Egyesült Arab Emirátusok, Abu Dhabi – A végletek és szélsőségek sokkoló és pazar élménye (2.rész a sivatag)
Az előző részből megtudhattad, hogy hogy kerültünk mi Abu Dhabi -ba. (Mert, hogy nem ott születtünk), Most nézzük, hogy mi történt ott velünk!
Elhelyezkedve a Pazar szobában megfürödtünk volna és pihentünk volna 1-2órát, mielőtt a befizetett sivatagi jeep safari kezdődik, de a csomagunk nincsen sehol és abban van minden, ami fürdéshez kell (na jó… a víz, nem abban volt). Kezdtem keresni a recepció telefonszámát, mikor megcsörrent a szoba telefon. “Csak nem a főnököm keres?” –gondoltam, de azért félve vettem föl. A vonal másik végén a nevemmel küzdött valaki és a megszólításából eszembe jutott, hogy borotválkoznom is kell (sir Faragó). Majd megkérdezte, hogy nem-e zavar, ha hozza a csomagjainkat.
Hát ilyesmivel nehéz zavarni ügye, mert minden, ami éppen most kell, benne van.
Kedves ez a sok gesztus, de fogy a pénz piszkosúl. Már a taxi díj kétszeresét kifizettük borravalónak vagy minek (itt nem költhetik alkoholra) és már csak nagyobb címletek maradtak. Reméltük, hogy több kedvesség nem vár ránk. Egyébként a szobából közvetlenül egy palotára lehetett rálátni, amiről azt hittem, hogy az Emír legdíszesebb palotája, de kiderült, hogy csak egy lakóház.
A tervezett fürdés és pihenés már nagyon rám fért (természetesen a feleségem fáradtan is friss és üde, de ő is átesett ezen a procedúrán). A buszon való kevesebb, mint 1órás bóbiskolás nem pótolta a kimaradt éjszaki alvás hiányát, így hamar álomba merültem. Telefon csörgésre ébredtem. A safari sofőrje hívott, hogy fél óra múlva vesz fel minket a szálloda halljában. Ez a félóra majdnem kevés volt ahhoz, hogy kipattanjak az ágyból, de végül nem várattuk meg. A sofőr disdashában jelent meg, kockás kendőt viselt. Azt hittem, hogy a marcona határőr után végre egy helyivel találkozom. Nagyot nem tévedtem, mert helyi volt, de helyi indiai. Egy fehér Toyota terepjáróhoz vezetett minket, ami látszólag már teli volt. De a pótüléseket kihajtva, hellyel kínált minket. Üsse kő, gondoltam, csomagtartóban még úgyse utaztam. Egyébként az autó belső kialakítása sokkal inkább hasonlított egy felső kategóriás prémium autó belsöjéhez, mint egy Európában is látható Toyota belsőjéhez. Helyenként 6-7sávos autópályán haladtunk a városból kifelé. Érdekes KRESZ táblákon 2nyelven is ki volt írva minden és itt szembesültem (A pénzek után), hogy az arab számok, amiket mi annak tartunk, az teljesen másképp néz ki arabok által használt arab számokhoz képest. Sok volt a sebességkorlátó tábla, hogy megfékezze a száguldozókat, de teljesen feleslegesen. A legtöbb 160km/h, vagy 180km/h –es korlátozás volt, de szemmel látható módon, aki képes volt ennél gyorsabban menni, az ment is.
A járművek úgy 60%-ka taxi volt. 15%-ka munkás busz, vagy teherautó. Ezek végtelenül szegényes és lepukkant Indiai gyártású járművek voltak. Úgy 10%-uk emberekkel tömött luxus terepjáró, mint amiben mi is utaztunk. A fennmaradó kevés autó civil verda volt, amik között volt olcsó Nissan, de Rolls-Royce, Bugatti, Ferrari is hagyott le minket. Bő fél órája száguldottunk, mikor lementünk az autópályáról és a homokdűnék között vezető kifogástalan minőségű 2×2 sávos úton mentünk egy drótkerítés mellett legalább 50km-t. Eddigre már összebarátkoztunk mi utasok a bömbölő Indiai-arab keverék zene ellenére. Csak európai utas volt közöttünk, és nem mi voltunk a legfiatalabbak a 40+ korunkkal. Már csak egy 2×1 sávos úton mentünk, amire helyenként a szél ráfújta a homokot, de ezeken is bőven 100feletti tempóval mentünk át. Majd egy elágazásnál több ilyen terepjáró is állt. Mi is megálltunk.
A sofőrünk le engedett kerék nyomásból, és hamarosan elkezdődött a móka. Mármint móka a sofőrnek, aki láthatóan élvezte is a dűnéken való száguldozást. 5-6 ilyen terepjáró ment konvojban, távolabb olykor feltűnt még 1-2 hasonló konvoj, de gyakran a kerekek által felkavart homok miatt semmit nem lehetett látni. Hatalmas élmény lehet az ilyen annak, aki vezeti a verdát, de korlátozott élmény jut annak, aki csomagtatóban kapaszkodva próbálja először élvezni, később túlélni, még később bent tartani a repülőn felszolgált finomságokat. Még nem vallottam kudarcot, mikor megálltunk és ki lehetett szállni.
