Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 11. rész, Vík í Mýrdal.

Home » Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 11. rész, Vík í Mýrdal.

 496 ember olvasta mar el ezt az írást

Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 11. rész, Vík í Mýrdal.  Június 30, vasárnap.

Az előző részben mind jobban felvettem ennek az elképesztő szigetnek a “ritmusát+, és eljutottam az első komolyabb vízesésig, a Seljalandfoss-ig.

 11. napom, június 30, vasárnap.

Éjszaka elég jól aludtam, bár könnyebb lett volna azokat a testrészeimet felsorolni, amik nem fájtak, mint azt, ami igen. Különösen a térdeim, (meg vannak erőltetve) az ujjaim ízületei a kormány szorításától, na meg az, amin ülök. (És itt nem a bicikliülésre gondolok..) Apropó, bicikliülés. Nem tudom miért, de az út előtt vásárolt, tizenezer Ft-ba kerülő, szuper zselés ülés a harmadik napon elkezdett szétszakadni. Pikkelyes szakadások az első részén, egymás mellett most már három. Pedig semmi fém, vagy fémesen kemény nincs a fenekemen.
Reggel ¾ 9-kor elstartoltam. Nagyon kellemes meglepetésként gyönge hátszél fújt, igaz, fátylasan, de sütött a nap, és billiárdasztal simaságú volt az út. Ugye az itteniek későn kelők, tehát forgalom nulla! Egy álomutazás! Ráértem nézelődni. A tájra csak paradicsomi jelzőket lehetne aggatni, igaz, ez egy kicsit hideg paradicsom. Jobbról a tengerig lenyúló, a végtelenbe vesző harsogó zöld, a remekül karbantartott legelők zöldje.

3í

Ezt kilométerenként szakítja meg a vízesésekből a tengerhez igyekvő folyók szétterülő deltája, sok-sok ágra szakadva, kanyargósan, de sehol sem mélyebben, mint 20 centi. Balról egy pár száz méteres zöld sáv, megbolondítva a rövid nyarat rikoltó színekkel ünneplő ezerszínű mezei virággal. Benne, mindenütt fehér gombolyagként birkák hevernek, vagy legelnek, és a szabadságot élvező ménesek vágtáznak céltalanul, de szédítő sebességgel. És mögöttük a felhőkbe szaladnak a csupasz, zord hegyek, kilométerenként vízesésekkel szabdalva, takaros gazdaságokkal ékítve.

shot0031

Pár kilométer után egy út menti pihenő, parkolóval, és egy takaros, múzeum-jellegű épülettel. Ahogy körbenéztem, és a tájékoztató táblákat kibogarásztam, rájöttem hol járok. Sok ember megjegyezte 2010-ben az Eyjafjallajökull vulkán nevét. Közel 180 évnyi szunnyadás után először március 20.-án, majd április 14.-én kitört. A jégtakaró alatt fekvő, 1600 méter magas vulkán olyan intenzitással, és annyi vulkáni hamut lövellt ki, ami hetekre megbénította a légiközlekedést nem csak a helyi repülőtereken, hanem szinte Európa összes terminálját lezárták.

Hatalmas károkat okozott a kitörés a helyi, bár kisszámú lakosságnak is. A jég megolvadása árvizeket, és egy nagyon kegyetlen dolgot, az úgynevezett iszapárat okozott, ezért a közeli lakosság evakuálására volt szükség. A kis emlékhelyen akkor készült képeken, filmeken lehetett szembesülni, és valamennyire fogalmat alkotni a pusztítás nagyságáról.
Maga az emlékhely egy régi raktárépület felújításával készült el, méghozzá a kitörés után egy évvel. Létrehozója és fenntartója pedig az a család, akinek a birtoka ott van az út túloldalán, és amelyik legközelebb esett a kitöréshez. Nagyon sok képet és filmet megnéztem, és csak csodálattal tudok arra a fantasztikus élni akarásra gondolni, amivel a katasztrófa közben, nem is másnapján, hanem már közben elkezdték a rendcsinálást, a felújítást. Mert az eszükbe sem jutott, bár komoly biztosítási pénzt és állami támogatást, jóvátételt kaptak volna az elpusztult épületekért, a megsemmisült legelőkért, állatállományért, tehát eszükbe sem jutott, hogy elköltözzenek innen, és máshol kezdjék újra.

