Skandináv kerékpártúra, 74. nap. Norvégia, Lofoten, Ramberg. 2011. július 21.
Július 21. csütörtök, a 74.napom
Legelőször is a mérgemet mondom el, mert ez még nagyon friss. Épp most osztottam meg a vacsorámat két sirállyal. Tegnap estéről megmaradt a virslik fele, 5 db. Ma estére azt főztem meg. Közvetlen a tenger mellett vertem sátrat, gyönyörű hely, és rengeteg a sirály. Mivel ez egy autós pihenő, nem félnek az emberektől, és aki leül az asztalhoz enni, azt rögtön körülfogják, és lelejmolják. Én is, ahogy készültem a főzéshez, ide szállt a sátor tetejére, és egy méterről követte, hogy mit is csinálok. Jaj de aranyos! Mikor a sátorban megfőtt a virsli, (a nagy szél miatt ott főztem) kiszedtem a kis fehér műanyag tálba, és amíg a leves port beleszórtam a forró vízbe, kiraktam magam mellé a földre. Visszahajoltam, beleszórtam a port, valami suhanást éreztem az oldalamnál, és mire visszatolattam, a tálban már csak három virsli volt, kettő pedig a levegőben távolodott két élelmes sirály csőrében. És esküszöm a többiek hangosan röhögtek! Jó, rendben, nekik is enni kell, de mikor annyi hal van ebben a tengerben! Na, mindegy, megettem a három virslit meg a levest, elég volt. Most hogy kiírtam magamból, már nem is haragszom rájuk.
Ma amúgy ilyen műszaki hibás nap volt. Reggel szép napsütéses időre ébredtem, és rájöttem, csak szólni kell, és odafent intézkednek. Köszi! Reggeli, majd összepakoltam. Befutott két német busz, az utasok egy pillantást vetettek a kilátásra, majd körbeállták a gépemet, kérdeztek, és fényképeztek. (Napközben, harminc kilométerrel arrébb ez egy osztrák busszal megismétlődött egy másik kilátónál. Itt még be is kellett állnom, szerintem az idén nyáron nagyon sok európai család fotóalbumába kerül be egy őrült szegedi bicajos.)
Indulás után egy három kilométeres lejtmenet, ezt szeretem. De azt a hangot, amit a bicikli kiadott, azt már nem. Kabalából nem írtam le, de már jó két hete furcsa súrlódó, csikorgó hangot ad a gép, ami Narvik után állandósult, és mind idegesítőbb lett. És az a legbosszantóbb, hogy igazából nem nagyon tudtam menet közben, hogy honnan jön. Gyanakodtam az első lánckerék és a védőburok súrlódására, aztán az első fékre, amit jó szorosra állítottam, de egyik sem. És amitől a legjobban tartottam, a hátsó tengely, a sebváltó. Délelőtt aztán egyértelművé vált, hogy az, és már olyan hangot adott, hogy nem lehetett vele tovább menni. Beértem Leknesbe, ez egy nagyobb település, és hát itt szerelni kell. Nem tudtam mi fogad, még sosem láttam belülről agyváltót, szerszámom egy fogó és három kulcs, kicsit tartottam tőle.
Azért is akartam településen szétszedni, mert nem tudtam mennyi időbe telik, meg tudom-e csinálni, és legalább kaja és vízbeszerző hely közelébe legyek, ha pár napra meg kell állni, esetleg alkatrészért valami nagyvárosba elmenni. Leválasztottam az utánfutót, kivettem a kereket, és elkezdtem szétszerelni az agyat. Nem volt egyszerű azzal a készlettel, amim van, de végül sikerült. Óvatosan bontogattam, törve semmi nem volt, látszólag minden a helyén, csak éppen szinte száraz volt, zsír nem volt benne. A kontra burkolat alatt pedig már kezdett rozsdásodni, szerintem az adta a csikorgó hangot.
Hát zsírom az legfeljebb a hasam körül volt, bár már ott sem sok, ott hagytam mindent az út szélén, a bicikliúton, és elmentem zsírt vadászni. Vittem az agyat, és mivel a városka szélén voltam, nem messze voltak műhelyek, márkaszervizek. Az egyikbe bementem, elmondtam egy szerelőnek a bánatom, ő a művezetőhöz küldött. Neki is elmondtam, oké, természetesen van zsír. Aztán tíz percig kereste a zsírzó pumpát, összeszidott mindenkit hogy elpakolják, de végül meglett, ide legyen szíves egy löketet, és szép piros zsírral telenyomta, ahogy kell.
