Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. Keflavik. 4. nap, 2013. június 23, vasárnap.
Az előző részben kényszerűségből visszatértem Keflavikba. Itt szembesültem azzal, hogy szombat az Izlandon is szombat, ilyenkor a fű sem nő! De legalább volt idő városnézésre. Tovább ismerkedem Keflavikkal.
4. nap, 2013. június 23, vasárnap.
Ez a pihenőnap meglehetősen eseménytelennek ígérkezett, úgy éreztem, az előző napon már mindent láttam, amit látni érdemes Keflavikban. Később, és ez az út folyamán még oly sokszor beigazolódott, hogy egy ilyen utazáson unalmas perc nem létezik. Reggel, (reggel? itteni idő szerint negyed 11, otthoni szerint negyed egy volt) szóval mikor először lestem ki a sátramból, szomorúan szürke, borús volt az ég. Kényelmesen megreggeliztem, összekaptam magamat, (a sátor most maradt, két éjszakára béreltem a helyet) és elindultam. Csak úgy.
Írtam már, hogy a városka nem egy zsúfolt hely, hát vasárnap délelőtt pedig olyan volt, mintha evakuálták volna a várost. Az utcákon egy lélek sem, az autók a házak előtt álltak, és néma csend. Jó pár utcát bejártam, mire embert láttam, a templom előtt gyülekeztek páran. A vasárnapi Isten tisztelet. Első gondolatom az volt, hogy bemegyek, és végighallgatom, (még ha nem is értem, csak a hangulat kedvéért) de az ajtóban a Tisztelendő mindenkit fogadott, és kedvesen elbeszélgettek, szóval… maradjunk annyiban, hogy nem úgy voltam öltözve, mint a többiek.
Közben a felhők foszladoztak, amikor kibújt a nap, égetett, amikor elbújt, látszott a lehelet. Kabát le, kabát fel. Épp az egyik ilyen fel akció volt, mikor gyerekkuncogást hallottam, felnéztem, hát egy kisfiú meg egy kislány ült kint egy padon, rövidnadrág, póló, kis szoknya, egy szál blúz. Jól szórakoztak, hogy a bácsi a két hosszú ujjú pólóra, meg a tréningruhára még kabátot is vesz.
Kiültem a vízpartra is. A szépen kialakított, bő kilométer hosszú sétányon a járda betonjába épített hatalmas, zord fekete sziklák öblében padokon lehetett megpihenni. Napos, teljesen szélcsendes időben, (amilyen persze itt szerintem több száz éve már nem volt) még napozásra is alkalmas lehet a hely. Én viszont fáztam. Elkezdtem a naplómat is írni, hagy haladjon az is, de a kellemetlen jeges szél tíz perc múlva elűzött. A szomszédban, húsz méterrel odébb egy hatalmas, emiatt szélfútta tisztáson srácok bontották a valószínűleg a Nemzeti ünnepről itt maradt sátrat, félmeztelenül. Hiába, ők ezt szokták meg.
Ugyancsak ennek a napnak a „megvilágosodása” volt, hogy milyen kevés a házi kedvenc Keflavikban. Persze lehet, hogy ez csak a látszat, mindenesetre akkor tűnt fel a dolog, amikor a negyedik napon találkoztam, kint a sétányon az első sétáltatott kutyával. Bezzeg a vízi szárnyasok! A ludak, récék, sirályok soha nem látott fajtái ezrével nyüzsögtek, természetesen az emberek által nem háborgatva, így azoktól nem félve a sziklákon. Fészkeltek, költöttek, vadásztak, halásztak, gyűléseket tartottak, mindezekre tanították a kicsinyeiket, tehát megkaptam az első ízelítőt a később annyiszor megcsodált Izlandi madárvilág életéből.
Szóval nézelődtem, és eljutottam a Nettó áruházig. Dél volt, akkor nyitott, persze bementem. Az előtte levő körforgalom közepén egy London-i telefonfülke állt magányosan a sziklák között. A szupermarketben csak nézelődtem, az árak itt is kb. ugyanazok voltak, mint az előző nagyobb üzletekben. Egy-két hasznos dolgot azért felfedeztem és megjegyeztem magamnak, holnap indulás előtt még kicsit bespájzolok az útra. Amit itt vettem csak észre, illetve most tűnt fel, hogy egyik boltban, áruházban sem lehet szeszesitalt kapni. Sehol, semmilyet. Lehet, hogy csak az erre specializálódott boltokban? Mindenestre én egyet sem láttam. Lehet, hogy az alkoholizmus elleni küzdelem jegyében csak a vulkánokon és a jégmezőkön lehet kapni piát?
