Japán, Nagasaki. Ázsia túra 8. rész
2019.01.03.
Az ázsiai ámokfutás soron következő megállója, az egyik legdurvább történelmi napjával rendelkező városa volt. És ez Nagasaki, az egyik legismertebb nevű Japán város.
A hajóállomásról elindulva először villamosoztunk, ami azért tetszett nagyon, mert első ajtós LESZÁLLÁS van, ami azért van, mert az egyenruhás, fehér kesztyűs masiniszta MINDEN leszálló utastól EGYENKÉNT elköszön és megköszönte az utazást! Próbáltuk lefényképezni de azt nem engedte, így csak a villamost kaptuk lencsevégre (a figyelmesek azért láthatják a sofőrt).
Eleinte egy kicsit ugyan eltévedtünk a nagy villamosozás kaland közben, de ezután megérkeztünk a Peace Park-ba, ami a Nagasaki tervünk egyik alapja volt.
Ott volt egy mókás jelenet, mert leszólított egy fiatal csaj, hogy: ugyan ne haragudjak már, és valóban nem ismerkedni akar, de szeretne feltenni egy furcsa kérdést.
Mondom neki, semmi baj, de csak óvatosan, mert itt a Moncsi is 😉 .
És a kérdés (amely egyszer már elhangzotta a világ teljesen másik részén) így hangzott: Tudja, hogy furcsán hangzik, de esetleg előfordulhat egy olyan, hogy én pár nappal ezelőtt voltam Taipei-ben??? Itt viszont egy kicsit pislogtam, mert nem annyira értettem, hogy Japánban honnan tudja valaki, hogy pár napja egy teljesen másik orszagban voltam. Kiderült, hogy felismerte az egyik kedvenc bohóc NADRÁGOMAT, amit még Anyukám varrt egy szép színes gyerekágynak a takaró huzatából. Ismét bebizonyosodott a sokak által ismert mondás: “Pici a Világ” … Mint például, amikor Dominikai Köztársaságban találtam magamnak egy igazi, saját unokatesót!
A Peace Park olyan klasszikusan “japánosan” rendezett és ünnepélyes, ám ugyanakkor valahogy nem a szomorúság lengi körül, hanem valóban egy ünnepélyes, de NEM nyomott hangulat. Ezt nehéz megérteni olyan magyarként, akinek még a himnusza is egyfajta depresszív kesergő, és semmi buzdító nincs benne, illetve szinte csak olyan események a nemzeti ünnepek, ahol a történelem folyamán megszívtuk, elbuktuk, kikaptunk. Tehát ennek fényében, teljesen más hangulatot árasztott a Nagasaki Peace Park. Pedig ha valahol, hát akkor ott nagyon nem volt ok az ünnepélyességre, de valahogy olyan “japános” eleganciával ezt is megoldották.
Innen átmentünk a Nagasaki Atomic Bomb múzeumba….. na az viszont már se nem vidám, se nem ünnepélyes, csak igen nyers es durva. Bemutatták, rengeteg képen, videón, és tárgyakon keresztül, igen szemléletesen, hogy miképp radirozták semmi pillanat le a várost, és milyen későbbi hatásai voltak a bombázásnak. Ez megint csak nem volt szórakoztató, ellenben nagyon nyomasztó, de tanulságos, és ugyanakkor elgondolkodtató.
A múzeum után egy kicsit bóklásztunk a közelben, és a változatos utcai automatákat tanulmányoztuk, amikből gyakorlatilag egy átlagos szombati nagybevásárlást össze lehet hozni. Ezután egy hirtelen gondolattól vezérelve taxit fogtunk és felmentünk a helyi hegy tetejen levő kilátóba. Persze ez így elmondva gyors, és egyszerű, de a japán nyelv ismerete nélkül mondjuk úgy, hogy érdekes feladat elmagyarázni japánul, hogy mit szeretnénk, főleg ha pontosan mi sem tudjuk. Végülis megoldottuk, bár a taxissal útközben nem sokat kellett beszélgetni, ám ugyanakkor csak eljutottunk a célhoz, a hegy tetejéhez. Az Inasa-hegy Nagasakitól nyugatra, 333 méter magasra emelkedik. Csodás látvány. Előttünk: a város, közepén a folyóval és a kikötővel. A hátunk mögött pedig öblökkel és hegyekkel tarkított szinte érintetlen szigetek, és félszigetek.
Innen egy régi templomhoz mentünk, ami igen érdekes, érintetlen kis sziget a város lakóházai közt. Mintha egyszer csak átsétálnál egy kapun, ami mögött a 16. századi japán van. (Igazaból utólag tutuk meg, hogy ez nem is Japán hanem Kínai). Sofuku-ji Temple azaz templomnál is érdekes pár órát sikerült eltölteni, anélkül, hogy különösebben bárkivel találkoztunk volna. Ez külön érdekes hangulatot adott a hely varázsához.
