Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 12. rész, Kirkjubaejarklaustur

Home » Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 12. rész, Kirkjubaejarklaustur

 465 ember olvasta mar el ezt az írást

Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 12. rész, Kirkjubaejarklaustur. Július 1., hétfő.

Az előző részben megérkeztem Izland legdélebbi városába, a 400 lakosú Vík-be. Ma egy kedves nevű városka a cél..

12. nap, és július 1. napja, hétfő.

Nyugalmas, nem túl hideg volt az éjszaka. Annyi volt csak a zavaró, hogy 2-300 méterre ott volt az óceán, és dagály is volt, a hatalmas hullámok pedig olyan dübörgést, morajlást csaptak, mintha a következő pillanatban a sátrat támadták volna meg. Kétszer kellett a görcsöt kisétálnom a lábamból, amúgy eseménytelen volt.
Reggel fél 8-kor ugyanarra a kihaltságra ébredtem. Senki, semmi nem mozdult. Utánanéztem, hogy egyáltalán lakik-e itt valaki, de igen a 2011-es népszámlálás 291 főt említ. Hát, nem sok! Összesen két embert láttam elmenni autóval, és ennyi! Ébredés után a szokásos reggeli teendők, majd összepakoltam. Visszamentem a benzinkúthoz, részint tisztálkodni, részint feltankolni ivóvízzel, na meg az akkukat is még töltőre kellett rakni. Sajnos jó volt a sejtésem a telefonkártyával, este mikor kész lett a napló, bemondta az unalmast a mobilnet, jött egy üzenet, hogy ha netezni akarok, csak bátran töltsek rá X koronát. Nem szó szerint, de a lényege ez volt. Úgyhogy reggel még megérdeklődtem, hogy van-e feltöltő kártya a kúton, volt, ugrott 1000 Kr. A 7000 Ft-os indulókeret egy hétig bírta…

Még egy áruház látogatást is beiktattam, hátha van olcsóbb kenyér, csokikrém, stb. Nem volt. Feltűnő volt viszont, hogy ahogy távolodtam a Fővárostól, úgy drágult minden. Itt egy 775 gr.-os kenyér már 900 Ft volt, Keflavikban 450. Ennyiért meg valószínű egész úton kapok. Krém sem volt, így édességigényemet egy üveg ribizli lekvárral terveztem csillapítani.
Végül fél 11-kor indultam, ragyogó napsütésben, és erős hátszéllel! Egy álom volt az első húsz km.!

Lassan távolodtam az óceántól, a táj rendkívül változatos volt. Egyszer kopár, csak fekete, porszerű vulkáni homok borított mindent, a következő pillanatban pedig az Alaszkai csillagfürt kék virágszőnyegként kísért hosszú kilométereken keresztül. Volt olyan óra, hogy nem jött egy kocsi sem, az összes hang a szél süvöltése, és az azt túlkiabálni igyekvő apró gázlómadarak folyamatos csivitelése volt. A kék égen úszó bárányfelhők gyönyörű napot sejttettek.

Aztán egyszer csak az út is kanyarodott, meg a szélirány is változott, és jött egy olyan kb. 10 km-es szakasz, hogy legszívesebben toltam volna a biciklit. Olyan kegyetlen szembeszél fújt hirtelen, hogy szégyen ide, szégyen oda, de 250 m-nél többet nem tudtam egy szuszban tekerni. Aztán meg kellett állni levegőért. Ezt úgy számoltam ki, hogy 5 sárga útszéli karót kell letekernem. Azok 50 méterenként vannak. Sok ilyen 250 méteres etap volt 10 km-n. Az volt az oka, hogy ez egy tükörsima fennsík volt. Fák, tereptárgyak nincsenek. Bal kéz felé terült el a Myrdallsjökull hatalmas, több száz méter vastag jégből álló tömbje, jócskán fagypont alatti hőmérsékletével, jobbról meg a 8-10 fokos óceán a szintén óriási felületével. A szél, meg ugye a hőmérséklet különbségek kiegyenlítődésekor keletkezik. És mivel ez a hőmérséklet különbség állandó, így a tomboló szél is az. Mivel a fenti logika mellett a szélirány megváltozására sem lehet számítani, ezzel bizony meg kell küzdeni. Séta közben volt időm megcsodálni, és közelebbről is megnézni az apró kis mini-krátereket, amelyből egy nagyobb sík részen több száz is volt. A kisebb-nagyobb kúpok mind egy-egy mikro kitörés geológiai emlékei.