A Nettó annyiból is kellemes hely volt, hogy egy rendkívül tiszta, forró vizes, fülkés mosdója volt, így a tisztálkodást is megoldottam, holnap még kis mosás, borotválkozás is lesz indulás előtt. Másik úton jöttem vissza, és láttam a helyi rendőrséget, sőt, egy rendőr-motorost is. Ez talán azért kuriózum, mert az egész országban a rendőrök száma nem éri el a százat! A leírások szerint, a bűnözés itt szinte ismeretlen, ennek jegyében van a sátram most tőlem jó kilométerre magára hagyva, nyitva, a pénzem és az irataim kivételével benne minden értékemmel. Optimista ember vagyok. Természetesen a biciklit sem zárom sosem, nem is hoztam a lezáróját. Csak nehogy nagyon megszokjam, mert otthon ez nem jönne be!
(Persze az ott, és akkor leírtakon utólag azért érdemes elgondolkodni. Ami feltűnt az első napokon, a jelentős számú bevándorló, akiket nevezhetünk a mind aktuálisabb jelzővel gazdasági menekülteknek. 2005-ben tették Izlandon lehetővé a szabad munkaerő áramlást, és egy fellelt 2008-as adat szerint 3 év alatt 21 ezer külföldi telepedett itt le, ami az ország lakosságának már 7%-a! Ma, 2014-ben sokkal magasabb ez a szám. A délkelet-ázsiai és latin-amerikai letelepedők mellett az összlétszám 50%-a lengyel. Másodikak 7%-al a litvánok. Magyarról 22 főről van adat. Az sem kíván kommentárt, hogy már 2008-ban megalakították a helyiek a „Szövetség a lengyelek ellen” szervezetet, igaz ezt nem sokkal ezután a rendőrség betiltotta. Márpedig ha egy ezer éve jól, és a saját erkölcsi normája szerint, teljes biztonságban élő társadalom elkezd felhígulni… 2003. decemberi hír volt, hogy az ország történelmében először (!) került sor fegyveres rendőri akcióra. Reykjavikban egy férfi lövöldözött az ablakából, akit végül is a rendőrség ártalmatlanított halálos lövéssel. Szóval én úgy érzem, van mit félteni ezen a csodálatos, békés kis szigeten.)
Találtam egy nyitott éttermet-bárat, bementem, és a bárpincértől nem Martínit kértem, hanem egy akkumulátortöltést. Kellemesen elbeszélgettünk, megérdeklődtem, hogy tudja-e, hogy hol van a városban free-wifi. A válasz kézenfekvő volt, hát itt! Gyorsan visszamentem a sátorhoz, hoztam a Tabot, és egy-egy gyors, megnyugtató beszélgetés, pár levél, üzenet, e-mail szeretteimnek, egy-két barátnak. Töltőre raktam a technikát, és megbeszéltem a készséges pincérrel, hogy nyolc óra körül visszajövök értük.
Közben összeálltak a felhők, szitálni kezdett az eső. Szoktattam magam, nem álltam be előle, inkább kitekertem a kikötőbe. Ez egy kisebb, kimondottan a helyi halászhajók kirakodását biztosító kikötő volt, illetve, ahogy a hirdetményen láttam, innen indulnak reggelente a bálna-leső kishajók a közeli cetes vizekre. Persze most egy lélek sem volt sem a kikötőben sem az utcákon.
Visszamentem a bárba, az akkumulátorok teljesen fel voltak töltve, és mivel a bár is teljesen üres volt még, megkérdeztem a pincért, hogy leülhetek-e egy asztalhoz, fel szerettem volna tölteni a képeimet és az addig megírt naplókat a weblapomra. Természetes előzékenységgel bólintott a kérésemre, amit szerintem pár órával később már meg is bánt.
A feltöltés a gyenge wifi miatt meglehetősen lassan ment. Később már nem én voltam az egyetlen vendég, és szerintem ezért nem kért fel a pincér udvariasan a távozásra, bár a másik két önfeledten iszogató, és angolul zajongó vendégnek párszor csak úgy véletlenül leoltogatta a lámpát. Mindenesetre ¼ 12 volt, ottani idő szerint, mikor meg- és elköszöntem. (Csak az itteni időben fogok írni, otthon ennél két órával mindig több van.) Megint nagyon fáradt voltam, gyorsan lepihentem, de másnap reggel már ¾ 7-kor kipattant a szemem.
