Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 7. rész, Gulfoss vízesés.
Az előző részben átszeltem a Thingvellír Nemzeti Park-ot, majd nagy büszkén letáboroztam egy magaslat tetején….
7. nap, június 26, szerda.
Izlandot bizony tanulni kell! Hiába olvas előre az ember minden okosságot el abból a kevés fellelhető forrásból az interneten, itt a saját tapasztalatodból okulva, a magad erejéből, és főleg a magad kárán kell megtanulni az itteni életet, a betartandó szabályokat. Most pl. azt, hogy csúcson, bármilyen szép is a kilátás, soha ne verj tábort! Mert itt az időjárás 10 perc alatt változik, és a változás bizony néha nagyon kemény. Éjfél körül, nem túl sok alvás után arra ébredtem, hogy kitört egy vihar. Kegyetlenül fújt az orkánszerű szél, és ömlött az eső. Nem részletezem, de ez eltartott másnap délig.
Egész éjjel kézzel tartottam a sátor a falát hogy ne takarjon be teljesen az átázott szövet, imádkoztam, hogy ne törjenek el az üvegszálas merevítő botok, és mellesleg félóránként próbáltam a folyamatosan begörcsölő lábamból kivenni a fájdalmat. Ez néha csak úgy ment, hogy kitáncoltam a sátor elé, sétálni kellett egy pár lépést, ami alatt épp bőrig áztam. Persze gyakorlatilag mindegy volt, mert odabent a sátor mélyedéseiben már állt a víz, a matrac is vízben állt, a hálózsák átázott. Nem volt melegem…
Így telt el az éjszaka, valamikor reggel ettem egy pár falatot. Az elektromos felszerelést, meg fotós, filmes dolgokat próbáltam menteni, viszonylag szárazon tartani. De a levegő is csöpögött, látszott a lehelet, pára ült mindenen. Beletörődtem az egész napos maradásba, az időjárás semmi jót nem ígért. Aztán elmúlt dél, a vihar újult erővel támadott, a sátor falát teljesen rám borította, és akkor éreztem azt, hogy ebből elég! Azt mondtam magamnak, ez odakint sem rosszabb, akkor meg gyerünk! Gyorsan összecuccoltam, nem túlzás, de a sátorból jó 5 liter vizet öntöttem ki, persze minden csöpögött, hálózsák, matrac elázva, a teljes ruhatáram tiszta víz volt. Én is, alsónadrágig. Mikor elindultam, még mindig szakadt az eső, a tetőn teljes erővel tombolt a szél.
És itt jön az, amit ha az ember előre tudott volna! A csúcs utáni lejtő aljában, kb. 2 kilométerre egy kedves kis falu a tó partján, szállodákkal, nagy, védett, gyönyörű pázsitos, sátorozásra alkalmas menedékekkel, és meleg vizes stranddal. Bementem az előcsarnokba, csak kicsit melegedni, az üvegfalon túl, a medencékben a hőforrás gőzölgő vizét élvezték az emberek, megmondom őszintén, ezen már kínomban csak nevetni tudtam. A recepciós kislány látta, hogy biciklivel vagyok, mondta, hogy miért nem sátorozok le, ott kicsit távolabb a tisztáson, a faházak szélárnyékában, a talaj jó meleg a hőforrásoktól, és a tóban is meg tudok fürdeni, mert oda ömlik bele a termálvíz, az is jó meleg, és ingyen van. Ekkor, bár nem érdemelte meg, de kicsit utáltam a lányt.
Kimentem, megnéztem a tó vizét a kezemmel, tényleg meleg. Megtapintottam feljebb a talajt, tényleg langyos! Á, mindegy, gyerünk innen! Nekem legalább jó nagy viharom volt, őnekik még az sem! Még egy útba eső étterembe bementem, rendeltem egy kétliteres kólás palack feltöltést vízzel, és mentem neki, az előttem magasló hegyeknek. A jóvátétel azért gyorsan jött, egyszer csak kitisztult az ég, kisütött a nap, egyedül a szél maradt. Ki volt írva, hogy Geysír 31 km, azt már éreztem, hogy estig simán meglesz! Az út kisimult, a kék égen békés bárányfelhők úsztak. Még mindig meglepődtem, hogy milyen hihetetlenül gyorsan tudja váltogatni az időjárás a barátságos és kegyetlen arcát. Akkor még meglepődtem….
Az utat harsány zöld, dús legelők kísérték, amiket gyors folyású, kristálytiszta vizű folyók szabdaltak szét, szinte paradicsomi körülményeket teremtve az itt legelő gyönyörű vadlovaknak.
