Skandináv kerékpártúra 10. nap, Lengyelország Domaradz. 2011. május 18.
Május 18. szerda, az út 10. napja
Hát nem fagyott! Hajnalban 7 fok volt a sátorban. Tényleg embert és szervezetet próbáló ez a hatalmas hőmérséklet különbség. A kézfejem, és az alkarom, amit tekerés közben egész nap a Nap felé fordítok, cafatokban van, tiszta vízhólyag, úgy leégett, és ég folyamatosan, ami meg már kiszakadt, az élő seb. Olyan erővel tűz a Nap. 28-30, a napon 34 fok van. Éjjel meg majdnem fagy.
Mindenkinek vannak olyan reggeljei, amikor majd ki csattan, és azt érzi, hogy ma érdemes volt felkelni, övé az egész világ, és vannak olyanok, amikor jobb lett volna, ha az a nap el sem kezdődik, valahogy kimarad a naptárból, mert „ez nem az én napom!” Hát nekem a mai nap az utóbbi. Valahogy holtponton vagyok.
Reggel 7-kor ébredtem, és fájt mindenem, harmat gyengének éreztem magam. Legszívesebben maradtam volna a sátorban. Kezdtem összepakolni, mert haladni is akartam, hát jöttek az út túloldaláról a lengyel szomszédok. Meghívtak egy kávéra! Aranyosak voltak, a lengyel vendégszeretet azért a vérükben van. Nem akartam elutasítani, hogy főzök reggelente magamnak, köszönettel elfogadtam, mondtam, hogy ahogy kész leszek, átmegyek elköszönni. Pakolás, reggeli, majd mentem vendégségbe.
Beinvitáltak a tisztaszobába, addigra bekapcsolta nekem a nagyobbik fiú az internetet, (este érdeklődtem, hogy van-e), hozták a kávét. Megkérdeztem telefon van-e, azt is rögtön adták, egy fél percre hírt adtam magamról a családnak, ne izguljanak. Beszélgettünk (!), jelbeszéd, plusz egy kevés lengyel az emlékeimből, aztán elköszöntünk. A nagyfiú jött velem, csinált egy pár fényképet, megcsodálta a járgányt, majd segített visszatolni az útra. Alig bírtam feltolni a lejtőn. (második figyelmeztető jel) Nekivágtam az útnak, és vártam a síkságot. Ahhoz képest már 10 perc múlva fogcsikorgatva küszködtem az emelkedővel. (Annyi egyelőre, hogy 40 km-t haladtam ma Rzeszow felé, és fél hatkor azért, és úgy álltam meg, mert előttem volt egy 12%-os, 1km-es emelkedő, és éreztem, hogy ez már nem fog menni.)
Délben értem el Duklát, ez egy nagyobbacska falu, vagy inkább kisváros, itt leparkoltam, szétnéztem. Szép kis temploma van, előtte Wojtyla szoborral, és a koncentrációs táborok áldozatainak emlékművével.
Kicsit odébb megint egy világháborús mementó, egy hadtörténeti múzeum bújt meg a park árnyas fái között, kertjében repülővel és harckocsival.
Aztán kiértem a városka Főterére. Csak megjegyzem, hogy ilyenkor, a „városnézéskor”általában a fogatot lezártam valami békés helyen, és csak úgy, egy szál fényképezőgéppel nézelődtem. Bár most sétálni sem volt jó, kánikula volt, kihalt volt minden az árnyéktalan Főtéren a perzselő napsütésben. (Pedig a fénykép időbélyegzője csak 10.42-t mutat.)
Bevásároltam, ebédet, holnapra reggelit, vizet. Aztán mentem tovább. Nem nyavalygok, tehát csak annyit, hogy egész nap fel-le. Az út mellett feltűntek az erre a vidékre nagyon jellemző tisztán fából épült házak. Ebből az építőanyagból tényleg korlátlan a készlet.
A 9-es főúton haladok, igen nagy a forgalom az egysávos úton, rengeteg a kamion. Egyik pihenőnél az árnyékban megebédeltem egy kis sajtot, hátha több erőm lesz. Három körül újabb tábla, szerpentin, 13%-os emelkedő, 2km-en keresztül. Az agyvizem fel volt forrva, mellettem egy benzinkút, azt mondtam sehova tovább! Beültem egy árnyékos zugba a kútnál, és leblokkoltam.
Nem akarok ilyet leírni, de ez az útinapló az adott pillanatokban érzett dolgok és érzések őszinte összefoglalója, tehát csak leírom, hogy először éreztem azt, nem bírom tovább. Erővel. A szándék, a cél megvan, de nem engedelmeskedik a test. Ugyanakkor tudtam, hogy úgysem teszem meg. De jó lett volna egy pár napot ott pihenni. (és sokkal rosszabb lett volna újra elindulni). Összeszedtem magam, elmentem a mosdóba, megmosdottam, vettem egy újabb üveg ásványvizet, kiballagtam a napra, és elindultam felfelé. Nem tudom, mikor simul ki az út, de már nagyon szeretnék csöndben, békésen karikázni legalább egy órát egyfolytában. Pedig egy-egy magaslatra érve gyönyörű kilátás tárult elém, de igazából most már ez sem doppingolt.
Egy utolsónak látszó nagy lejtő aljában van egy nevesincs kis falu, ide estem be, és az aljában láttam meg azt a bizonyos megálljt parancsoló újabb emelkedőt. Egy elhagyott ház mellett zöld terület, rögtön bekanyarodtam, és tudtam, hogy maradok.
Mellette egy nagy, új ház, láthatóan autószerelő. Körbekiabáltam, minden nyitva volt, de sehol senki. Vártam. Mégiscsak illik engedélyt kérni. Aztán a műhelyből zaj hallatszott, egy fiatal srác szerelt az aknában. Elmondtam mi járatban vagyok, egy éjszakára sátort szeretnék verni. Persze, semmi akadálya, mondta. Letáboroztam, főztem a levesem, és jő egy újabb férfi. Meglehetősen „másállapotban”. Elmondja, hogy Ő a tulaj, övé mindkét ház, amellett mérnök, és mit akarok. Elmondtam neki is, több alternatívát is kínált. Egyik, hogy aludjak bent a lakatlan öreg épületben (köszöntem), a másik, hogy végül is aludhatnék náluk is az új, nagy házban, bár ha jól értettem, akkor az azért nem nagyon jó, mert a felesége nem biztos, hogy jó néven venné, (köszöntem) a harmadik meg az, hogy Ő már ivott (éreztem), most is inni megy, menjek vele. (köszöntem) Maradtunk annyiban hogy igénytelen vagyok, nekem csak az a 3 négyzetméter hely kell egy éjszakára. Megegyeztünk.
Aztán megjött a ház asszonya, neki is elmondtam mindent, hogy ketten már megengedték, Ő is áldását adta rá. Visszatért a ház ura, aranyos volt hozott nekem egy üveg ásványvizet, magának a szatyorban vélhetőleg valami ütősebbet, mert ott rögtön összekaptak azon a feleségével, hogy már megint ivott. Végre valami emberi idill! Aztán visszavonultak, én megettem a levesemet, a ház ura fűnyírásba kezdett, a nap lemenőben, a 27 fok pillanatok alatt 14-re süllyedt. Tehát minden a helyén. Remélem holnap már én is jobb hangulatú napra ébredek.
Na, gyorsan beöltözök, behúzódok a sátorba, még egy film, és alvás.
10. éjszaka, Lengyelország, Domaradz, egy autószerelő vendégeként.49°44’55.42” 21°55’47.69”
