Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. Reykjavík után. 5. nap, június 24. hétfő.
Az előző részben “szabadnapos” voltam. Vártam a Keflavik-i üzletek kinyitását, a telekommunikációs problémáim megoldását.
5. nap, június 24.-e hétfő
Természetesen esett. 10 óráig még olvasgattam az „ágyban”, aztán átsétáltam a pár méterre levő Vodafonoshoz. Ő még később érkezett, és első pillanatban látszott, hogy nem örül nekem. Szerintem csak azért nem adott gázt, és hajtott tovább, mert találkozott a tekintetünk. Elmagyaráztam neki, hogy mi a baja, (könnyű volt, nem működik) meglehetősen tanácstalanul nézegette. A könnyebbség kedvéért a TAB-on átállítottam a nyelvet angolra, állítgatta, semmi. Átrakta a SIM-kártyát a saját telefonjába, semmi. Mivel Ő láthatóan csak egy viszonteladó volt, aki a sétáló porszívótól, a parfümig sok egyebet árusított, sok mindent nem vártam tőle. Bement az irodába, turkált a fiókban, és kihozott egy másik SIM-et. Beleraktuk a TAB-ba, működött. Csakhogy ez egy sima telefonkártya volt.
A magyarázatával meg végképp nem tudtam mit kezdeni, én nem vagyok szakember, (igaz, nagyon nyilvánvaló volt, hogy ő sem). Szerinte a gépem nem bírja a 3G-t, (otthon természetesen azzal megy), ezért most ad egy 2G-s telefonkártyát, ezzel tudok telefonálni, és netezni is. Ez csak 1500 Kr az induló készlet, ebben van 1000 Kr lebeszélhetőség. Mivel amarra már utaltam kártyáról a 3990 Kr-t, így ad még egy 2000 Kr-s feltöltő kártyát, (amit rögtön rá is töltöttünk) és kp.-ben visszaadott 490 Kr.-t. Számszakilag rendben voltunk, csak az első meghatározottan 15 GB-os volt, (ami adatforgalomban azért szép), ez meg ismeretlen adatforgalmi díjszabású telefontarifával megy, amiről ő sem tudott felvilágosítást adni, csak tippet, hogy nézzek utána a Vodafon honlapján. Ismerve az otthoni árakat, nem nyugtatott meg. Na, mindegy, működött, nekem is mehetnékem volt már, úgy voltam vele, hogy a többit majd látjuk. Igaz, olyan lassú, hogy…
Az otthoni Blue-mobilos telefonom ügye következett. Bementem a Simmin irodába, (arra a szolgáltatóra kapcsolódott rá a roamingom) és elmondtam a bajom, hogy valamiért csak egy izlandi szöveget mond kapcsolás helyett. Ő meghallgatta, (legalább értette), aztán hümmögött, és pár másodpercig szemezett a Nokiával. Ezután felhívta önmagát, de az sem ment ki. Eztán a cégének nagyszerű marketinget csapva, megkérdezte, hogy a Vodafonnal próbáltam-e? Nemleges válaszomra belement a készülék menüpontjainak olyan mélységébe, ahol én még nem is jártam, a Vodát átállította elsődleges szolgáltatónak, és azóta működik. Hiába, a tudás hatalom. (Az, meg ha véletlenül elbocsájtották utána a konkurencia reklámozásáért, nem az én dolgom.)
Kettőből kettő! Aztán jött a harmadik. Megint elmentem a Tourist Info irodája előtt, és egy Isteni szikra villant az elmémbe. Visszaszaladtam a sátorhoz, és az addig felesleges súlyként magammal cipelt biciklis-szatyromat beletettem egy Coop-os (ottani) szatyorba, és visszamentem az irodába. Legmegnyerőbb mosolyomat beélesítve elmondtam a hölgynek a nacionálém mellett az útitervemet, és azt, hogy milyen sokat segítene nekem, ha egy pár (konkrétan 46) napig vigyázna a szatyromra. Elsőre belegyezett, és megbeszéltük, hogy augusztus 6.-án a délelőtti órákban jelentkezem érte. Nagy könnyebbség ez, mert felszabadult a sportszatyor, ami azóta tartalékkajával és vízzel van kitömve.
