az útba ejtendő 12 országról, egy-egy hely „feltétlen megnézendő” nevezetességeiről. Hála az internetnek, a Google Földnek, csodálatos képek ezrein ámultam át magam, természetesen a jegyzetpapíromon mindegyiket felkiáltó jellel megjelölve, „ki nem hagyhatóvá” minősítve.

    Aztán a térképre való berajzoláskor rádöbbentem, hogy ez még autóval is több éves néznivaló lenne. Tehát ez nem volt járható út. Fordítva kellett csinálnom, a megtervezett útvonal mellett kellett a könnyen elérhető látnivalókat listába venni. Így már könnyebben ment, a fentebb azt hiszem említett sarokpontokat megadva, egy profi útvonaltervező program percek alatt részletesen térképre rajzolta a teljes kört, persze figyelembe véve a kerékpárként megadott jármű-opciót.

    Ezután jöttek a tényleg fontos, célpontokra történő módosítások, finomítások, mint pl. hogy ne maradjon ki a legrövidebb útból egyetlen olyan főváros sem, ahol még nem jártam, illetve egy kis kitérő árán is essenek útba olyan helyek, mint pl. Amatciems, a XXI. századi mintatelepülés, Kiruna, a svéd acélváros, vagy Narvik, a II. világháború hírhedt német kikötője, ahol érdekes módon álmomban már többször jártam. Így csupaszon, közel jártam a 9000 km-hez.  Ez volt az a felső határ, amit józanésszel előre bemertem tervezni max. 6 hónapra. És így már célzottan, a kijelölt utak mellett kerestem nevezetes helyeket, érdekes történelmi vonatkozásokat, de legfőképpen fényképek alapján csodálatos tájakat, természeti jelenségeket.

    –  És akkor…

    –  És akkor?

    – És akkor hirtelen, pár óra alatt összeomlani látszott minden. Február 14.-e volt, Valentin nap. Délelőtt elég levert voltam, gyengének éreztem magam, az ennivaló sem esett jó. Délután nagyon erős hasfájás tört rám, feküdtem az ágyban, kínlódtam rendesen. A következő eszmélt pillanatom három nappal később, egy korházi ágyon hunyorgott rám.

     A későbbi elbeszélésekből állt össze a történet. Kedvesem délután hívott telefonon, nem vettem fel. Munka után gyakran vártam a munkahelyénél, akkor nem. És mégiscsak Valentin nap volt…. Buszra szállt, valamit megérezve kijött hozzám bérelt lakásomba, és ott talált eszméletlenül, vérző szájjal, elég gyönge pulzussal. Rögtön hívta a mentőket, pár erős ütés a mellkasomra, próbált életben tartani. A gyorsan kiérkező orvos megdicsérte, hisz megmentette az életemet, a gyors reagálással, meg főleg a megérzéssel, hogy ki kell jönnie. Állítólag egy fél órával később már felesleges lett volna sietniük velem a sürgősségire, ahol már a diagnózis is megszületett, heveny hasnyálmirigy-gyulladás, gyomorvérzéssel fűszerezve.

    A hirtelen összeszaladt családnak az orvosok próbára tették mind az optimizmusát, mind pedig matematika tudását, ugyanis 20% esélyt adtak arra, hogy megélem a reggelt. Még jó, hogy nem hallottam! Én ezekről csak a harmadik reggeli vizit közben alkothattam fogalmat, mikor az ágyamat körbekerítő orvos csoport egészéhez intézve első, még kicsit kócos szavakba öntött aggodalmamat, megkérdeztem, hogy mikor mehetek haza, mert nekem március 6-ra repülőjegyem van Londonba. Összenéztek, és a legbátrabb kissé ideges felhanggal rám mordult: – De ember, mi most egyenlőre az életéért küzdünk, és azon vagyunk, hogy ne kelljen donort keresnünk magának, és hogy maga se legyen az!

   Mivel magyar ember szóból ért, na meg nem is akartam őket zavarni küzdelmükben, és különben sem értettem az egészet, békésen visszaájultam. Ezután reggelente állítólag mindig megemlítettem ezt a dolgot, és ezzel mind intenzívebb szájszéli remegést váltottam ki a nagy tudású doktor urakból. Kb. egy hét után, mikor már szemlátomást félig magamnál voltam, a Főorvos nagyon szigorúan belemagyarázta szemembe, hogy akármilyen éhes vagyok, vagy akármilyen szomjas, egyetlen falatot, de még egy fél korty vizet sem nyelhetek le a számon keresztül, mert meghalok. Ennek a betegségnek az egyik, de legfontosabb gyógymódja, hogy három hétig semmi nem kerülhet a gyomorba. Amire szükségem van, majd ők adják infúzióban.

