Franciaország, Párizs. Valentin nap Párizsban
Fejembe vettem, hogy elviszem a Zasszonyt Párizs városába Valentin napra. De aztán rájöttem, hogy már nem a régi a derekam, így inkább repülőjegyeket vettem, hogy az vigye el és szállást foglaltam. De akkor már kettőnknek, hogy én is mehessek. Aztán vártuk, hogy végre február legyen.
Indulás előtt összecsomagoltunk, hogy a reggeli géphez időben odaérjünk. Majd miután ezzel végeztünk, aludni mentünk, de csak nem jött álom a szememre. Fáradt voltam ugyan, de elég rossz volt a közérzetem. Aztán nem csak a közérzetem. Egyre rosszabbul éreztem magam. Az éjszaka első felét a mosdóban kellett térdepelnem, de a második fele kicsit mozgalmasabb volt. Az orvosi ügyelet telefonon azt tanácsolta, hogy menjünk orvoshoz. Eddigre már elég kellemetlen fájdalmaim voltak. A ügyeletes doki adott ugyan fájdalom csillapítót, de nem segített. Elküldött a korházba, ahol kiderült, hogy van vesekövem és az rakoncátlankodik. Mondtam, hogy csináljon valamit, de gyorsan, mert 7-kor megy a repülő. Okos ember volt az az orvos, nem véletlenül tanult olyan sokáig. Már ekkor tudta, hogy az a repülő nélkülünk fog repülni és lám-lám, igaza volt. Éppen annyi idő maradt, hogy átirjuk a repjegyet egy másik alkalomra. A húsvétot választottuk. A páromra maradt ennek az átírása és a szállás lemondása.
Közelgett a húsvét. Félve csomagolt a feleségem. Percenként kérdezte, hogy hogy érzem magam. Aztán már csak az alvás volt a reggeli indulásig, ami ezúttal sikerült is. Kora reggel indultunk és még délelőtt le is szálltunk. Vonattal mentünk be a városba, aztán metróval a szállodához. Így láttuk Párizs külvárosát, ami nagyon nem nyűgözött le, de el kell ismerni, hogy a vasútállomások jobban néznek ki, mint amiket Budapest körül lehetett akkortájt látni. Minden modern és praktikus volt a vonaton és az állomásokon is. A metró már kevésbé szimpatikus módot választott a bemutatkozásra. Ahogy az állomáson mentünk a peron felé, már eleve nem tűnt tisztának és kellemetlen szagok terjengtek, mikor megláttunk a lépcső mellett egy fickót a kisdolgát végezni, sok mindenre magyarázatot adott a látvány. Nagyvárosban megesik az ilyen, de nem keltett bennünk jó benyomást. A Szállodánk a metrótól alig pár perc gyalogolásra volt egy kis utcában. A szoba is parányi volt, épp csak annyi hely volt az ágy körül, hogy ne azon keresztül kelljen közlekedni a szobában.
Elhelyezkedés után elmentünk végig sétálni Párizs főutcáján a Champs Elysées-n de előtte enni kellene valamit. Közben elkószáltunk és bemntünk egy Dali Galériába, ahol kellemesen meleg volt. Találtunk egy éttermet is, ahol az árak nem voltak nagyon elszálltak. Bementünk, és a pincér egy asztalkához vezetett. El nem tudtam képzelni, hogy egy ilyen pici asztalkán hogy fog elférni két adag kaja. Még a menü is csak élire állítva fért el. Nem volt egyszerű enni így, de az étel legalább finom volt. Viszont amíg vártunk, hogy kihozzák az ételt, tanúi voltunk egy vicces szituációnak. Pár asztallal arrébb egy idősebb pár ült, talán britek. Mikor a pincér oda ment hozzájuk felvenni a rendelést, fennhangon kioktatta őket, hogy nem megfelelően ülnek az asztalnál. A pincér szerint font fordítva kellene ülnie a hölgynek és az úrnak. Ezt kétszer is tudtukra adta, de ők csak mosolyogtak a közjátékon. Én is.
A reggelhez képes, sokat hűlt az idő. Már egészen hideg lett, mire eljutottunk a diadalívig, ahonnan vissza indultunk a szállásra. Sötét volt már, mire vissza értünk a városrészbe. Ha pedig sötét van, akkor az vacsora idő. Egy élelmiszer boltban vettünk vacsinak valót, amit a parányi szobában ettünk meg.