A gyönyörű templom meglátogatása után már csak a piacra kellett eljutni és beszerezni egy kimonót. Gondolta Moncsi, hogy, milyen jól fog kinézni benne a következő Halloween-i napon. 🙂 Ennek függvényében sokat nem is szánt a dologra, de mivel már gyermekkora óta érdekli a Japán kultúra, így semmiképp sem akarta maga az anyag tapintásának élményét sem kihagyni. Egyszer ha csak egy másodpercre is Ő is Gésának akarta érezni magát 🙂 Azonban ez csak álom maradt, mert körülbelül átszámítva olyan 1300 eurótól indultak az árak.
Volt egy másik hatalmas küldetésünk is: Csabi mindenféleképpen szeretett volna beszerezni egy igazi Japán kardot. Ez annyira erős vágy volt, hogy mikor még csak a levegőben volt az ötlet, hogy mi lenne, ha elmennénk erre az Ázsiai útra, szinte az elsők között volt, amit megemlített.
A következő terv az volt, hogy a piacon majd eszünk valamit. Ez nagyon sokáig úgy nézett ki, hogy csak terv marad, mert nem annyira jött össze, mert a piacon, amit találtunk nem igen volt semmilyen kajálda, csak a mindenki által ismert gyorséttermek, na de nehogy már olyat együnk. Így tébláboltunk még elég sokat, és rá kellett jönnünk, hogy konkrétan kora délután NINCS nyitott étterem a belvárosban, legalábbis mi nem találtunk.
Nagy sokára egy sötét sikátor mélyén megéreztünk valami kaja illatot. Az orrunkat követve meglett az illat forrása is. Egy kis szutykos kifőzde 🙂 Nosza, akkor ide most bemegyünk – bár Moncsi határozottan tiltakozott, de azért csak jött Ő is, hiszen éhes volt.
A rendelést nem könnyítette meg, hogy leginkább japán nyelvű étlap volt, a klasszikus pálcika, kisszék, mászóka, ákombákom jelekkel, és persze angolul sem beszélt senki. Viszont nem estünk kétségbe és jobb híján eleinte itt is a már jól ismert activity “mutogatás” kategóriával próbálkoztunk, egy kis magyar/angol szavakkal megspékelve és az óvodás röf-röf…múú szavakat ismételgetve próbáltunk legalább kicsit ismerős ízeket vadászni. Később “bedobtuk a gyeplőt a lovak közé, elengedtük a rendelés túlbonyolitásást, és a kifözde pincérnőjére bíztuk a dolgot. Azt tudta, hogy ennénk, de azt nem, hogy mit, mindegy, lepjen meg 🙂
Bezzeg a “SZAKE” szót egyből megértették. 🙂 A mutogatásunk eredményeképpen valamilyen levest kaptunk, gyanús szalonnával, meg valami zöldséggel, illetve valami okból kifolyólag hoztak -szerintem- káposztás rétest, ami viszont kimondottan finom volt. Kicsit olyan, mintha a Nagyi káposztás tésztáját valaki beletöltené egy sajtos Fornettibe. Igazából jó lenne tudni, hogy mi volt, mert kellemes csemege volt.
Miután így belakomáztunk, visszaindultunk a hajóállomásra. Azért azt csak csendben jegyzem meg, hogy az egész napos kirándulás alatt nem sikerült sem a Csabi által áhított kardot, sem pedig a szokásos hűtőmágnes beszerezni. Iszonyat jó napunk volt, de visszafelé villamosozás alatt azért látszott rajtunk hogy elvoltunk keseredve. Már azon gondolkodtunk hogy legalább a jegy mellé kapott térképet meg tudjuk őrizni. Ha más nem, ez lesz az emlék.
De ahogy a kikötőhöz értünk fogadott minket az igazi meglepetés. A helybéli emberek fogadtak minket népviseletbe öltözve és árusok vártak minket hogy a maradék pénzüket elköltsük 🙂 Volt itt minden szuvenír tárgy: hűtőmágnes, toll, képeslap egyéb apróságok és ami a meglepő: Csabi is be szerezte a várva várt kardját. Ennek még fontos szerepe lesz a következő állomásunknál.
A kikötőben lehetőségünk volt még, hogy fényképezkedjünk igazi gésa lánnyal és mini-szamuráj legényekkel, és persze itt is SZAKE-val kináltak, amit természetesen el is fogadtunk.
Folyt köv. —— Sanghai, Kína