Miután így sínre kerültek a dolgok, gyorsan sátort bontottam, csomagoltam, és 12-kor nekivágtam Reykjaviknak. Útba ejtettem még a Nettót, egy gyors tisztálkodás, víz és kajapótlás, és útra fel! Most a tenger melletti úton, az elővárosokon végig tekerve hagytam el Keflavikot, így nem kellett felkapaszkodni a főútra, ami egy dombon átvezetve, felülről kerüli meg a várost, és a határában ismét visszazuhan tengerszintre. Kezdtem megtanulni, hogy hol, és hogy lehet spórolni az erővel. Kétszer két sávos autóút, a képen látható sűrűségű forgalommal, hibátlan útminőséggel, széles kerékpársávval. A tenger felöl fújó szelíd oldalszél is elkényeztetett, így egy menetben, megállás nélkül lezavartam a 44 km-t.
Útközben megint ízelítőt kaptam a vidéki Izlandból. Most egy másik arcát mutatta, azt, amikor a torz hullámokba dermedt láván már kisarjadt a vastag aljnövényzet, és az ember is tanyát vert ezen a számunkra még mindig Hold-bélinek tűnő vidéken. Takaros házak jelentek meg, amik itt azért különlegesek, mert ezeket nem lehet tanyáknak, gazdaságoknak tekinteni, hisz a házhelyen kívül egyetlen négyzetméternyi termésre, vagy akár apró virágoskertre fogható terület nem volt a házak körül. Biztos meg lehet szokni, első látásra nyomasztónak, és cseppet sem itt élésre csábítónak találtam a környéket.
Aztán elértem a Főváros elővárosait, és innentől keménnyé vált a helyzet. Kétszer 3 sávos út, rohanó autócsorda, emelkedők, szóval a kedvenceim. Magán a városon bő két és fél óra alatt vergődtem át, de az szó szerint vergődés volt. Részint elszoktam már a városoktól, főleg fővárosoktól, részint a kb. 250 ezres lélekszámot olvasva azért egy szolidabb forgalomra számítottam. Elkezdtem számolni a kocsikat, szerintem minden itteni lakosnak van bőven egy kocsija. (Ha így nem is igaz a dolog, de a később megkeresett statisztika mégis megdöbbentett! 1000 lakosra 700 autó jut, és ebben bizony a csecsemők, vagy egyéb okok miatt vezetésre alkalmatlan polgárok is benne vannak. És így még igazabb az egy felnőtt, több mint egy autó átlag!)
Fel-felvillant útközben a bicikliút is, de részint olyan emelkedőkkel, hogy néha hegymászószerelés kellett volna a megmászásához, és gyakran veszett az út az ismeretlenség homályába, én pedig nem valamelyik lakótelepre akartam eljutni, hanem csak az egyetlen, az 1-es országos főútra. Egyszer akartam jófiú lenni, kimentem a keskeny aszfaltra, ami rögtön el is kezdett távolodni az én délutáni csúcsforgalomtól életveszélyesnek tűnő utamtól.
Mikor már gyanús volt az útirány megállítottam egy bringást, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte hogy érek én így el az 1-es útra? Jót nevetett, és mondta, hogy menjek vissza, és maradjak csak szépen a 6 sávos sztrádán. Maradtam, és végül el is értem a keresett leágazást. Pár kilométert még tekertem a csillapodó forgalomban, de mikor végre lekanyarodtam a 35-ös útra, már csak megfelelő sátorhelyet kerestem. Este nyolc óra volt, egy fizikailag is megterhelő napon voltam túl, meglehetősen stresszes napvégével. Nem messze az úttól, egy gyönyörű kék virágerdő, alaszkai csillagfürt-mező közepén vertem tábort. A felhők a földet söpörték, nagyon erős és barátságtalanul hideg szél fújt.
Annyi energiám maradt csak, hogy megvacsorázzak és megírjam a naplót. Az otthoni kapcsolattartás, a feltöltések elmaradtak, ez a nap nagyon sokat kivett belőlem.