Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 13. rész, Hof. 2013, július 2. kedd.
Az előző részben évszakok időjárási jellemzőin átvergődve, holdbéli tájakon Kirkjubaejarklaustur-ig jutottam.
13. nap, július 2. kedd.
Nem tudom Éber úr valóban visszaellenőrzött-e, (szinte biztos vagyok benne, hogy igen, és még reggel, mikor indultam tovább, akkor is a jelentését fogalmazta) de egy nagyon csöndes éjszaka volt, a forgalom szinte nulla, egyetlen zavaró momentum, a sátorponyván keresztül besütő nap volt. Ezt is megoldottam, sapkában aludtam, és a kötött sapkám szegélyét a szememre hajtottam. Jól működött. Reggel több lépcsőben ébredtem, a végső ébresztő fél nyolckor volt. Reggeli, pakolás, majd mentem a benzinkútra tisztálkodni, vizet vételezni, forró koktélt inni. Innen a kilenckor nyitó bolthoz tekertem, hátha van valami nekem való. Nem volt.
Amit már többször írni akartam, az az itt is szembetűnő krumpli volt. Tudom, nem illik ezzel viccelődni, de mikor először megláttam ezt a mindenütt kapható burgonyafajtát, nekem rögtön Csernobil jutott eszembe. A legkisebb példány is jó másfél kilós, és nagyobb, mint az én két öklöm. A nagyobbak dinnyeméretűek. Egy szem krumpli két családot jóllakat. Nem véletlen a morbid asszociáció, bár biztos nem onnan importálják.
Mikor reggel a benzinkúton mosakodtam, borotválkoztam, belenéztem a tükörbe. Hááát, elég nyúzott kép nézett vissza rám. Az állandó erős szél szépen kicserzi az arcbőrömet, mindkét szemem véres a folyamatos szembeszéltől, az orrom teteje hámlik, az alja meg ki van sebesedve. Otthon sűrűn eldugul az orrom, hát itt nem! Nem tudom van-e valami a levegőben, vagy csak a tiszta, hideglevegő tesz, de itt meg örökké folyik. És mivel félpercenként nem állhatok meg kifújni, valljuk be, bármennyire is kellemetlen, de legtöbbször a szél törli meg az orrom.
Végül azért csak elindultam! Az út első szakaszán baloldalt egy magas hegy kísért, a lábánál burjánzó zölddel. Ennek megfelelően az út, aminek a másik oldalán már a kopár tengerpart futott, és a hegy között pár virágzó gazdaság terült el. A szabadföldi növénytermelés is kimerül a takarmány termesztésével. Persze ennek is megadják a módját, mivel a nagyszámú, főleg birkából álló állatállomány számára létfontosságú a megfelelő téli takarmányozás.
Szabadföldi legeltetésre durván 6 hónapig van lehetőség. A téli félév alatt takarmányozni kell. És a megfelelő mennyiségű takarmány megtermelésére van egy évben, nyáron egy szűk négy hónap, amikor megfelelőek a körülmények. Ezért erre nagyon nagy gondot fordítanak. A kevés termesztésre alkalmas terület birtokbavétele először is a sziklamentesítéssel kezdődik. Ezután a kitisztított területet parcellákra osztják fel, és ezek határain jó másfél-két méter mélységben vízlevezető árkot ásnak ki gépekkel.
Erre az állandó esőzések miatt van szükség, ugyanis megtapasztaltam, hogy a legelőknek, illetve a termőterületnek alkalmas alacsonyan fekvő területek vízelvezetés nélkül folyamatosan víz alatt vannak, a vastag aljnövényzetre lépve bokáig süpped a tocsogókba az óvatlan túrázó. Ezek az árkok egy szövevényes rendszerben össze vannak kötve egymással, és vagy egy szomszédban futó folyóba, vagy közvetlenül az óceánba vezetik a felesleges vizet. Öntözni viszont garantáltan nem kell!
A takarmányfű fajtája is egy speciálisan ide nemesített intenzív fajta, rendkívül gyors növekedéssel, rövid tenyészidővel. És az ember azt gondolná, hogy a fűmagot csak úgy elszórják. Hát nem! Láttam vetésre előkészített területet is, tökéletes asztallapsimaságra eldolgozva, egy nagyobb kő nélkül, és ugyanolyan vetőgép vetette szabályos sorokba a magot, mint itthon a legnemesebb búzát. Szóval megadják a módját!
Mikor megfelelő nagyságú, gépek lepik el a táblát, az első levágja, a második rendbe sodorja, a harmadik bebálázza, a negyedik pedig fehér műanyag fóliába burkolja, légmentesen, a siló erjedési folyamatát biztosítandó. A nagyobb területeken százával hevernek ezek az óriás fehér labdák, és már érzik belőlük az erjedő siló kellemesen savanyás illata.
