India, Mysore. Az egész élet egy nagy “bindas”
Gyerekkori álmom vált valóra, mikor 2011 márciusában elutaztam Indiába. Budapest-Bangalore, első repülőutam. Kiléptem a bangalori reptérről, első meglepetés a pálmafák látványa volt. Nem számitottam rá, elvégre nem tengerparti város. Aztán a rengeteg kutya a reptéren, csoportosan heverésztek. Jártak-keltek az emberek, életemben először láttam burkába öltözött nőket, arcuk teljesen takarva, csak egy kis nyilás a szemüknek, elég megdöbbentő volt. Ott álltam a csomagjaimmal, mivel az ismerősöm késett. Ezalatt kismillió taxisofőr kérdezte, hova megyek, elvisz. Pár óra várakozás után megérkezett az ismerősöm, taxiba ültünk és elindultunk. Én ilyen forgalmas várost elképzelni sem tudtam. Mindenki egyfolytában dudált, sávok nincsenek, kerülgetik egymást folyamatosan. Párszor meglepődtem, hogy hogy vezethetnek tizenéves gyerekek teherautót, mikoris jött a felismrés, hogy a kormány a másik oldalon van. (Persze, tudtam, hisz autóban ültem, de valahogy mégis automatikusan arra gondoltam, hogy a bal oldalon ülő vezet.)
Pár óra autózás után megérkeztünk a szállodába. Hát a valóság kissé más volt, mint a fotók a neten. Alapvetően nem volt csalódás a szálloda, csak a környéket nem fotózták. Egy mondhatni szép épület egy lepukkant környéken. Persze mondom ezt akkori szemmel, amikor még semmit sem láttam az országból. Kinéztem az ablakon, és elcsodálkoztam, hogy az utcán végig szemét. Aztán elindultunk sétálni. Elég visszataszitónak tűnt a látvány, hogy az emberek állnak a kajálda előtt egy fémtállal a kezükben, s másik kézzel eszik az ételt. Később rájöttem milyen jó is kézzel enni, s vannak ételek, amiket másképp nem is tudnék. Másnap reggel megismerkedtem néhány igazán finom indiai reggeli fogással, mint például a vada, vagy a masala dosa, s finom friss gyümölcsök is voltak, papaya, ananász, stb.
Délután továbbutaztunk Mysore városába. A busz kényelmes volt, de azért nem bántam, hogy végre odaértünk, elég hosszú volt az út, holott csak 150km a távolság. Itt töltöttünk el 3 hetet, s kirándultunk a környéken. Nehéz leírni az érzést, amikor mindenki idegennek lát, de te nem látod annak őket. Egy fura paradoxon, mert ugye egyfelől minden olyan hihetetlen volt, teljesen más, mint amihez szoktam, minden egy új felfedezés, ennek ellenére mégis mintha nem egy tőlem idegen, ismeretlen világban lettem volna.
Egy Ayyappa templom volt az első hindu templom, ahol jártam (Érdekesség: Ayyappa isten Vishnu és Shiva isten egyesüléséből született. Igen, mindkettő férfi isten…). Cipőt le kellett venni, mint minden templomnál. Azt hittem majd kinéznek, vagy valami, de semmi rossz érzésem nem volt sem a papoktól, sem a többi hivőtől. A barátomat követtem, mint az árnyék. Minden istenszoborhoz odamentünk és elmondtunk egy rövid mantrát. Egy külön kis helyiség volt, ahol az egyes bolygókat egy-egy kisebb istenszobor képviselt, s ezek körül tettünk pár kört. A hivők pedig rizst, lencsét, vagy pénzt raktak az egyes istenekhez. Aztán mivel szombat volt, egy speciális szertartás keretében egy meggyújtott darabka kámfort dobtunk egy nagyobb tűzbe (Sajnos már nem emlékszem ez mit szimbolizált, miért történt.) Aztán én is kaptam kis édességet, nagyon finom volt.
A templom mellett volt egy Music Temple, ami igazából mintha egy koncertterem lett volna. Az épület előtt különböző hindu istenek sorakoztak hangszerekkel a kezükben, benn a falon körbe hires zeneszerzők fotói, indiaiak és európai klasszikus zeneszerzők is. Senki nem volt ott rajtunk kivül, ültünk a lépcsőszerű ülőrészen, s olyan nyugalmat és spiritualitást éreztem, amin magam is meglepődtem. Nem akartam eljönni, annyira jó érzés volt ott lenni.