Később egy másik természeti jelenséghez is volt szerencsém, a porviharhoz. Hirtelen jelent meg, egy sárgás fekete fal formájában, azt hittem zivatar. De nem, hanem a szél kapta fel az aljnövényzettel nem borított, finom csupasz port, és vitte. Nem volt jó benne tekerni. Nem sokkal előtte jött egy fiatal pár felmálházva, biciklivel szembe, és mindkettőjüknek kendővel be volt kötve az arca. Akkor értettem meg miért.

Itt már ritkult az emberi jelenlét, és talán itt éreztem először azt, hogy nagyon a világ végén vagyok. Hosszú órákig egyetlen autó sem jött, erre a mostoha talaj és természeti viszonyok miatt települések, de még magányos gazdaságok sincsenek. Mire is lennének? Ezen a vad és terméketlen talajon, amit még a hatalmas szél is mozgat rendesen, csak egy-két nagyon szívós sásszerű fűfajta tudott megkapaszkodni. Fának, bokornak természetesen nyoma sem volt, és mintha a madaraknak is túl vad lett volna ez a vidék. Talán ezért is hatott rám a meglepetés erejével, mikor egyszer csak, nem messze az úttól egy asztalt-padot vettem észre, egy szabályos, igaz nagyon puritán, de mégiscsak útszéli pihenőhöz értem. Rám fért valóban a pihenés is, na meg volt még fél üveg lekvárom, úgy döntöttem, hogy egy szinte komfortos környezetben megebédelek.

Költői túlzás lenne azt mondani, hogy jól lakottan, de legalább egy picit megpihenve vetettem bele újra magamat az elemekkel vívott harcba. Persze ezek nem panaszszavak, hisz részint én akartam jönni, részint minden méter annyi élményt, annyi lélegzetelállító szépet nyújtott, hogy ennek nem lehetett túl nagy ára semmi. A táj, ahogy már írtam, varázsütésre változott. Nem sokkal indulásom után megint olyan jött, amit még nem láttam. Szavakkal nem igazán lehet szemléletesen elmesélni, annyira szürreális volt. Ameddig a szem ellát, hatalmas egymásra dobált kavicsok, valószínű a vulkáni tevékenység termékei, és mindegyik 10-20 centis aljnövényzettel, moha és zuzmópárnával bevonva. Gyakorlott kempingezők szerintem bele tudnak gondolni abba, hogy milyen kalandtúra errefelé egy egyszerű, 5 négyzetméteres sátorhelyet találni!

Odébb egy híd következett. Ez még a sok száz közül nem is lett volna érdekes, de a híd túloldalán, a távolból egy apró pont közeledett. A forgalom teljes hiányában ez a kis mozgás is már messziről feltűnt. Meresztettem a szemem, hogy mi lehet ez a ritmikusan mozgó kis valami? Aztán lassan egymás mellé értünk. Egy kb. 50 kilós, japános arcú srác volt, atlétatrikóban, rövid sportnadrágban, a hátán egy hatalmas, kb. súlyával egyező hátizsákkal. És futott velem szemben, arra, amerről én jöttem. Mikor mellémért, futás közben, egyik kezét a szívére téve, mosolyogva meghajolt, és már csak a hátát láttam. Jelenségszerű volt!
Meg is álltam, ahogy utánanéztem, és épp egy folyóhídján voltam. A mederben pedig a feltehetően meglehetősen hideg vízben férfiak és nők tevékenykedtek. Nem volt ez sem mély, de elég gyakran lebuktak nyakig, valami kábelt fektettek, és oszlopszerűségeket igyekeztek a köves mederben megállásra bírni. Egy-két tanácstalan perc után rájöttem, hogy az egész szigetet behálózó szeizmikus érzékelők telepítését végzik a fiatal geológusok. Ezek beszövik egész Izlandot, és a talajkéreg legkisebb, pár centis elmozdulásáról is jeleket küldenek vagy kábelhálózaton, a kietlenebb helyeken pedig rádión keresztül egy feldolgozó központba. Ennek a nagyteljesítményű számítógépe folyamatosan követi az állandó szeizmikus mozgásokat, és prognózist állít fel várható földmozgásokról, vulkánkitörésekről.