    Rábólintottam, és rögtön megjegyeztem, hogy nem tudom mondtam-e már, de nekem március 6.ra….. Villámgyorsan ott hagytak! Ahogy magamra maradtam, rájöttem, hogy rettentően éhes és szomjas vagyok! Te jó ég, ezek egy hete sem enni, sem inni nem adtak! – sikoltott belém a gondolat, de aztán ahogy a karomra néztem, láttam, hogy azért tényleg folyik belém valamilyen üzemanyag, bár elég íztelen.

    Napi 6 liter infúziót kaptam, megbolondítva rengeteg antibiotikummal, vitaminokkal, meg még csoda tudja mivel. A folyamatos vizsgálatok vészes vérszegénységet is megállapítottak, így mikor színesebbé akarták tenni a napi menüt, változatosságképpen egy-két zacskó valódi, piros vért is kaptam. A második hét közepén már eléggé untam az ágyat, megmarkoltam az infúziós állványt, és sétálni indultam. Hát. az első pillanatokban bizony azt sem tudtam, hol van a fent és a lent. Ahogy a dimenziókat keresve kusza szemekkel körbepásztáztam, a nővérek érdeklődő, de mindenképp kárörvendő tekintetébe botlottam, amik izgatottan várták törvényszerűen bekövetkező bukásomat.

    Becsuktam a szemem, és pár másodperc alatt végig futott rajtam minden. Akkor fogtam csak fel igazán, hogy én tulajdonképpen össze vagyok pakolva egy féléves irgalmatlan kemény biciklitúrára, és bő két hónap múlva indulni akarok. És amit senki nem akart hallani, hogy 10 nap múlva elindul az a repülő a kislányomhoz Londonba, és én már pár hónapja megígértem Neki, hogy rajta leszek. (Azt, hogy ő mit élt át a távolban, csak a híreket kapva, később tudtam meg. Mindenesetre dehogy is akarta Ő, hogy menjek hozzá! Csak annyit szeretett volna, hogy éljek.) Ezekkel csupán annyi állt szemben, hogy két hete haldokoltam, azóta nem ettem nem ittam, fogytam tíz kilót, és ott kapaszkodtam remegő lábakkal az infúzióm állványába, reménykedve abban, hogy csak helyrekerül az a lent és a fent.

   Kinyitottam a szemem, ránéztem a szurkolótáborra, és kisétáltam a folyosóra. Aznap óránként két hosszra. Másnap óránként tíz hossz. Harmadnap napközben minden olyan percet, amikor nem kötött az ágyhoz infúziócsere, vagy vizsgálat, sétával töltöttem. Március 2.-án sikerült a Főorvos úrral komolyan beszélni, már nem hagyott ott. Kicsit homlokráncolós zavartsággal, értetlenkedve és csodálkozva nézte a lázlapomat, a labor és egyéb vizsgálati eredményeimet, és annyit mormogott, hogy: – Á, korai lesz az még, bár az eredményei tulajdonképpen nem is olyan rosszak. Na, majd még visszatérünk erre.

   Másnap ismét napirendre tűztem a kérdést. A tanácstalanság még megvolt, de már egy kis fejcsóválós mosoly kíséretében. Két nap volt hátra! Megígérte, hogy másnap megcsinálunk megint minden vizsgálatot, labort, gyomortükrözést, (a második két hét alatt! ), ultrahang, röntgen, aztán majd látjuk, bár, és ezt azért már elárulta: a laboreredményei a normális határokon belül vannak…

    Ezek 4.-én megvoltak, másnap reggel a doki megint felküldött ultrahangra. A kollegája kicsit furcsállta sűrű látogatásom, ekkor meséltem neki is londoni terveimről. A vizsgálat végén leküldött a szobámba, mondta, hogy személyesen hozza le az eredményt. Másnap délben indult a repülő, tudtam, hogy innen már nem veszíthetek! Éppen a kezelőorvosommal beszéltem, mikor lehozta az eredményt, és megjátszott csodálkozással szólt oda a kollegájának: – Ez még mindig itt van, mit szórakoztok vele, kutya baja sincs, eresszétek, azt hagy menjen a lányához Londonba!