43

Láttam azokat a képeket, filmrészleteket, ahol a gyerekek vödörrel, álarcban merték a mindent beborító finom hamuport, ami a legtöbb helyen legalább fél méter vastagságban lepett be mindent, reménytelenül. De nem Nekik! Kitakarítottak, újrafestettek mindent, a gépeket rendbe tették, a megmaradt, és rémületükben szétszaladt állatokat befogták, vetettek, és újra kezdtek mindent.

42

Virágzó gazdaság, tökéletes állapotú épületek, önfeledten szaladgáló hatalmas ménesek a közelben, és azon a táblán, amin ki van írva, hogy mit állít elő a gazdaság, még az elektromos áram is szerepel, befogták a közeli vízesést. Vannak olyan emberek, akik tényleg megérdemlik a csodálatot, és sorsok, amik a tiszteletet, elismerést. Az emlékhely után nem sokkal egy pihenő, mellette egy praktikus és hangulatos buszmegállóval. A kerítésen belül gyönyörű bocik pihentek, nem tudtam megállni, hogy egy kicsit ne próbáljak barátkozni velük. Vevők voltak rá…

A következő megálló a Skógafoss vízesésnél volt. Lélegzetelállító magasságból szakad alá a víz, 25 méter szélesen szétterülve, és mennydörgésszerű morajjal csapódva a talajba, jó 60 méter zuhanás után. Esőszerelést nem vettem, a nélkül meg nem érdemes közel menni, mert fél perc alatt bőrig ázik a kíváncsiskodó. Megmásztam viszont a mellette levő magaslatot, ahonnan fentről lehetett látni a tápláló folyót, a Skoga-t, amint a fennsíkon kanyarog, és a mélyben eltűnő rengeteg vizet, amint a pára gyönyörű szivárványt von fölé. Bár, be kell vallanom, hogy mire a magaslatot megmásztam, egy oxigénpalack elkelt volna. De megérte.

Itt megint elgondolkodtam azon a tényen, hogy nem túl rég ez a vízesés közvetlenül az óceánba zuhogott. Mostanra a part már több mint 5 km-re húzódott vissza. A legendák szerint, (amiben ez a sziget nagyon gazdag) egy viking telepes, aki az elsők között érkezett ide, kincseket rejtett el a vízesés mögötti barlangba. Később ezt a barlangot megtaláltál az utódok, de mikor a kincseket ki akarták venni, csak egy gyűrűt sikerült megmenteni, aztán gyorsan bezárult a barlang szája. És, azóta is zárva van, tehát meg sem próbáltam…

A következő kitérőm egy gleccser-végződéshez volt, itt ér ki legközelebb az úthoz a Myrdallsjökull jégfennsík és gleccser egyik ága. Ez egy külön kalandtúra volt, ugyanis jó négy kilométer kellett betekerni valami hihetetlen zötyögős, kővel hevenyészve felszórt úton, ott leraktam a bringát, és másztam még vagy három kilométert folyómederben, süppedős aljnövényzetben. De ez is megérte, ilyet sem láttam még közelről.

Visszaútban, mikor megint végig zötyögtem a négy kilométert a főútig, komoly ellenkező irányú forgalom volt. Birkák galoppoztak szembe, és a KRESZ-re fittyet hányva, egymás mellett, és az út közepén. Már lassítottam, és kerestem a kitérési lehetőséget, de szerencsére ők is észrevettek. Akkor viszont ezek a legfeljebb autóhoz szokott jószágok annyira meglepődtek az én „űrjárművemen”, hogy egy pillanatra lefagytak, és csak néztek, mint a birka, majd a következő pillanatban öten hétfelé rohantak. Szabad volt az út!