Az Ír tájhoz szokott szemem falta a látványt. Lenyűgöző volt a sivár semmi. Bármerre is néztem, csak homokot láttam, vagy éppen nyitott motorháztetővel pihenő terepjárókat. De homok több irányba volt látható. Süppedő és forró volt, nehéz volt eldönteni, hogy nap sugarai égetnek jobban, vagy homok. Kézbe véve olyan volt, mintha liszt lenne. A forró szél azonnal kiürített a tenyeremből a szemembe, így már a parkoló terepjárók felé fordulva is csak homokot láttam. Kis pihenő után vissza ültünk a csomagtartóba, hogy sofőrünk még élvezhesse kicsit a dűnéken való vágtát. A következő pihenő egy teve csorda mellett volt. Látszott a tevéken, hogy láttak már turistát. Inkább türelmesek voltak, mint barátságosak és bár nem értek sem arabul, sem teévül, de a tekintetük olyasmi volt, hogy „jajj, már megint egy?” „Haggyá má békén!” „Igen, ilyen egy teve. Mi ebben a különleges?” meg hasonló. De ha a tekintetükkel nem tudtak volna minket a további programok felé terelni, akkor még mindig ott volt a szaguk. Lehet, hogy tevééknél ez normális, de bennem olyan késztetést ébresztett, hogy csak ki kellene már tenni a repülőn fogyasztott finomságokat. Itt is sikerült az önmegtartóztatás.
Még egy kis élmény várt a sofőrre, mikor megérkeztünk a fő állomáshoz. Egy beduin tábort alakítottak itt ki szinte teljesen autentikusan, a mindenre IS vevő turistáknak. Arabnak öltözött személyzet kedvesen mosolyogva látott minket vendégül. Az árban foglaltatott egy Quad túra, de annak a csomagtartójára nem voltam kíváncsi, inkább kihagytam. Lehetett tevegelni is. Két szerencsétlen állat állt ott erre a célra rövid kötélen. Érdekes módon egyáltalán nem volt büdös egyik sem és mivel láttuk, hogy a tevetúra kb. 15méter hosszú, bevállaltunk egy menetet. Vagyis inkább szegény pára vállalt be minket a gondozója általi rábeszélés után. Még ekkor sem értettem arab tevéűl, mégis megértettem, hogy a jószág nincsen motiválva a tevegeléshez. Tette a dolgát, de minden mozdulat előtt, fennhangon tudtára adta a világnak, hogy úgy hiányzik ez neki, mint a púp a hátára.
Miután letudtuk a 15méteres expedíciót és megvolt a kötelező fotózás is a teveháton, elsétáltunk ez egyik közeli dűne tetejére naplementét nézni. Aki azt hiszi, hogy könnyű dűnét mászni, az rosszul hiszi. Még az Írországban minden terepen IS jól szerepelő túrcipőben sem. Minden lépés után a megmászandó dűnénél sokkal nagyobb kettő dűnényi homokkal lett teli a cipőm és mivel 2 lábam van, 4 dűnényi homokot kellett minden lépés után kiüríteni cipőkből. Ezért volt az, hogy visszafelé sokkal több dűnét kellett mászni. Vagy legalábbis én úgy érzetem, hogy nehezebb volt a visszaút.
Visszatérve a táborhoz, a feleségem egy hennát csináltatott a kezére én meg felpróbáltam egy arab népviseletet. Ezután, várt minket a svédasztalos vacsora. De szerintem annyira volt az asztal svéd, mint amennyire tradicionális arab ételek voltak rajta. Bármit is ettünk, tényleg nagyon finom volt. Én végig kostoltam mind a 25féle ételt és egyik sem volt kevésbé finom a másiknál, de mindegyik nagyon ízlett. Vacsora közben máig nem tudom minek a hatására, de nagyon jól összebarátkoztunk mi vendégek, amihez passzív segítséget adtak a vendéglátóink. Egy kanadában élő Indiai fickó társult a mi asztalunkhoz, akivel nagyon kedélyesen elbeszélgettünk és egyetértettünk abban, hogy a November sokkal melegebb itt, mint ahonnan jöttünk.
Jóllakottan beszélgettünk, mikor elkezdődött a műsor. Kellemetlenűl süvítő zene szolalt meg, de idővel megbarátkozott vele a fülem. Egy fickó állt a színpadra és mérsékelten autentikus arab táncba kezdett a LED-ekkel teliaggatott köpenyében, amit idővel be is kapcsolt és karácsonyfaként pörgött benne. Néprajzilag nem tudom, mennyire állja meg a helyét produkció, de mikor abba hagyta, örömében mindenki tapsolni kezdett. Pedig a legrosszabb csak ezután jött. Mindenkinek fel kellett mennie a színpadra és eljátszania a bepörgött karácsonyfát a kölcsönkapott köpenyében. Sajnos, mielőtt rám került volna a sor a természet elszólított egy félre eső helységbe így nekem kimaradt ez az élmény.
Ezt követően egy fiatal hölgy libbent a színpadra, hogy a hastánc show-al kápráztasson el minket. A hölgy látványa szemérmetlen vágyakat ébresztett bennem, hogy ennem kellene még, mert sovány vagyok. Amíg ő a színpadon táncolt, én repetáztam az egyik ételből. Isteni volt. Na nem a show, hanem az étel. Mivel én éppen ettem, nem tudtam a hölgy kérésére csatlakozni a tánchoz, de a többi vendég közül kevesen találtak elfogadható kifogást. Ismét tapssal köszöntük meg a fellépő produkciójának befejezését. Egy darabig még csodáltuk a csillagokat az égen, ami valóban mesés látvány, ha lent nem világít semmi és itt semmi nem világított a sátoron kívül. Ezután lassan visszaülve a terepjárókba, vissza mentünk a városba. Ezúttal egy másik, de teljesen ugyan olyan Toyota vitt, aminek immár a hátsó ülésén utazhattunk.
A szálloda előtt elköszöntünk és abban a reményben, hogy az eddigieknél jobb élmény is érni fog minket, végre aludtunk egyet.
Ha érdekel, hogy átéltünk-e olyan élményt, amire vágytunk, akkor megtudhatod a következő részből.