Persze ez az elnevezés is megér pár gondolatot. A szigeten élő 80 ezres lóállomány abban a szerencsés helyzetben van, hogy élete folyamán megélheti mind a házasított, mind pedig a vadon élő lovak legszebb pillanatait, élvezheti mindkét tartásforma összes előnyét. Nyáron a hegyekben és a hatalmas dúsfüvű legelőkön élnek, szabadon legelnek, nevelik a fiatal példányokat, a tél közeledtével pedig visszahúzódnak a völgyekbe, ahol gazdáik összeterelik őket, hogy gondoskodjanak róluk a hidegben.
Ez az őszi terelés egy komoly hagyománnyal rendelkező társadalmi és kulturális esemény. Igen nagy feladat, és komoly próbatétel ennyi szabadsághoz szokott, nyerget, kantárt, kötőféket még csak hírből sem ismerő paripát karámba terelni. Függetlenül attól, hogy ezek a gyönyörű táltosok nem ismerik a félelmet, rendkívül barátságosak, barátkozóak, játékosak. A terelésben a városi lakosság is részt vesz, akik örömmel utaznak nagy távolságokat is minden évben, csak hogy részesei lehessenek ennek a sok száz éves rituálénak. Mert ez az! Sokat mond ezeknek a csodálatos állatoknak a tiszteletéről, szeretetéről pl. az, hogy az izlandi kormány már 1000 éve megtiltotta lovak importálását a szigetre. És ez a tilalom ma is él!
Utam során sokszor álltam meg, és félórákra elvarázsolódva bele tudtam merülni a látványba, mikor 20-30 gyönyörű jószág csendesen legelészett, egyszer csak egy felkapta a fejét, két lábra állva szökkent egyet, önfeledt nyerítéssel versenyre híva a többieket, hirtelen az egész ménes vágtába váltott, és lobogó sörénnyel rohantak, csak rohantak! A látvány az én szememben az igazi szabadság jelképévé vált útközben. Aztán ugyanolyan varázsütésre megálltak, békésen legeltek tovább, mintha az elmúlt percek látványa csak vízió lett volna.
Útközben egyszer álltam meg, egy folyóparton gyönyörű lovak legeltek, muszáj volt őket, a tájat, és az egész érzést megörökítenem. Ámbár mikor ezt itthon újra nézem, ez csak az emléket, a képet adja vissza, az érzést, az akkori élményt természetesen nem. Az egyik pacival egész jól összehaverkodtunk. Nem tudom mennyire néztem ki izlandi ló gondozónak, de ahogy ott simogattam ezt a szépséget, és szépeket mondtam neki, a földútra lekanyarodott hozzám egy kocsi, és egy angol házaspár a Lonley Planet-ből mutogatva egy egészen eldugott helyi látnivaló hollétét kérdezte tőlem. Mikor mondtam, hogy honnét jöttem, egy megdöbbent waooooo- val még egyszer végigmértek, majd indultak tovább. Indultak volna! Ha ki nem szedtem volna őket a kocsiból azzal a megbízással, hogy egy közös képet készítsenek rólam és újdonsül barátomról. Megtörtént, Ők kerestek, én pedig indultam tovább. (egy óra múlva két gejzírkitörés között köszöntek rám, és örömködtünk egyet a jó ismerősök meghittségével.)
Tehát könnyedén elértem a Geysírt, minden gejzírek névadóját. Pontosabban az „Öreg” most éppen pihen, hosszabb idő óta inaktív. A gejzírek úgy működnek, hogy egy szabadba nyíló kürtőben a felszínhez közel kerülő magma találkozik a felette levő vízoszloppal, abból túlnyomásos gőz keletkezik, ami egyesül az egyéb nagynyomású gázokkal. Mikor ez a nyomás nagyobb, mint a felette levő vízoszlop súlya, akkor tör ki a gejzír, kerül a nagynyomású gőz és gáz a szabadba, a kilövellt vízoszlop súlyánál fogva visszazuhan a kürtőbe, és minden kezdődik előröl.
Ahol gejzírek vannak, ott általában aktív szeizmikus tevékenység is van, és a tektonikus mozgás következtében elzáródnak kürtők, esetleg kinyílnak időszakosan elzáródottak,és egy gejzír újraindul, vagy egy teljesen új kürtő keletkezésével új gejzír születik. Az Öreg is ezért akadozik. Korábbi aktív időszakában 50-60 méteres kitöréseket produkált, de 1845-ben pl. 170 méteres kilövellést is regisztráltak. Utolsó komolyabb aktivitását 2012-ben észlelték, azóta pihen.