Visszaballagtam, még megvolt minden, a zsírt elegyengettem, csodálatos módon össze is sikerült rakni, csavar vagy alkatrész sem maradt ki, (mindig szokott), kerék be, és jöhetett a próbaút. Olyan volt, mint új korában! Hiába, a tudás hatalom! És mindez másfél óra alatt. Örömömben megettem a még meglevő fél üveg csoki krémemet, felcsatoltam az utánfutót, és indultam tovább. Sajnos egy másik rossz jelet is felfedezetem, a hátsó kerék külsőjének lekopott a futója, és foltokban már ki van a defektmentesítő kék gumipárna. Nem tragédia, de az már biztos, hogy hazáig nem bírja ki, tehát az augusztusi bankszámlautalásból erre is kell gondolni, de majd csak abból tudok venni egy újat, az e havi keret már nagyon kimerült.
Aztán elgondolkodtam, hogy végül is csak négyezer kilométert ment már a gép indulás óta, nem csoda hogy ilyesmik jelentkeznek. Még fognak is! Leknesben szétnéztem egy kicsit, regionális központ, még kis repülőtere is van, és mindenféle üzlet. Rema 1000-is, ami kizárólag a holnapi csoki krémem miatt volt fontos. Maradt még tésztám, így mikor olcsón megláttam kínai édes-savanyú mártást sok zöldséggel, rögtön tudtam mi lesz a holnapi vacsora. (lehet, hogy ma kellett volna, hátha azt nem szeretik a sirályok?)
Nem sokkal továbbindulás után ismét egy olyannal találkoztam, ami még nem volt, alagút a fjord alatt. Két kilométer hosszú volt, a feléig, a legmélyebb pontjáig erősen lejtett, ezt a kilométert megtettem szűk két perc alatt, a másik felét, tolva, negyvenlépésenként húsz perc alatt. Rájöttem, hogy az akusztikája miatt nemszeretem az alagutakat. Csak egy sima személykocsi jön mögötted, de a hang alapján meg vagy győződve hogy egy harckocsi-dandár vett üldözőbe, és meg sem állapítható hogy milyen messze van. Hát, ha kamion jön, az már vadászrepülővel ér fel. Meg lehet süketülni!
Volt híd is, szóval minden, és a szokásos, kellő visszafogottsággal csak varázslatosnak nevezhető táj. Öt óra elmúlt, és elkezdtem pihenőhelyet nézni. Az út épp egy fjordot került meg, pár méterre a víztől, a másik oldalon pedig égbeszökő sziklafal közvetlen az út mellett. Hát nem sok lehetőség van az ilyen helyen. Már lassan hívői hozzáállásom lesz az esti pihenőhelyhez, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ha egész nap nem is látok olyan helyet, ami alkalmas lenne, este hatra a sors, vagy valaki biztos oda készíti nekem az ideális menedéket.
Tegnap este is fél hatkor már eléggé kivoltam, mikor egy szép kis tó mellett, egy elhagyott ház állt. Megálltam, körbejártam, tényleg alkalmas lett volna, de valami azt súgta, á, ne állj meg, nem soká lesz még jobb. És az első kanyarból kijőve, kétszáz méterre már ott volt a tábla, kilátó, pihenőhely, és ott várt a már bemutatott álomhely.
Ma is így voltam, a szűk kanyonban találtam egy alkalmasnak tűnő helyet, csak nagyon klausztrofób érzés volt a fölé magasodó több száz méteres szürke gránitfal. Gyerünk tovább, hatig még lehet jobb. És most itt vagyok, (alig kilométerre az elsőnek kinézett helytől) egy tényleg ideális autós pihenőben. A kilátás a végtelen tengerre, húsz méterre fehér homokú strand, (a víz hőfok két centis) és olyan WC, amiben elektromos fűtés van, és a csapból forró víz jön. És jó sok a sirály….
Szóval nagyon jó, én voltam az első, azóta már ketten sátrat vertek mellettem. A tenger felöl, amerre az ajtóm néz, sajnos a napot igen egybefüggő, vészjósló fekete felhő takarta el, feltámadt a szél, hatalmasak a hullámok. Hát majd látjuk mi lesz. 11 múlt, még egy film, és alvás. Jó éjt!
74. éjszaka a Lofoten-i mesevilágban, Ramberg közelében. 68°06’21.43” 13°19’32.25”
