Lettország, Jürmala. Húsvéti csavargás, 1.rész
Lettországról csak annyit tudtunk, hogy kevés a magas hegy arra és hogy a fővárosa Riga, valamint sok embernek tetszik. Ezekkel az információkkal ültünk a repülőn és bíztunk benne, hogy pilóta azt is tudja, hogy pontosan hol van a reptere.
A szállás le volt foglalva a belvárosban, meg volt rendelve a transzport is. Mi baj lehet?
A rigai repülőtér, nem különleges. Igazából nem is emlékszem már arra, hogy hogy néz ki, de nem is azért mentünk, hogy a repülőtérben gyönyörködjünk. Viszont arra biztosan emlékszem, hogy egy taxisofőr hölgy várt ott ránk. Egy öreg kombival vitt a szállásunkra és közben mutatott ezt, azt az immár sötétbe burkolódzott városban, valamint elmesélte, hogy a fia is Írországban él. Érkezés után bejelentkeztünk a hotelba és a szobában megettük a megmaradt szendvicseket, aztán aludtunk.
Reggel arra ébredtünk, hogy ellenálhatatlan vágyat érzünk megnézni a Jürmala-t. Nem hallottál, még erről a helyről? Mi is csak a szobában a TV-ben láttuk meg, a reggeli készülődés közben, mint egy lett nyaraló helyet és megtetszett. Elmentünk hát a vasútállomásra és időutazókká váltunk. Már a vasútállomás maga is a kőkemény Szovjetunió volt a maga kopott valójában, de a kopottság és az utazó tömeg ellenére, tiszta volt. A zord téli reggelen, mindenki sietett a vonatjához, vagy a vonatjáról. Lazaságnak, vagy könnyed kikapcsolódásnak nyoma sem volt. Megvettük a jegyeket, amiben nagy segítség volt, hogy a pénztáros értett ugyan angolul, csak nem igen tudott úgy beszélni. Ugyan nem tudtunk olyan kis pénzzel fizetni, amiből nem kaptunk volna visszajárót, mert a jegy hihetetlen olcsó volt, de így kérdezni nem is lett volna értelme, csak próbáltuk kitalálni, hogy melyik vonat lesz a miénk a kijelzőn. Ráböktünk az egyikre, amelyiknél ki volt írva Jürmala is és nem érdekelve, hogy luxus expressz, vagy lábbal hajtós személyvonat az, a megadott peronra mentünk a tömegben. Szebb napokat is megélt aluljárón vezetett az utunk és peron sem ultramodern peron volt, de a kopottságuk és az embertömeg ellenére, feltűnően tiszta. Célszerű és tiszta, de az 50-es éveket idézte. Hideg volt a huzatos állomáson. Emlékszem, hogy a meleg kabátban is fáztunk, de láthatóan mások is körülöttünk. Megérkezett a vonat.
A vonat, amit a 70-es években gyárthattak, de a gondos kezeknek hála, olyan állapotban volt, mintha ma reggel gurult volna le a gyártósórról. Sok helyen a nosztalgia szerelvények nincsenek ilyen patinás állapotban. Semmi felesleges luxus, csak praktikus egyszerűség, de az mesterien tálalva. A Digitális kijelző kicsit rontott az összképen, de attól eltekintve a szüleim ifjúságának korába léptünk a szerelvényre szállva. Nem valami lepukkant nyekergő és zörgő rozoga vonat ez, hanem egy vadonatúj 45-50éves vonat. Az ablakon kibámulva, a tipikus vasút menti állapotok. Gaz, omladozó betonkerítés, rozsdaszínű talaj és itt-ott egy tartalék sín, vagy egy rakás talpfa arra vár, hogy rá kerüljön a sor. Szemét nincsen, félre dobott roncsok sem, mindennek megvan a helye és a funkciója az aktuális 5éves tervben. Távolabb az utakon látni lehetett ugyan olyan autókat, amik 1970-ben még nem létezhetnek, és egy-egy épület is rontja a retró hatást, de a varázs, erősebb. Még a kalauz egyenruhája is erősíti a tényeket, hogy 2017 csak egy távoli állom, egy távoli jövő. Nem foglalkozunk a zsebéből kilógó mobiltelefonnal, mert nem kell.