    Az adminisztráció után behívtak, és a Főorvos a következő szavakkal bocsájtott el: Nézze, én nem tudom, hogy ezt hogy csinálta, de minden eredménye alapján maga teljesen egészséges. Úgyhogy orvosi véleményem az, hogy maga holnap oda utazik, ahová akar (én ismertem ennek a hatékony csodaszernek a nevét, úgy hívják akaraterő). Szigorú szabályokkal engedtek el, vizet már ihattam, szilárdat még nem, majd pár nap múlva, tört krumplit. Mit bántam én, fogtam a csomagom, és indultam haza.

    Ez a lelkesült elszántság egy egész emeletig tartott. Senki nem tudta a családból, hogy elmegyek, szerintem még rossz álmaikban sem jutott eszükbe. Meglepetésnek szántam. Így minden csomagom egy sportszatyorba összezsúfolva, az én vállamat nyomta. És hát három hét koplalás után, minden folyosói-edzés ellenére, nem voltam túl jó kondiban. Folyt rólam a víz, szédültem, gyakorlatilag jártányi erőm sem volt. Ekkor nem a fellelkesült „utolsó leheletemig” kiugrásnak volt az ideje, hanem az apró, megfontolt lépéseké jött el. Így csoszogtam 10 métert, lassan, hogy minél kevesebb erőm fogyjon, fél perc pihi, majd újabb 10 lépés.

   Kedvesem 5 óráig dolgozott, Őt akartam elsősorban meglepni azzal, hogy ott várom a munkahelye előtt, és a repülőjegy is két főre szólt. Volt még ¾ órám a közel egy kilométerre, beosztottam. Apró lépések, sűrű pihenő, mély lélegzetetek, folyt rólam a víz. És edződtem. Ötkor ott voltam az üzletnél, az állak leestek, aztán a nagy öröm, és indultunk haza. A részleteket már nem mesélem, összepakolás, telefonok, aggodalmak, reggel korai ébresztő, buszozás a vasútállomásra, irány Ferihegy.

    Ott még a várakozás, az izgalom, a sorban állás kicsit megviselt, az ellenőrzéskor éreztem azt a bizonyos kép-morzsókálódzást, a hangok eltávolodását, aztán csak aggódó Kedvesem arca, egy szék, egy üveg ásványvíz, és bent voltam. Felszálltunk, és este már pici lányomat öleltem, és gyakorlatilag túl voltam ezen az egészen. Akkor már tudtam, hogy menni fogok.

    A hátralevő két hónap elég intenzíven zajlott. A felszerelések egy részének beszerzése tulajdonképpen csak ekkor zajlott, az utánfutó befejezése, a bicikli indulás előtti szervízelése csak közvetlen indulás előtt ért véget. Még dolgoztam is, igyekeztem egy kis útravalót félretenni, pici biztonsági tartalékkal indulni. (Bár tartalékom volt, drága kislányom a betegségem miatt kiesett keresetet pótlandó, a gond nélküli felkészülést segítendő elég komoly „zsebpénzzel” engedett haza Londonból. Ezt viszont tényleg vésztartaléknak akartam meghagyni, az eredeti valutanemben, egy estleges kinti baleset, vagy betegség esetére.)

    Szóval még dolgoztam, és az útra való készülődés közben gőzerővel dolgoztam addigi életem teljes feladásán. Ez elég vegyes érzelmeket, vagy csak véleményeket váltott ki, mind a szűkebb családi körben, mind a tágabb baráti, „szurkolói” rétegben. A vélemények alapvetően negatívak, elítélőek voltak. A megértéséhez hozzátartozik, hogy jó ideje nincs saját ingatlanom, bérelt lakásban élek. Nem akarom most az érveimet ennek a lakás-formának az előnyeire felsorolni, ez az én döntésem, (és lehetőségem) volt, és maradt, nem is vagyok hajlandó lemondani róla. Akkor már öt éve éltem azon a nagyon kellemes helyen, sajátomnak tekintettem. Viszont egy ennyire bizonytalan kimenetelű (és ez nem pesszimizmus, hanem realizmus) féléves távollét idejére fenntartani, fizetni a lakást, kidobott pénz lett volna. Ezért csomagoltam, a dobozok mentek egy lomtárolóba.

    Volt egy elég jó, és a mai (akkori) viszonyok közt szokatlanul régi és stabil munkahelyem. Olyan, amit normális ember nem mond fel. Mivel úgyis elég sokan vonták már kétségbe addig is ebbéli állapotomat, én felmondtam. Felszámoltam mindent, elvarrtam a szálakat, egyet kivéve. Abban az egyben nem akartam változást, ott csak türelmet, és kitartást kértem. Bár bíztam benne, végül is nem kaptam meg.