A turisták igényeit napjainkban a tőle alig 50 méterre levő „kisöccs”, a Strokkur szolgálja ki. Ez most viszonylag megbízhatóan, 7-10 perces időközökben produkálja magát, igaz szerényebb, 30 méter körüli „spriccelésekkel”. Az emberek csőre töltött fényképezőgépekkel, és fim felvevőkkel lesték az alig kiszámíthatóan hirtelen kezdődő, de csak 2-3 mp.-ig élvezhető attrakciót. Persze túl közel menni nem érdemes, pár éve olvastam egy angol turista balesetéről, aki közeli képet akart csinálni, és a nagy sebességgel a kürtőbe visszaáramló víz kisodorta a lábát, és a férfit pillanatok alatt magával rántotta a mélybe. Természetesen esélye sem volt, hogy többé előkerül. (Bár útközben még felülmúlhatatlan képeket készíthetett.)
Én is beálltam a gyűrűbe, és bár a fényképező keresője már majdnem a szememhez gyógyult, végül mégis sikerült egy-két jó képet, és filmfelvételt elkapni. Nézelődtem még egy darabig a környéken sok kis fiókgejzír volt szétszórtan, de ezek inkább csak szunnyadó apró forróvíz-kifolyások voltak. Az egész látnivalónak komoly kiszolgáló központja volt, hisz ez is része az Arany Körútnak, kötelező látnivaló, a csoportokat szervezetten hozzák, tehát függetlenül attól, hogy a fő látnivalóhoz nem szednek belépőt, a körítéssel rendesen leszedik a turistákat. Persze akitől van mit.
Szétnéztem én is, de kizárólag a kíváncsiságom volt az indíttatás. Az ajándékbolt részben mintha magyar szó ütötte volna meg a fülemet, az első Izlandon. rájuk köszöntem, és igen, egy fiatal pár volt, profi felszerelésbe öltözve, egy menő bérelt terepjáróval, és csak annyit árultak el, hogy egy kicsit kirándulgatnak itt.
(Erről csak egy rövid eszmefuttatás. Az ide, és a többi érdekes helyre jövő emberek, csoportok, a Reykjavikból naponta induló „felfedezők” mind olyan, szinte katonai színvonalú, négy-kerék hajtású terepjárókkal, hatalmas, szintén terepes buszokkal, 12 hengeres Big Foot-okkal vágnak neki az útnak, és az embereken is olyan profi, a Himalája meghódítására is alkalmas szerelések vannak, mintha tényleg oda indulnának. Pedig csak ugyanazon az úton jönnek, ugyanoda, ahova én. És a „célpontoknál” kiugranak, csinálnak pár képet, bemennek az éttermekbe, megisznak valami lélekmelegítőt, egy-két kávét, falnak pár falatot, majd borzongva futnak vissza a jó meleg buszba, kocsiba, irány a következő „felfedezendő” objektum, és pár nap múlva büszkén mesélik otthon, hogy mekkora kalandtúrán vettek részt, és hogy felfedezték Izlandot. Nem nézem le, nem ítélem el, de nem is irigylem. Ez is egy módja a megismerésnek. De anélkül, hogy fényezném az én utamat, én úgy vélem, hogy helyettem nem a sok száz lóerős gépek, és a végtelenített bankszámlák teszik meg ezt az utat, hanem én, az ember, saját erőből. És ezért van nekem sokkal nagyobb értéke. Mert ez az én utam!)
Láttam itt egy kempinget, elég elfogadható áron, árammal, zuhannyal, hellyel, egy nap 2000 Kr. Meggondolandó, mert nem ártana, sem egy forró fürdő, sem egy ruhaszárítás, sem egy elektromos feltöltődés. Na, majd még meggondolom, mindenesetre most úgy döntöttem indulok tovább. Gulfoss 10 km. Azt már fél lábon is! Bár megint nagyon fáradt vagyok. Az a fránya szembeszél….
Letekertem a 10-est, és megérkeztem Izland legnépszerűbbnek tartott zuhatagához. A neve Aranyvízesést jelent, és persze az ilyen népszerűségi listák mindig szubjektívek, de az egyik szerint a Föld 10 legszebb és legkedveltebb látnivalója közé sorolta. Azt biztosan állíthatjuk, hogy az országban a leglátogatottabb, logikus következményeként annak, hogy az Aranykörút egyik fontos állomása, közel van a fővároshoz, és egyszerű a megközelíthetősége. A kirakott tájékoztatók említik, mint Európában legnagyobb, és a Niagara után a második a világon. Ez természetesen nem igaz. Hogy fantasztikus látvány, és kihagyhatatlan élmény, az viszont igen!