Ezután tovább utaztunk Nanjangudba, Karnataka állam legnagyobb, s leghiresebb Shiva templomához. Egyrészről szerencsém volt, hisz épp aznap volt a Dodda Jathre, azaz az Öt Szekér Fesztiválja, melyre Shiva hivők ezrei jöttek közel s távolról. Ilyenkor vastag kötelekkel kihúzzák az 5 hatalmas „ratha” szekeret, a legnagyobb a templom tornyával egyenlő magasságú. A hívők rituáléja, hogy a földre fekszenek és körbegurulnak a főtemplom körül. Persze ennek is megvannak a szabályai, természetesen reggel le kell fürdeni – ez mondjuk alap, soha nem mennek templomba fürdés nélkül -, aztán végeznek még egy-két szertartást mielőtt a porban végiggurulnak. Igen nagy templom, és mire körbeérnek, addigra általában egyfajta transzba is esnek, vannak akik el is ájulnak. Bár ehhez talán a márciusi forróság is közrejátszik.
Ez a fesztivál lehetőséget nyújt mindenféle apróságok árusítására is, és természetesen mindenki nekem akarta eladni a portékáját. Az indiaiaknak van egy ilyen tévképzetük, hogy „fehér ember – gazdag ember”. És természetesen mindenki gazdag amerikai.
A fesztivál hátulütője volt számomra, hogy rengetegen jöttek a környékbeli falvakból, akiknek egy fehér ember látványa teljesen új volt, s úgy néztek rám, mint valami földönkívülire. Az emberekre itt jellemző, hogy nem zavartatják magukat, nyíltan bámulnak. Nem csak félszemmel lesnek, dehogy, akár meg is állnak és jól felmérnek. Különösen a gyerekek, akik egyébként végig követtek, rángatták a ruhámat, és pénzt kértek. Nem azért nem adtam nekik, mert pár rúpia gondot okozott volna, de ha adok egynek, akkor utána csoportostúl követnek még több pénzért, azt pedig nem akartam. Ezt a kéregetést és bámulást elég nehezen viseltem, ezért hamarabb mondtam, hogy induljunk vissza a szállodába, mint azt egyébként szerettem volna.
A városban egészen más a helyzet. Persze ott is megbámulnak páran, de a többség fel sem figyel. Teszik a dolgukat, mennek a maguk útján. Nem érdeklik őket ilyenek, hogy mondjuk valakinek viccesen áll a haja, vagy robogón visznek egy 5 méteres létrát, vagy éppen két kecskét. Az emberek sem variálnak nagyon egy-egy probléma megoldásán. Ahogyan a lehetőség adott, úgy megoldják. Éppen ez a fajta hozzáállás tetszett nekem nagyon. Mégis miért kellene foglalkozni azzal, hogy vadidegen emberek mit, hogyan, miért csinálnak?
Aztán ami feltűnt még, hogy elfogadják a kényelmetlen helyzeteket is mindenféle nyavalygás nélkül. Amikor 4-5 ember ül egy motoron, vagy 8-10 egy riksában, és senkinek még csak egy aprócska fájdalom sem mutatkozik az arcán. Lógó lábakkal vagy éppen félseggel ülnek, és közben mégis mosolyognak. Nem nyafognak, hogy kényelmetlen, hogy „elzsibbadt a fenekem”, „mikor érünk már oda”, „vidd odébb a lábad”, „ne lihegj a nyakamba”. Nem, semmi panasz. Elfogadják a helyzetet. Van egy nagyon jó szavuk minderre: „bindas” (ejtsd bindáz). Szövegkörnyezettől függően valami olyasmit jelent, hogy „nem számít”, „csak lazán”, „ne foglalkozz semmivel”, „minden nagyszerű”.
Azt mondják ők, hogy az egész élet Indiában, egy nagy „bindáz”, és többnyire tényleg így is van.
Következő napra sokmindent beterveztünk, igy korán reggel el is indultunk. Az egyik hely amit meglátogattunk, a Hoysaleshwara templom Halebiduban, mely mai napig a kedvenc helyem. Azóta mégegeyszer jártam ott, de bármikor szivesen visszamennék ismét. Ezekről olvashattok a következő részben.