Öt óra körül egy kis igazi esőhöz is volt szerencsém, hogy az se maradjon ki a mai programból, de nem volt vészes, szebb volt az a szivárvány, amit a távolban összehoztak a a napsütéssel. Egy szintén városként jelölt településhez közeledtem, de ezeket a jelzéseket azért már elég fenntartással fogadom. Mindenesetre már a neve is elbűvölő volt, és mire kiolvastam, komoly másodpercek teltek el! Nem beszélve arról, mikor megpróbáltam kimondani! Maradjunk annyiban, hogy itt egyszer írásban megörökítem, de többé ne essék erről szó. Tehát: Kirkjubaejarklaustur. Kedves kis szó, ugye?

Rögtön a település szélén egy N1 márkanevű, viszonylag sűrűn előforduló benzinkút fogadott. Szerettem ezeket a centrumokat, mert bár drágán, de minden volt. Elsősorban nekem a meleg vizes mosdók, és az elektromos csatlakozási lehetőségek voltak nagyon fontosak. Ezek ingyen voltak. De volt bisztró, és a vészhelyzetek esetére bolt is volt ezekben az objektumokban, még ha mint írtam, meglehetősen drágák is. Letelepedtem egy konnektor mellé egy asztalhoz, és írtam, képeket töltöttem fel, egy kis Skype a családdal.
Mikor mindennel kész voltam, ideje volt sátorhelyet keresni. A kút közvetlen közelében nem akartam, mert bár nagynak nem volt mondható a forgalom, de részint nyugodtan akartam aludni, másrészt azért nem benzin szagban. Maga a „város” kb. 10 ház lehetett, viszont volt egy szállodája, egy boltja, és egy valami tábornak kinéző bekerített, üres terület. Ennek a kerítése mellett vertem le a sátramat, abban a meggyőződésben, hogy részint senkit nem zavarok, részint minden itt élő ember van annyira toleráns, mint…. Mint eddig. Tévedtem!

Szétpakoltam, épp vacsoráztam, egyszer csak jelképes kopp-kopp! Szólítanak. Kinéztem, hát a hivatalosan kevesebb, mint 100 izlandi rendőr egyik példánya magasodott fölém, karba tett kézzel, a csípőjén fenyegetően lógó revolver. Udvariasan, de határozottan tudatta velem, hogy itt nem lesz jó, az Ő városában nem lehet vadkempingezni, csak a városon kívül! (Város…??!! Na mindegy, épp egy ilyen kisvárosi seriffel nem szabad vitázni, akinek az idén én voltam eddig a legnagyobb történése. Mondtam, hogy OK, befejezem a vacsorát, és megyek. Biztosított, hogy egy órán belül visszajön, és ellenőrzi, hogy a városon kívül vertem-e sátrat.
Kicsit azért bosszankodva, de jobb a békesség alapon költöztem. Nem messze, a városnév táblától pont 3 méterre. De kívül! Megértettem, én vagyok a vendég, szabályok valószínű vannak, de egyszerűen nem szeretek egy kilúgozó nap után kétszer sátrat verni, egyszer állítani, és ugyan ennyiszer össze és szétcsomagolni egy órán belül!