A nagy, időnként hatalmas vízhozamú Hvítá folyó medre veszít itt magasságából először 11, majd 21 métert. Az egymásra derékszöget bezáró két terasz után végül 32 méterről zuhan a rengeteg víz a 20 méter széles, két kilométer hosszú szurdokba. A vízhozama szélsőségesen szeszélyes. Télen 80 ezer liter másodpercenként, nyáron ez már 140 ezer, olvadáskor pedig 2 millió liter. Másodpercenként! Az erejét, a látványt az is el tudja képzelni, aki nem látja, csak egy kis fantáziája van.
A hideg szaladgált a hátamon, mikor később olvastam, hogy a múlt század elején, de az utolsó évtizedekben is komolyan fontolgatták azt, hogy vízi erőművet építsenek ide! Szerencsére csak a tervekig jutottak, ma pedig már védett a terület. Az óra szerint elég késő volt mikor megérkeztem, de a nap még magasan fent volt, és elég gyakran ki is bújt a bárányfelhők közül. Sokan voltak még látogatók.
Első lépésként tájékozódtam, felmértem a terepet, a látnivalók megközelítését, és elsősorban, okulva az előző éjszakából, szélvédett sátorhelyet kerestem magamnak. A platón a szokásos étterme-ajándékbolt együttes épülete állt, mellette valamiféle szolgálati épület, szerintem a kései zárás és a viszonylag korai nyitás miatt a személyzet itt tölti az éjszakát. A nagy parkoló másik oldalán egy elhagyatott épület, de nemrég zárhatott be. Tourist Info volt a felirat, és ahogy az ablakon belestem, az, és valami kisebb múzeum, információs kiállítás lehetett régebben, most azonban már láthatóan nem üzemelt. Ahogy körbejártam, a hátsó kijárat mögötti murvás területen egy asztal, padokkal, különben pedig szélvédett helyen, rögtön megtaláltam az ideális táborhelyet!
Csak letámasztottam a gépet, és elindultam vízesés-nézőbe. A zuhatag különböző szintjeit meredek lépcsősorokon lehetett megközelíteni. A lefelé tartók, és a szembejövők közül minden második nézelődő lengyelül beszélt! Az alsó részen, ahol már a meredek szurdokban rohant a víz, elég nagy biztonsági sáv volt lezárva, soknyelvű, szigorú figyelmeztetésekkel arról, hogy mennyire veszélyes, és mennyire tilos a megközelítés.
A vízesés tetejénél már jobban meg lehetett közelíteni a vizet is. Rengeteget fényképeztem, filmeztem. Szerencsére az esőszerelés még rajtam volt, a vízesés közelében záporeső sűrűségű permet fogadta a túl közel merészkedőket. Én pedig közel mentem. Tiszta víz is lettem, de megérte. A látvány fenséges, azt leírni nem lehet, a természet ereje és vad szépsége csodálatos. Itt fent található a vízesés tulajdonképpeni megmentőjének, Sigridur Tómasdóttir-nak a szobra. A hölgy, édesapjával Tomas Tomasson-nal együtt megszállottan harcolt a Gulfoss eredeti állapotában hagyásáért. Népszerű történet errefelé, hogy a lány megígérte, hogy ha megbolygatják a zuhatagot és környékét, a tetőről beleveti magát. A sztori, bár kedves történet, de nem igaz, viszont a lényeg, ez a csoda most is olyan mint sok ezer éve volt, és mint amilyen remélem még nagyon sokáig lesz.
És akkor történt egy elég nagy baj, ami ott, hirtelen tragédiaként érintett, mert hatalmas veszteség volt, de később betudtam az út árának, és túltettem magam rajta. Mikor végeztem a nézelődéssel, és indultam sátrat állítani, eszembe jutott, hogy nem csináltam állványos képet önmagamról a vízesés aljánál. Nagyon fáradt voltam már. Próbáltam magam meggyőzni, hogy majd reggel, de aztán eszembe jutott, hogy lehet itt holnap ítéletidő is, tehát essünk túl rajta most. Visszamentem az állvánnyal, felállítottam, szélcsend volt, elkészült a kép, de a következő pillanatban egy hatalmas széllökés futott végig a szűk kanyonban, felkapta, felborította, és kitolt objektívval előre a földhöz csapta a gépet, rá az apró zúzottkőre. Abban a pillanatban tudtam, hogy vége. És valóban, tört a lencse, becsúszott, és odabent valószínű ripityára tört a zoommozgató szerkezet. A szívem állt meg! Felmentem, kivettem az elemeket, a memóriakártyát, szemüveggel még megnéztem érdemes-e hazavinni és javíttatni, de nem. Elbúcsúztam tőle, és kidobtam. Sok szép utamon elkísért, és sok ezer gyönyörű képet csináltunk együtt. Sajnáltam! Így megmaradt a filmfelvevő, és a TAB fényképezőképessége, de az olyan minőség, hogy…
Meglehetősen rosszkedvűen feküdtem le aludni…