   –   Egyedül vágtál neki. Nem gondolkodtál egy útitárson? És ha nem, miért nem?

   – Igen, ez a második „kifogásolt”, vagy legjobban vitatott momentum az útban. Gyerekként, fiatalként egy határozottan „bandázós” társaság szerető emberke voltam. Jó közeg vett körül, szerettem a „csapatban” lenni. Lehetett az a gyerekkori banda, később az osztálytársak, (szentségtörő leszek, és lehet, sokan felszisszennek,) a KISZ szervezetben levő haverok, később a munkatársak, a „Szocialista brigád”-beli cimborák, az első munkáslakás akcióban kapott otthon-béli lakótársak. Aztán egyszer csak valami megváltozott. Ezeknek a jól működő kapcsolatoknak az alapja szerintem az volt, hogy egyformák, egyenlők voltunk. Nem keresek okokat, kronológiai hivatkozásokat, lényeg az, hogy ez változott meg.

     Nem kerestük már egymás társaságát, ha mégis összejött, már figyeltük egymást, hogy ki miben változott, „hol tart”, miben különbözik tőlünk. Ez pedig már más, már rossz ízű volt. És erre már nem voltam vevő. A fenti szavakból egy definíció kimaradt, a barát. Én úgy érzem, nekem az általam ideálisnak tartott, igazi barátom életemben egy volt/van. Remélem csak, hogy ez az érzés kölcsönös… Olyan, aki nem megy az agyadra, nem ül a nyakadon, aki nem haragszik meg, ha egy évig nem jelentkezel, és fordítva, de ha szükséged van rá, akkor egy év hallgatás után is csak egy kérdése van hozzád éjjel két órakor is, hogy: miben segíthetek. És ez kölcsönös. Ővele tudtam utoljára ilyen csavargós, kalandozós utat megtenni, vonattal, stoppal bejártuk Franciaországot.

   Tehát inkább egy magányos farkas lettem. Szeretem csak a saját elgondolásaim szerint, a saját tempómban, a nekem mindenben megfelelő körülmények közt végig járni a saját utamat. Azt hiszem, ebben minden benne van. De részletezem. Mindent meg szeretnék nézni, ami érdekel, de ami nem, azt nem. Nem viselem el, ha reggel úgy jön ki, hogy kedvem van korán indulni, de a társamnak még alhatnékja van, vagy az én álmomat robbantja szét bárki, bármiért. Idegesítene, ha mennék egy tempót, de az útitársam miatt ez nem sikerül, de bántana, ha valakit én tartanák fel a tempójában, és rosszul esne, ha siettetnének. Mint ahogy nem szeretném, ha a kulináris igényeimet ilyen távon valakihez igazítani kellene, vagy az esti táborhely biztonságán este fáradtan vitatkozni kellene. És még rengeteg apró, de egy féléves úton nagyon súlyossá váló, azt megkeserítő, tönkretevő konfliktushelyzet adódik ám egy ilyen 24 órás együttlétnél. Természetesen oda-vissza. Nem szeretek alkalmazkodni, és nem várom el senkitől sem, hogy hozzám alkalmazkodjon. Lehet, hogy ez nem szimpatikus hozzáállás, de nagyon nagy nyugalmat ad. Az út előtt mondta valaki, hogy a legjobb társaság ilyen távon Te önmagad vagy.

     –  Na, ezt jól kiveséztük, még csak röviden annyi, ezt egész úton így láttad? Nem hiányzott soha, senki?

     –  Jaj, dehogyisnem! Majd az úton, esténként írt napló olvasásakor szerintem ez jól érzékelhető lesz. Az ember alapvetően szerető, társas lény. Egy bármilyen szép élmény élvezeti értéke csak akkor teljes, ha azt ott, közvetlenül megoszthatom valakivel. Illetve természetesen nem akárkivel, hanem azzal, akit szeretek, akinek szeretek adni. Még ha ez az adott dolog nem is anyagi jellegű, hanem „csak” egy élmény. Utánozhatatlanul bensőséges tud lenni az a pillanat, mikor egy gyönyörű helyen ülsz, csodálod azt, és bár csak három szót súgsz annak, akinek fogod a kezét, de az a pillanat sosem múlik el. „Ugye milyen szép?”

    Na, ez hiányzott! Sokszor. A nélkül az élmény csak 80%-os volt, mert csak én éltem át, nem tudtam megosztani azokkal, akiket szeretek-szerettem. De csak azokra a pillanatokra, percekre. Útitárs nem hiányzott.

   –  Aztán eljött az indulás.

És, a többi a Naplóban….