Izland 2013. 40 nap alatt a sziget körül, két keréken. Keflavik. A 3. nap, június. 22. szombat.
Az előző részben tettem egy nagy kört a Reykjanes-félszigeten, ismerkedtem a körülményekkel, lehetőségekkel. Aztán, a mobilnet használhatatlansága miatt vissza kellett kanyarodnom a kiinduló állomásra.
3. nap, június. 22. szombat.
Reggel már borús időre ébredtem csöndes erdei pihenőmben, lógott az eső lába, és később, indulás után néha le-leért pár csepp, szitáló eső formájában. Ez volt az első Izlandi esőm, ha minden nap megúszom ennyivel, hálás leszek. A szokásos tennivalók, reggeli, csomagolás, ezek az indulásig legkevesebb másfél órát vesznek igénybe. Így is korán, helyi idő szerint 8 óra előtt elindultam vissza, Keflavikba. Indulás előtt persze még ellenőriztem, hátha bekapcsolták azt a fránya internetet, de nem. Elég erős szélben 9 órára tettem meg a 10 km.-t, és megálltam az üzlet előtt. Sajnos, beigazolódott rossz előérzetem, szombaton itt se sok minden van már nyitva. Tébláboltam, gondolkodtam mit csináljak.
A szomszéd kis üzlet 10-kor nyitott, úgy döntöttem megvárom, és megkérdezem az eladót, el tudja-e érni az én emberemet. Ez az üzlet amúgy, igaz később vettem észre, sokatmondó módon egy lengyel üzlet volt. Éreztem én, hogy sok itt a Polák! Csak lengyel árut kínáltak, de azt horribilis áron. A nagyobb üzletekben, nagy általánosságban az árcédulákon ugyanazokat az összegeket lehet látni, mint otthon, csak ugye koronában, ami kb. kétszer erősebb, mint a forint. Na abban a kisboltban ezeknek a kinti szupermarket áraknak a duplájáért kínáltak mindent. Csak példa: egy Vifon instant leves nálunk általában 90 Ft, (néha leárazva 45-50), itt 320. Volt Tchibó Family is, a kedvenc kávém, negyed kiló 1600 Ft-nyi korona, én otthon 400-ért veszem.
De nem is ezért mentem be, hanem a kiszolgálót kérdeztem, hogy el tudja-e érni a Vodafonos kollegáját. Azt válaszolta, hogy jönni fog be, pontosan nem tudja mikor, de biztos jön. Ez örömhír volt, elkarikáztam az addigra napsütéses szép időben a környékre várost nézni, úgy, hogy kb. húsz percenként visszakanyarodtam az üzlethez. Úgy a harmadik ilyen után, a srác magától felhívta a Vodást, aki sajnálattal közölte, hogy csak hétfőn reggel nyit. Remek! Onnantól nyugodtan nézhettem a városkát, nem kellett kapkodni, volt rá két napom! Nem sok az a két nap, a tervben kb. 80-100 km hátrány, de az elvesztegetett időért, amikor amúgy is szűkre van szabva, és sarkosan ki van számolva, nagyon nyűgös voltam!
Hogy ne legyen teljesen haszontalan a nap, összeszedtem az üresre lemerült, feltöltendő akkumulátorokat, a Tabot, és megkértem az amúgy ugyancsak lengyel eladót, hogy az esti zárásig rakjuk már a technikát töltőre. Készségesen teljesítette, a csatlakozók ráadásul olyanok voltak, mint otthon, bár óvatosságból hoztam magammal összeurópai adaptert. Estére fel lettek töltve, kényelmesen tudtam naplót írni.
Ha már szóba került a készségesség. Akkorra már megfigyeltem az embereken, hogy nem túl közvetlenek, barátságosnak igazán nem mondhatók. Ha kérsz valamit, és azt kellő nyomatékkal teszed, teljesítik. De valahogy úgy éreztem, hogy elég ímmel-ámmal, és hogy önként biztos nem tennék. Bíztam benne, hogy később, vidéken majd másképp lesz. Persze épp az előző napi, a repülőtéri kulcsos eset volt ennek a cáfolata. Lehet, hogy ez ott is csak az emberek, az egyén különbözőségéből adódik.