A harmadik kalandozás már a nap végére esett, amikor azért már eléggé kivoltam. Ez a Dyrhólaey-sziklák voltak, aminek vadregényességét már otthon, képeken megcsodáltam, sőt a repülőgép ide útban már elég alacsonyan elszállt fölötte. Tehát nem lehetett kihagyni! Igaz, hogy ez a kis kitérő kétszer hét, tehát tizennégy kilométerembe telt, és ennek harmada tolva az emelkedő, és a viharos tengerparti szél miatt, de ez is csodálatos volt! A szél, az általa állandóan hatalmasra korbácsolt hullámok, a fekete homokká darált vulkáni kőzet az évezredek alatt olyan elképesztő formációkat faragott az vulkáni habkőbe és bazaltba, amit nem sok helyen lehet látni a Földön. Hát, ha még fényképezőgépem lett volna…
Az eredeti, az ikonikus szikla a sokat fényképezett két boltívvel, eredetileg sziget volt. A meder feltöltődésével vált a szárazföld részévé. Olvastam egy olyan (őrült) tervet, egy flamand mutatványos pilótától, bizonyos Tomme Tailor-tól, hogy át akar repülni a boltív alatt. Nem találtam nyomát, hogy végrehajtotta-e, sem a kísérletnek, igaz, a gyászközleményének sem….

Visszatértemben a főútra olyan hihetetlen szembeszéllel kellett megküzdenem, hogy a közvetlen part menti 3 kilométeren esélye sem volt annak, hogy fel tudjak ülni a gépre. Az is komoly erőfeszítésbe telt, hogy egyáltalán tolva az úton tudjam tartani magamat, és ne fektessen el mindenestől a tomboló orkán. És bármilyen abszurd, bár ott nem volt az, közben csodálatosan sütött a nap! Aztán egy kanyar után félig hátba kapott, és pár perc alatt megvolt a négy kilométer!
Előttem volt Vík, egy kisváros, oda még feltétlen el akartam aznap jutni, ugyanis majdnem mindenem fogytán volt. A település pontos neve Vík í Mýrdal és ez a sziget legdélebbi települése. Azon kevés városok egyike Izlandon, amely tengerparton fekszik, de nincs kikötője.

Viszonylagos közelsége a fővároshoz, és a közeli sziklacsodák miatt felkapott hely a turisták számára. Pedig több minden elriasztó hatású lehet. Az egyik, hogy Izlandon ebben a városban a legnagyobb az évi esős napok száma, a másik pedig a közeli Katla nevű működő vulkán régóta esedékes a kitörése. A helyiek attól félnek, hogy a várható kitörés olyan áradást okoz a gleccser megolvasztásával, ami elsodorhatja az egész várost. A városka temploma, ami egy domb tetején áll, az egyetlen olyan épület, ami túlélhet egy ilyen áradást. A helyiek emiatt rendszeresen gyakorolják, hogy a kitörés leghalványabb jele esetén, hogyan kell eljutni leggyorsabban a templomba.

Nekem pillanatnyilag nem a vulkánnal volt bajom, hanem a városkába vezető úttal, pontosabban az előttem magasodó 12%-os emelkedővel. Az erőtartalékaim végén jártam, és az út megmászott egy hegyet, és onnan zuhant be a kisvárosba. Én is! Tényleg kínszenvedés volt tíz méterével felküzdeni magam a hirtelen égbe szaladó emelkedőn! 500 métert írt a tábla, egy óra alatt tettem meg. Arra a napra annyi volt bennem. Fent aztán egy kilométernyit kisimult az út, majd ugyanolyan eséssel, féket-próbálóan beszakadt a városkába.

45

Itt rögtön a benzinkúthoz gurultam, ahol áramot vételeztem a kút bisztrójában, ameddig nyitva tart, megírtam a naplót, és fel is tudtam tenni a netre. Kilenc óra elmúlt, kései fekvésre készülhettem, hisz még táborhelyet is kellett találnom. Mondjuk nem sokat vacakoltam vele, bementem a városka (inkább falu) központjába, ott volt egy nagyon szimpatikus kis tér, asztallal, paddal, rögtön elfoglaltam. Az utcán (?), a településen, bár magasan fent volt a nap, néma csönd volt, senki nem mozdult, természetesen nem volt, aki szóljon, hogy ott nem szabad táborozni. Szép nap volt, kicsit nehéz, de mind ilyen.