Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 22. rész, Aird a’ Mhulaidh.
Az előző részben megérkeztem a Külső-Hebridákra.
2016. 07. 04. Hétfő Huszadik nap.
Semmi sem lehet tökéletes, és miért is várnánk ezt el egy 30 ezres sátortól. Nem feküdtem reggel vízben, mint Izlandon a hatalmas viharban, de természetesen azért átázott a sátor alja. Nem tragikusan, de minden, a matrac alja, és a hátizsák is vizes volt rendesen. Az időjárás még abban az állapotban volt, ahogy este hagytam, szinte földig érő, ködszerű felhők, ha nem nagyobb, igazi esőcseppekben esett, akkor is egy finom szitálás vett körül egész nap. Este, a sátorállításnál könyörült meg rajtam egy kicsit az időfelelős, akkor szerencsére kitisztult.
Gyors reggeli a sátor oltalmában, aztán szedelőzködtem. A reggeli közben egy autó hajtott fel mellém a teraszra, azt hittem az építők jönnek folytatni a munkát, de talán egy percet időzött, és tovább állt. A reggeli tisztálkodás könnyen ment, hisz szinte mindenből folyt a víz. Mindent vizesen csomagoltam el, egyedül az éjszakai öltözetemet sikerült még mindig megóvni, és most is dupla csomagolást kapott. Szinte hajnalinak tűnő szürkületben indultam el, pedig már 10 óra is elmúlt. Az úton, mint később megfigyeltem, többnyire csak a kompok indulása, érkezése körül volt forgalom, az pedig délután volt, így, mivel a szél sem fújt, egy kísérteties csendben indult a nap. A madarak is elbújtak az eső elől, így csak annak zizegése, és az utat végig kísérő apró vízfolyások csobogása volt az összes hang.
Rögtön indulás után egy karámon belül szinte csupaszra nyírt birkamama hevert a füvön, a hófehér maradék kis szőrzete világító narancssárga festékkel elcsúfítva. Így jelölik az egyes állatok tulajdonosát, minden gazdának más színe van, néha egész groteszk műalkotásokká válnak ezáltal szegény állatok. Ugyanígy meg volt természetesen jelölve a mellette heverésző kisbárány is, aki jöttömre örömmel ugrott fel, és szaladt a kerítéshez üdvözlésemre. Szegénykémet sikerült is akaratlanul becsapnom. Benyúltam a kerítésen egy ujjal, hogy megsimogassam a kis pofiját. Ő pedig félreértette a szituációt, és lehet, hogy éhes is volt, azonnal ráharapott a mutató ujjamra, és bőszen elkezdte szopikálni. Persze elég gyorsan rájött, hogy ez reménytelen, és panaszosan bégetve tért vissza anyujához, és heveredett mellé, oltalmat és vigaszt keresve. És, talán egy kis tejecske reményében.
Szétszórtan, beljebb az öböl irányában pár tanya, gazdaság látszott, ehhez pedig bekötőutak vezettek. Itt is találkoztam azzal az először Izlandon látott megoldással, amit már ott is nagyon ötletesnek, praktikusnak találtam. A bejáró egy jó két méteres szakaszán az utat méteres mélységű kibetonozott gödör szakítja meg. Erre egy erős acél rács van fektetve, amin az autók is könnyedén át tudnak kelni, és kellő óvatossággal gyalogosan is át lehet lépdelni. Amikor nem kívánnak vendéget, vagy nincsenek otthon, ezt a rácsot egyszerűen felhajtják függőlegesbe, odarögzítik a mellette álló oszlophoz, és se ki, se be. Ezt a megoldást a főutakon is alkalmazzák, amikor jegesedésre hajlamos, hófúvásveszélyes, vagy egyéb fenyegetettség miatt időszakosan lezárandó utat akarnak megközelíthetetlenné tenni.
A legnagyobb „település” ezen a szakaszon egy 4-5 házból és konténerlakásból álló kis halászfalu volt közvetlen a Loch West Tarbert partján. A foglalkozásra természetesen a vízen ringó halászhajó-had utalt. Fent, az út mellett pedig egy egyszerű kis benzinkút állt, a hozzá tartózó, természetesen csak alapvető dolgokat árusító kisbolttal. Ahogy később megfigyeltem, igen hosszú ideig ez volt az utolsó benzinkút. Az út hirtelen emelkedni kezdett, egy hágón kellett átkelni, hogy észak felé folytathassam az utat. Itt egy mellékút ágazott el nyugat felé, ami a nyugati part legtávolabbi települése felé, Huisinisbe vezetett.
