Skandináv kerékpártúra 22. nap. Litvánia, Vilnius. 2011. május 30.
Május 30, hétfő, az út 22. napja.
Na, például így! Ez már jobb, de ez azért már kicsit túlzás. Egyik nap ítéletidő, a másikon kánikula. Valaminek mindig tombolni kell.
Az úton először beállítottam az ébresztőt, nagyon fáradt voltam este. 8-kor szólt volna, én 10 perccel előtte kilőttem. (Ezek az idők otthoniak, még nem álltam át, bár itt egy órával több van.) Óvatosan néztem ki, mert elég sötét volt, de csak egy nagy fa árnyékában voltam, amúgy hét ágra sütött a nap. A reggeli szertartás, pakolás közben jött egy idősebb hölgy az úton, megállt mellettem, és csak annyit kérdezett: Hát ez meg mi? Megmagyaráztam neki a szituációt, elfogadta, kérdezte, hogy nem fáztam-e éjszaka? Kitárgyaltuk a tegnapi esőt, meg hogy vizes ruhában nem jó aludni (tényleg nem), aztán elindult be a ház felé. Akkor esett le, hogy Őtőle akartam engedélyt kérni. Kérdeztem, hogy itt lakik? És mondtam, hogy este meg akartam kérni a beleegyezését, de csak annyit mondott: nyicsevo, nyet problem! (nyolc évig tanították velem az oroszt heti sok órában, de most először veszem valami gyakorlati hasznát. Minden 30 évnél idősebb litván beszél oroszul, más kérdés hogy nem szívesen.)
Az árnyékban beöltöztem, hűvös volt, úgy indultam el. Aztán 3 km. után bementem egy nagy Pláza WC-jébe, és átöltöztem, mert a napon már hőség volt. A reggeli tisztálkodást is megejtettem, felfrissülve indultam neki a városközpontba visszavezető 14 km-es útnak, amit tegnap már jó részt megtettem. Hiába.
Vilnius nagyon nagy területen fekszik. Ennek már az első pillanatban látható okai vannak. Egyik az, hogy hatalmas parkok, igazi sűrű erdők, nagyon tágas terek vannak az egész városba. Dimbes-dombos, és minden olyan szellős. Egy-egy körforgalom akkora, mint Pesten a Hősök tere.
A másik ok, meg az, hogy alacsonyan építkeznek, nem felfelé, hanem szellősen és vízszintesen. Lakótelepet alig láttam, ami volt az is 4 emeletes volt. Érdekes volt, hogy közvetlen a belvárosban is számtalan olyan, régi, földszintes faház van, amit amúgy csak falun tudna elképzelni az ember. Csináltam is egy képet, egy modern felhőkarcoló tövében egy sok éves faház. És ezek nem műemlékek, ezeket lakják, és kis kert is van hozzájuk. A központtól, példát mondjak, az elnöki palotától másfél kilométerre.
Van egy valószínű üzleti negyed is, na, ott van már olyan 6-7 felhőkarcoló.
A várost a Neris folyó szeli ketté, ebbe folyik bele a kistestvér, a névadó Vilnia. Érdekes volt látni, hogy a folyók hídjain még mennyire megőrizték a szovjet-múlt igazi szocreál szobrait. És ez is a múlt. Ilyekor gondolkodom el, hogy másutt meg miért kell megtagadni azt, és tűzzel-vassal irtania saját, pillanatnyi ideológiánkba nem illeszthető emlékeit. Azok a szobrok csak műalkotások, csak díszítenek a maguk módján.
Az Óvárosba igyekeztem, arra voltam inkább kíváncsi, mint Európa legnagyobb eredeti formájában megmaradt barokk városrészére. A Kálvária sugárúton (!) estem be a folyópartra, és mivel nem akartam a városnézéshez magammal cipelni az egész vontatmányt, egy kerékpáros parkolóban leparkoltam. Próba szerencse, nézzük a wifit. Hát csak sikerült kicselezni a Zebrát, mindentudó vadászommal sikerült egy bár gyenge, de kódolatlan jelet fognom. A szerkezet mellette behozott vagy 80 db. kulcsot igénylő adót is. Igen, a belváros bősége. Feltöltöttem a naplót, megnéztem a levelezésemet, dolgaimat, megírtam a megnyugtató e-maileket, majd mivel még mindig volt kapcsolat, felmentem a Skype-re. Szerencsére pici lányom Kata „élesítve” volt, így tudtunk beszélni, sőt, én még video képet is tudtam küldeni. Nagyon jól esett!