Másnap megnéztünk annyi nevezetességet, amennyit csak tudtunk. Eiffel toronnyal kezdtünk és itt akkora sort kellett kivárni a feljutásért, hogy azt hittük a többire nem is jut idő. De eljutottunk a Notre-Dame-hoz, ahová húsvét lévén mások is eljöttek. Így nem erőlettük, hogy Isten házában vendégeskedjünk, tovább mentünk, Aztán elsétáltunk a Sacré-Coeur székesegyházoz, de, hogy-hogy nem, ott is éppen húsvét volt. Más látnivaló után néztünk így jutottunk a Moulin Rouge-hoz, ahol reméltük, hogy nem lesz húsvéti tömeg. Itt eszünkbe jutott, hogy képeslapot kellene írni és küldeni a rokonoknak. Egy újságosnál vásároltunk be ehhez, majd ott egy padon megírtuk és felbélyegeztük őket. Volt is a közelben egy postaláda, de annak 3 nyílása volt és csak franciául volt feliratozva, de olyan kopottan és összefirkálva, hogy képtelenség még a google-al is lefordítani. Meg akartam kérdezni az újságost, akitől vettük a lapokat, hogy melyik nyillásba dobjam. Nem volt nála vevő, mégsem nagyon tűnt segítőkésznek. Mire végre elkaptam a tekintetét egy röpke pillanatra, flegmán rám rándította a vállát. Fura volt ez a „kedvesség” meglepett az írországi tapasztalataim után. Az ebéd kis étteremben lett elfogyasztva, egy félre eső, de annál hangulatosabb téren. Én nem kértem előételt, de a feleségen nagyon ki akart próbálni egy gyümölcslevest. Forró volt, így csak lassan tudta enni, de lejárt az ideje. Mikor a pincérnő megérkezett a második fogással, kikapta a felségem elől a leveses tányért és elé tette a fő fogást. Annyira vicces volt a helyzet, hogy szóhoz sem jutottunk. Mondjuk a zasszony szájában volt éppen a kanál, így ő nehezebb helyzetben volt, de én is csak röhögni tudtam. Elmentünk még sétálni a Defense városrészbe. Itt szinte csak mi ketten voltunk a hatalmas tereken az ultramodern épületek között. A kietlensége a térnek picit depresszív volt, de összeségében inkább tetszett az építészete miatt, mint nem. Itt is sötétedett ránk.
Ami viszont nem volt szimpatikus, az Párizs közbiztonsága, illetve annak a hiánya. Több olyat is láttunk, hogy felnőtt emberek kergetőznek és láthatóan valami tétje volt annak. Hallottuk a metrón egy hölgy keserű sírását, mert elvitték a táskáját. Az utcán sétálva, gyanús alakok többszőr akartak felajánlani valami értékes, vagy annak látszó dolgot, amire nem voltunk fogékonyak. Később tudtuk meg, hogy ez is valami trükkös lopás része. Ami eleinte tetszett, de mindig durvaságba torkollott, a metrón lévő zenés koldusok. Random utasként szálltak fel és egész jó hangulatú zenét csináltak, jellemzően harmonikával, klasszikus francia sanzonokat játszottak, de ez kevés utas örömére volt. Aztán, ha nem kaptak pénzt, a durván tolakodva, lökdösődve vonultak a másik kocsiban is szerencsét próbálni.
Igaz, hogy nem a legszebb tavaszi napon jutottunk Párizsba, de nem találtuk a szerelem városát vonzónak, cseppet sem. Aki nem szemmel láthatóan bevándorló volt, az jellemzően nem volt hajlandó beszélni angolul, még akkor sem a munkája indokolta volna. A legtöbben megértették, de franciául válaszoltak. A barátságosság, segítőkészség nyomára sem akadtunk. Örömmel mentünk vissza a reptérre, de ott is mindenki rajtam kereste Bonzs urat. Akkor is, ha én köszöntem előre angolul. Szóval, nekünk jó volt hazaérni a Párizs nevű városból.
De hát másoknak legalább, meg tetszik és így nem kell osztozniuk velünk ezen az érzésen.