Magáról a szigetről is essen pár szó. Ahol én róttam épp a kilométereket, az a Külső-Hebridák legnagyobb szigete volt, amit Harris és Lewis szigetnek szoktak emlegetni. Ez kicsit csalóka elnevezés, hiszen egy szigetről van szó. A déli részét nevezik Harris-nek, az északit Lewis-nak. Az elnevezések valószínű, hogy sok évszázad előtti birtokviszonyokkal függenek össze, és maradtak fent. A határ még nem is a kikötésem helyén, Tarbert 800 méteres földszorosán van, hanem valahol a sziget belsejében, egy nehezen definiálható vonalon. A sziget teljes területe 2225 négyzetkilométer, és ezen 18 ezer körüli állandó lakos él. Persze ebbe beletartozik az egyetlen város, Stornoway (ahová tartok) 8000-es lélekszáma is, a maradék 10 ezer ember él szétszórtan ezen a zord, de gyönyörű szigeten.
Közben apró, egyperces pihenőket tartva kapaszkodtam fel a meredeken a szabályos időközönként leszakadó esőben. Nagy meglepetésemre két biciklis is elhagyott az egyik ilyen pihenőben, egy jó középkorú nő-férfi páros küszködött ugyancsak az emelkedővel, persze Ők is csak tolni tudták a drótszamarakat. Ha szamár nem is volt, de a sziklákkal teleszórt zöldben, a magas aljnövényzetben még itt is mindenütt birkák fehér foltjait lehetett felfedezni, és itt már kerítéssel sem kínlódtak, hisz a szigetről úgysem tudnak elmenni, a szín jelzi a tulajdonosát, és az ilyen sűrűségű forgalom sem fenyegeti őket elgázolással. Az emelkedő félútján egy nagy ipari terület volt kihasítva a sziklákból, barakkokkal, épületekkel, a felirat szerint egy nagy szélpark építésébe fogtak. Egész utam alatt meglehetősen sok helyütt találkoztam vagy kész, vagy építés alatt álló szélerőmű komplexumokkal, látszik, hogy itt komolyan gondolják ennek a természetbarát és korlátlanul rendelkezésre álló energiaforrásnak az alkalmazását, fejlesztését.
Az emelkedő végén egy 8-9 km-es fennsík következett. Itt is, de az egész szigeten rengeteg apró kis édesvizű tó található. A rengeteg eső miatt a legkisebb természetes mélyedésben is összegyűlik a környező dombokról lefolyó esővíz, ami viszont az elhelyezkedése miatt nem tud összeköttetésbe kerülni a sós vízzel, legfeljebb ha „túlcsordul”, akkor egy-egy sebes sodrású patak formájában utat tör a tenger felé. Ezekből is van rengeteg, itt is ellehet mondani, hogy a táj igazi jellemzője a víz. Fának, sőt nagyobb bokornak, sövénynek még csak nyomát sem lehetett látni, emiatt kimondottam Izlandi „feelingje” volt ennek a szakasznak. Még persze kora dél volt, de én egész úton úgy (is) nézem a tájat, hogy milyen sátorhely lehetőséget kínál, hát ilyen szempontból rémálom volt a vidék.
A tetőre érve egy kis időre oszlottak a felhők, még a kékség, és a napfény is elővillant egy időre, köszönhető volt ez persze az itt, a magasban feltámadó szélnek. Mielőtt elindultam, az előkészületek alatt természetesen az átlagos hőmérsékleteket is tanulmányoztam, az utazásom időpontjára fókuszálva, de persze az egész évet végig néztem. És rendkívül érdekes dolgot láttam. Jócskán északon jártam, pl. alig két szélességi fokkal Grönland legdélibb pontjától. És az éves minimum hőmérséklet Lewis szigetén 5 Celsius fok! A leghidegebb 3 hónapban év elején is plusz két fok a leghidegebb átlag. És az, amikor véletlen fagypont alá szalad a hőmérséklet, évi átlagban nem éri el a három napot, de januárban, a leghidegebb hónapban is csak 7 ilyen nap van. Szerintem, cserélnénk mi ezzel… Igaz, a hőmérsékleti maximum éves átlaga 11 fok, és a legforróbb nyári nap 16 fokos volt eddig.