Mivel elintéztem mindent, amit lehetett, lezártam mindent, és indultam ismerkedni a várossal. Ilyenkor persze mindent megnézni, megismerni, a történtét felfedezni nem lehet. Nem is ez a cél. Én ilyenkor képeket, villanásokat, hangulatot, benyomást és érzéseket szippantok be egy- egy helyről, és raktározom el azokat magamban. Ezekből alakul ki az az összhatás, az a kép, amit nekem a város ezután jelenteni fog, ami megmarad, és ami rögtön be fog ugrani ezután, ha a nevét meghallom. És ezekkel a képekkel most bőven bepótolom a tegnapi „képtelenséget”.
Fényes üzletek, sok csillagos szállodák itt is vannak, a világmárkák itt is képviselik magukat. Azonban az Óváros valóban meg maradt egy egységes, szinte kisvárosi hangulatú, és tényleg nagyon barokkos hangulatú kis szigetnek.
Meseszép templomok magaslanak ki az amúgy szinte egységesen 2-3 emeletes szépen karbantartott palotácskák közül.
Apró üzletek, kávézók, a még macskaköves utcákon teraszok százai hívogatják a vendégeket. A diplomáciai negyed is belevegyül a forgatagba, minden ötödik épület homlokzatán valamelyik nemzet nagykövetségének a zászlaja leng.
Sátras bazár egy téren, az elnöki palotától háromszáz méterre.
Katolikus, protestáns és pravoszláv templomok a teljes vallásszabadság jegyében békésen megférnek egymás mellett.
Az utcán nézelődve hirtelen az jutott eszembe, hogy mennyi munkába, és anyagiakban is milyen hatalmas összegbe kerülhetett az önálló állam, a saját nyelv használatának a megteremtése, az elszakadás a cirill írásjelektől, az orosz nyelvtől. Az ember bárhova néz, minden négyzetméteren ezer apró, biztosan megváltoztatott felirattal, jellel találkozik.
A nap ezerrel tűzött, a hőmérő a házak közt 32 fokot mutatott. Fél 12-kor értem be, villámgyorsan elszaladt négy óra. Az ebédemnek megadtam a módját, nem konzervet, nem nápolyit, hanem egy hatalmas adag gyrost vettem egy óvárosi gyroszosnál, majd egy szép kis tér árnyas padján magamévá tettem! 10 litas (810 Ft) volt, de egyszer élünk.(és valószínű egyszer ebédelünk Vilniusban).
Ja, és bementem egy idegenforgalmi információs központba. Megérdeklődtem, hogy vannak eleresztve kempinggel. Hát a jó hír az, hogy tényleg van kemping, de csak június elsején nyit. A rossz az, hogy teljesen máshol van, mint az IGO PRIMO adattára tudta. A húzósabb hír, hogy egy éjszaka 20 €u lett volna, tehát kb. 5300 Ft. Egy sátorhelyért kicsit sok! Kaptam térképeket, az ország kempingjeiről, a főváros és az ország kerékpárútjairól. Az iroda közelében áll a Vilniusi Városháza klasszicista épülete a róla elnevezett téren.
Odébb a Litván Nemzeti Drámaszínház épülete előtt a három múzsa (Kalliopu a költészet és filozófia múzsája, Thalia a komédiáé és Melpomene a tragédia képviseletében) kicsit talán horrorisztikus szoborcsoportja.
Visszanavigáltam a biciklimhez. Útközben, már irgalmatlan kánikulában a Katedrális térhez értem, ahol a Szent Stanislaus Katedrális hófehér épülete vakított, mellette az 57 méter magas harangtoronnyal.
Tövében az első litván nagyherceg, Gediminas szobra.
Végül meglett a bicikli is, ami egy ilyen nagy kör után szép teljesítmény… Nekivágtam a Rigába vezető útnak. A cél ma az volt, minél messzebb eltávolodni a fővárostól. Megint megtettem, immár harmadszor ugyanazt az utat a városon keresztül, csak most kifelé. A város szélétől még 15 km-en keresztül egy rendkívül jó minőségű kerékpárút tette szebbé az életemet.
A város körül, egyfajta szatellitként, kisebb nagyobb, modern lakóparkok rejtőztek a zöldben, még több kilométeren át kísérve a főutat.
Aztán is maradt egy jó útpadka, viszonylag csendes és lapos A 14-es autóút, szépen haladtam. Fél hat után aztán nézelődés az esti hálóhely után, most az erdőben, egy kis tisztáson vagyok, az úttól kb. 200 méterre. Sötétedik, kezd hűlni. Beöltözöm, és alszok. Tartalmas nap volt, 45 km-t sikerült belerakni a gépbe, 31 km-t távolodtam a városközponttól.
22. éjszaka, Vilnius után egy erdőben. 54°55’36.95” 25°20’10.29”