Leszállunk és elindulunk a kijárat felé. A vonat pedig következő állomásfelé robogva, magával viszi a 70-es évek Szovjetúnióját és jeges szélként hasít belénk 2017 megint. Modern buszok és teherautók vágtáznak előttünk, amíg mi a zöldre várunk a lámpánál és nem értjük, hogy mit keresünk itt. Mivé lett a lett kommunista állom? Ahogy szállingózni kezd hó, mi a strand felé sétálunk. Hová máshová is mehetne az ember ilyen időben? Jürmala egy üdülő város, de most alszik. Pont olyan, mint bármelyik Szovjet város volt bármelyik szovjet filmben.
Varázslatos kis utcát ízlésesen felépített faházak szegélyezik boltokkal, éttermekkel, kávézókkal, teraszokkal, de zömük most zárva van. 1917-et írunk. Az agyunk ugyan tudja, hogy 2017 van, de a szemünknek hiszünk és az 1917-ről árulkodik. Elfoglalták a németek a környéket és most minden bizonytalan, mindenki fél. Ma jeges szél süvít itt keresztül, egy lélek sincs az utcán, de házak árulkodnak.
Nem tudják tagadni a vidám gyerekzsivajt, a vurstlit, a vidám úrihölgyek kacaját, a kávézó teraszáról, a kihallatszó muzsikát és a vásárba igyekvő muzsikot. Itt kérem pezsegni szokott az élet, mint ahogy pezsegnie kell a századforduló után. Nem hivalkodó, nem giccses. Ez nem az orosz cári fennkölt luxusa, ez a Baltikum, a jómódú német ajkú polgárság visszafogott eleganciája. Belépve egy borostyánkő üzletbe sem sérül az érzés és a kávézóban sem. Ott a 21.század, de csak annyira, hogy ne hiányozzon nagyon. Lehet bankkártyával fizetni, van ingyen WIFI ha kell, de nincsen semmi felesleges, ami elontaná az élményt, hogy ez, itt, most 1917.
A tengerpartra egy üresen álló, de építészetileg Pazar szállodaszerű valami mellett jutottunk ki. Az is fából épülhetett és el is időztünk előtte egy darabig, mert a csípős szél ellenére jó esett a szemnek. Majd a fapadlós sétányon, végre odaértünk a Balti-Tenger homokos partjára. Nem voltunk sokan. Tulajdonképpen, csak egy embert láttam és az is mellettem a feleségem volt. Így a strandon volt hely a lepedőnek, mégsem terítettük le. Nem is a havaseső és nem is jeges szél volt ennek a fő oka, hanem az, hogy tudtuk milyen lesz az időjárás és nem hoztunk lepedőt. Na meg aztán csak 2napot vagyunk itt, nem érünk rá heverészni.
Vissza is sétáltunk a vasútállomásra és útközben megint átéltük a városka varázsát. Az időjárás miatt a pokolba kívántam volna ezt a napot, de most mégis úgy éreztem, hogy elvesztegetett idő lett volna bárhol máshol tölteni. Meg is jegyeztük, hogy ha osztályozni kellene a tízes skálán mindazt, amit itt eddig láttunk, akkor simán megkapná a 15-öt. A vasútállomásról úgy néztem vissza a Jürmala-re, hogy ezt még nyáron is látni kell.
Megjött a vonat és újra elvarázsolt. Patyolattiszta, vadonatúj 40éves szerelvény. Most sem voltak rajta sokan. Az út nagy részén, csak mi voltunk a vagonban. A szürke idő ellenére tetszett, amit az ablakon át láttunk, nem lett volna érdemes érte megállni, de nehéz lett volna fogást találni az elsuhanó tájon. Viszont most is felidézte a szocializmus éveit, ami mély nyomot hagyott egész Lettországban. Kitörölhetetlen, de mivel láthatóan túl lendültek rajta, talán nem is kell kitörölni. Előjöttek gyerekkorom úttörő indulóinak dallamai, de annyire lenyűgözött a napi használatban lévő vonat tisztasága és a hivalkodó gazdagságot nélkülöző, de mégis ápolt, rendezett környezet, hogy nem zengett a dal.
Még a sokk hatása alatt, de már Rigában bementünk a vasútállomás mellett egy áruházba, ahol sikerült visszazökkenni a jelenbe. Bő választék és színes árukészlet, meg a nyüzsgő emberek, ráadásul az árak sem voltak elszállva. Egy gyorsétteremben megebédeltünk, aztán irány Riga felfedezése!
Ha szeretnél olvasni Rigáról, akkor megteheted a következő részben.