A belső, édesvizi tavak, és a zegzugosan messze benyúló igazi loch-ok partján néha egy-egy faház utalt az emberi jelenlétre, de ezek is többnyire hétvégi üdülőházaknak tűntek, nem volt nyoma a mindennapi életnek. A kirándulók néhány helyen ott hagyták már nyomaikat, részint sajnos eldobált szemét, üvegek, csomagolóanyagok formájában, (nem igazi mentség az, hogy valóban nincsenek itt felkészülve még átmenő turizmusra sem, hisz én pl. szemetessel sehol nem találkoztam) vagy pl. mint az egyik védőkorlátnál láttam, elhagyott járműveikkel. Egy kiszolgált, és valószínű lerobbant versenybicikli volt gondosan a korláthoz támasztva. Igaz, már kiszerelt hátsó kerékkel, igaz, már láthatóan pár éve, de amúgy érintetlenül. Kíváncsi lennék, visszatér-e még a gazdája érte.
Lassan, kényelmesen sétálva átértem a fennsík elvarázsolt, szinte nem evilági részén. Előttem egy hosszú, gyönyörű zöld völgy húzódott, amit a mélyen a szárazföldbe nyúló Loch Seaforth uralt, különleges kuriózumként a közepén egy szigettel. Ahogy emelkedett az út a fennsík kezdetén, ugyanolyan hirtelen szakadt most a mélybe. Valóban festői kép tárult az ember szeme elé, mikor a völgy teljes hosszában kitárult, egész Balallanig ellehetett látni. Az útból egy kis csapás ágazott ki, egy „valakiről” elnevezett turista út indult a hegyek közé. A névadó emlékoszlopára felraktam a hátizsákomat, megtámasztva a botokkal, és elkészítettem a “Hátizsákos turista emlékműve” című örökbecsű fotómat. Ezután még másztam is egy kicsit az úton, de annyira a messzeségbe veszett el, és annyira hepehupás volt, hogy végül nem mélyedtem túlságosan bele, visszatértem az én jó öreg, konformista aszfaltomra.
Másnak is megnyerte a tetszését az út, és a háttér, mert ahogy lefelé tartottam, az út mellett egy profi kamera volt felállítva, mögötte az „operatör”. Néztem, milyen film készülhet, de közel s távolban senki, a völgy aljában, jó messze közeledett egy mikrobusz. Mikor elhaladt mellettem, az oldalán egy villanásra láttam valamilyen Scotland Tour feliratot, valamilyen ábrával, úgyhogy valószínű egy amatőr utifilm snittjei készültek éppen. Mindenesetre az operatőr-rendező nem szerethette a fércmunkát, igényes lehetett, hiszen fölötte a kisbusz visszafordult, és lement a völgyben vagy 2-3 kilométert. Ott újra nekifutott, és újra forgatták a közeledése részt. És alapos munkát végeztek, hisz még én leértem a völgybe, addig vagy ötször bejárta ezt a fordulót.
Mert leértem, és mivel hat óra elmúlt, és ahogy egy apró hídon áthaladva megpillantottam eddigi utam legszebb, legromantikusabb hátterű táborhelyét, természetesen egy lépést sem mentem tovább. Egy, a közeli hegyekből a sziklák között a loch felé rohanó patak partján, szinte nyírt füvű pázsittal borított asztal simaságú lapályra találtam. A közelben nagy sziklatömbök, kettőt használtam szárítónak, egyet pedig étkezőasztalnak. Az idő is kitisztult, a zoknikat, fehérneműeket kimostam, és amilyen szerencsém volt, a sziklára terítve – mivel az éjjel esőmentes volt – reggelre megszáradtak. Az „étkezősziklán” megvacsoráztam, a rohanó patakban, a híd alá húzódva egy esti tisztasági mosakodás is belefért még. Aztán kiültem a „ház elé”, és sokáig csak gyönyörködve néztem az elém terülő látványt, és a sokszor megélt érzés motoszkált a fejemben: én ezt tényleg átélem? Csodálatos este volt, gyakorlatilag minden különösebb történés nélkül. Annyit előre ugorhatok a naplóban, hogy elárulhassam, tényleg ez volt egész úton a legszebb sátorhelyem.
Huszadik éjszaka: 57°59’20.14″É 6°46’8.00″Ny