A másik technikai problémámat is hétfőre kellett hagynom. Ugye az otthoni BlueMobilos SIM-kártyám, amit indulás előtt regisztráltam roamingra, és feltöltöttem, a repülőtéren egy hívást bírt ki gond nélkül, egy másik hazai számot még kicsöngetett többször, majd egyszer csak egy izlandi hang szólalt meg rögtön a tárcsázás után. Az itteni hálózati roamingszolgáltató bizonyos Simmin. Belefutottam az irodájukba, természetesen szombaton ez is zárva volt. Később, délután még bementem térképekért egy Tourist Info irodába, itt kérdezte az ügyeletes férfi, hogy tud-e még valamit segíteni. No, rápróbálkoztam, és megmutattam neki a telefonom működését, hogy Ő érti-e, vajon miért nem működik. Érdekelte a téma, Ő sem értette, és csináltunk egy csomó próbahívást, oda-vissza, Ő ráhívott a számomra, meghívtuk az Ő helyi számát, semmi. Akkor felhívta az egyik ismerősét, kitárgyalták a problémát, semmi. A neten kikereste a Simmin Helpdeskjének a számát, felhívta őket, (kb. 15 perc volt a hívástartás ott is), elmondta a problémát, amire azt az értelmes technikai tanácsot kaptuk, hogy vegyük ki a SIM-kártyát, tegyük vissza, és próbáljuk újra. Na, itt hidaltam le, és mondtam, hogy hagyjuk, kb. 200-szor vettem már ki, és raktam vissza. Kíváncsi leszek a hétfői szakemberekre. Valahogy az mobiltávközlés nem nagyon megy itt nekik. (Ennél talán, önkritikusan bevallva, csak az a nagyobb baj, hogy én, mi, a mai ember ennyire függővé vált ettől. Belegondolok az első 44, de még a szűk 20 évvel ezelőtti útjaimba. Net, mobiltelefon, roaming? Azt sem tudtam mi az, és jókat csavarogtam.)
Szóval várost néztem. Pontosabban városkát. Bő száz évvel ezelőtt, (láttam a képeket), itt még egy párházas kis halászfalu volt. Ahhoz képest szépen kinőtte magát, de hangulatában megmaradt kisvárosinak. Az utcák egész nap szinte üresek, autó, járókelő alig. Maga a település elegáns, ízléses, főleg a belső, viszonylag újonnan épült részek. Szép nagy parkok, terek, szép tengerparti sétány, csak épp ember alig van. Most is szemet szúrt egy hiányzó valami, de most elég gyorsan rájöttem, itt sincsenek egyáltalán légvezetékek. Sehol, semmilyen. Minden a föld alatt fut. Először Yersey szigetén találkoztam ilyennel, és emlékszem, ott nagyon sokáig nem értettem, hogy mi az a zavaró hiány, ha egy város összképét nézem. Nagyon át tudja ám alakítani a látványt! Természetesen megszépíteni. 90%-ban szóló, kiskertes magánházak vannak. Sok új, modern, és elegánsan szép, na meg vannak egyszerűek, már kiszolgáltak is. Több lakásos társasház pár darab, emeletes még kevesebb, panel és toronyház természetesen nincs. Ez egy földszintes város.
Izlandon nagy hagyománya, mondavilága van a trolloknak, a manóknak. Állítólag az emberek 60-70%-a még ma is hisz ezekben a lényekben. Természetesen itt is találkoztam az egyik híresebb képviselőjükkel, Skessuval. A kikötő mellett egy barlangban „lakik” a jó 5 méter magas, a meséje szerint jó szándékú óriás. A hosszú történet fellelhető az interneten. A benne hívők a barlangban, a láthatóan álomba szenderült, emelkedő hassal, hangosan szuszogó troll melletti kívánságfára köthetik fel óhajaikat, amiket reményeik szerint Skessu, ha felébred, teljesít is.
Pár méterre a barlangtól áll a parton a KE 97-es lajstromjelű Baldur, az első Izlandi tervezésű és építésű halászhajó, amit számomra meglepően későre, csak 1961-re datálnak a források. 42 év szolgálat után nyerte el végső pihenőhelyét itt a parton.
A közelben van ugyancsak a város egyetlen, vegyes rendeltetésű múzeuma. A nagyobb teremben a hajózással, halászattal, bálnavadászattal összefüggő relikviák vannak, a kisebb részben pedig a 16. században alapított város helytörténetével foglalkozó kiállítás van. Érdekes a berendezett múlt századi lakásban szembesülni a meglehetősen puritán életmódot sejtető körülményekkel.
A múzeum melletti zöldterületen pedig katonai relikviák utalnak arra, hogy bizony a II. világháború erre az akkor még jelentéktelennek tűnő, távoli, kicsi és zord szigetre is elért. Víziakna, hajóágyú, sőt, még egy rakéta is hever ártalmatlanítva, és kevés érdeklődéssel övezve a füvön.
Az időjárásra nem lehetett panasz, már délelőtt kitisztult az ég. Amikor és ahova süt a nap, ott szinte éget is, ahol nem, ott hirtelen nagyon hűvössé válik. A szél az jeges, napközben legalább tízszer öltöztem, kabát le, kabát fel. Végül eltelt ez a nap is, összeszedtem az akkumulátoraimat, a sátorveréssel sem mentem messze, bent a város közepén, a Vodás üzlet mögött egy kis játszótér mellett állítottam fel, estig nem szólt senki, bár szerintem még senki nem vette észre. Holnap még egy lyukas nap. Jó éjszakát!