Kicsit odébb a váltógazdálkodás másik felén pedig az aktív legelő fekszik, tele gyönyörű fehér gombolyagokkal, a birkákkal, közte heverésző barna foltok a fűben, a kérődző tehenek, és köztük soha nyugodni nem tudó paripák cikáznak önfeledten. Mint egy paradicsomban, olyan a látvány! Persze most ragyogóan szép idő volt, biztos szokott ez zordabb lenni, akár egy kiadós óceáni vihar, akár a téli hatalmas havazások miatt. A természet adta lehetőségeket úgy is kihasználják, hogy az állatoknak az elég nagy számban előforduló barlangokban alakítanak ólakat, vagy csak egyszerűen beállókat, ha mostohára fordul hirtelen az idő, ami itt mindennapos, pontosabban minden órában előfordulhat.
Aztán még egy utolsó gazdaság, saját vízeséssel, amivel feltehetően itt is áramot termelnek. Egy turista busz is megállt itt, (ritka látvány) és önfeledten fényképezik a mint kiderült német turisták a felejthetetlen látványt. Aztán kiszúrnak engem is, és legyőzöm a természetet, minden kamera rám szegeződik. (Igaz, a természet nem megy tovább.)
Integetnek, meg kell állnom, és egy kicsit mesélnem magamról, az utamról. Kevesen értenek angolul, én még kevesebbet németül, a fordításokkal eltelik az idő. Jó fél óra múlva köszönünk el sok szerencsét, és jó utat kívánva egymásnak.
Az út derékszögű kanyarral fordul, a hegy mögött, annak a kanyar utáni oldalán már egy másik világgal. A zöld eltűnik, a helyét terméketlen fekete vulkáni homok foglalja el, most már az út mindkét oldalán, ameddig a szem ellát. Messze!
A távoli hegyek jégsapkát kaptak, beért az út a Vatnajökull hatalmas jégfennsíkja alá, arra a kísértetiesen kietlen, tükörsima részre, ahol egy szál növényzet sincs, csak az apró vulkáni fekete hordalékkő az úr, amit a gleccserek évmilliók alatt szétterítettek. És meglepetésemre, ezen a világvégi tájon egyszer csak egy elegáns konténerhotelbe botlottam. Kicsit morbid volt….
A tábla olvadó vize száz és száz kacskaringós, szétterülő folyásban igyekszik a közeli Óceánba. Ahogy olvasgattam, hidak csak az 1980-as évek óta vannak e gyorsvizű folyamok fölött, addig bizony gázolni kellett. A legnagyobb kifolyás mellett, ahol végül aznap este, hullafáradtan, egy pihenőben sátrat vertem, ki van írva, és képekkel is szemléltetve, hogy ezt a leghosszabb, 370 méteres hidat hogy vitte el papír fecniként, és gyűrte össze az acélvázát 1996-ban a lezúduló gleccserár. Újjáépítették, most azon jöttem keresztül. Az elsodort híd egy összegyűrt hatalmas elemét mementóként a pihenőben kiállították, épp az alá vertem sátort.
A hidakkal kapcsolatosan még egy érdekesség. A legújabban épültek is többnyire fával vannak burkolva. A mederben levő pilléreken, és a szerkezet legfontosabb részein kívül minden fa. Ez azért volt számomra kicsit érthetetlen, mivel itt, a szigeten, a legnehezebben elérhető építőanyag a fa. Az úttest rész ezeknek a szinte 100%-ban egysávos, tehát egyirányú hidaknak pedig acélhálóval van beborítva. Ennek van is értelme, nélküle a vizes fa meglehetősen csúszós lenne. Csak én aggódtam mindig egy-egy átkelésnél, hogy vajon nem áll-e ki egy csavar, egy szög, vagy nem szakadt-e el az acélháló. A gumi nem szerette volna!
Végül tehát az egyik gleccsertől kb. 400 méterre táboroztam le, nem volt már erőm felmászni rá, az egész napos kemény szembeszél, és a 65 km. kivett mindent belőlem. Jó hideg éjszaka ígérkezett, ez a hatalmas jégtömeg bizony érezhetően sugározza magából a jeges leheletét. Azért éreztem, hogy bírok majd aludni. A vacsora is két szelet margarinos kenyérben merült ki, igazából a fáradtságtól már éhes sem voltam, na meg a maradék pár szeletet be kellett osztanom, hisz másnap az út folytatódott tovább a nagy semmibe, a következő város Höfn, még 140 km, 2-3 nap, addig pedig semmi.