Szlovénia- Ausztria
Reggel hamar sikerült felkelni, pedig semmi zavaró nem volt. Reggeli helyett, két jegyet kaptunk, amit egy közeli szállodának az éttermében kellett beváltani kajára. Elegáns egy hotel volt ez, de a svédasztalos reggelinél sem a választék, sem az ízek nem voltak túlzásba víve. Azért éhesek nem maradtunk és más minket nem is érdekelt.
Elautóztunk a Postoja-i barlang bejáratához és megvettük a jegyeket, hogy elnyelhessen minket a Föld gyomra. De ezzel várni kellett. Túl korán értünk ide. Korábban, mint az az ember, akinél a barlang kulcsa van. Ezért a bejárat melletti ajándékboltok tömegéből az egyikben mulattuk az időt, majd még egy kávézóba is be kellett ülnöm a felségem unszolására.
De végre eljött a várva várt idő, és elindulhattunk a barlang túrára. Nekem nem ez volt az első utam bent és kicsit vegyes érzésekkel indultam neki. A barlang maga a legszebb cseppkő barlangok egyike és nem okoz csalódást a látogatónak. Teljesen komfortosan járható végig a túraútvonal, akár babakocsival, vagy kerekesszékkel is és éppen ez az, amivel nehezen tudtam megbarátkozni.
Ennek a komfortnak az ára ugyanis a sokmillió éves természeti képződmények közötti vasbeton járdák, hidak, világítás, korlátok, és egyéb olyan szerelvények, amelyek ha minimális mértékben is, de a cseppkövek roncsolásával lettek oda szerelve, építve. Értem én, hogy nem lehet sáros overálban és karbidlámával a tömegeknek megmutatni a föld mélyének az ilyenfajta kincseit, de engem akkor is picit zavart ez. De ne rohanjunk ennyire előre.
Először fel kellett ülni a kisvonatra, ami a bejárattól bevitt a barlang belsejébe. Ha eltekintünk attól a pusztítástól, amit a vasúti pálya építése kellett jelentsen, hatalmas élmény már maga ez az út is. A kicsi, nyitott kocsikból álló szerelvény helyenként olyan szűk alagutakon halad, hogy az ember önkéntelenül behúzza a fejét, másutt meg hatalmas csarnokon megy keresztül, melyek közül több, láthatóan rendezvényekhez, esküvőkhöz, hangversenyekhez van előkészítve. Csodás lehet itt az akusztika, na nem a vonat kerekeinek a kattogását hallgatva.
A belső végállomáson egy hatalmas csarnokban, van ajándékbolt, kávézó és itt lehet kiválasztani nyelvek szerint az idegenvezetőt, aki végig kiséri a csoportokat a túraútvonalon. Mi magyar nyelvű csoport hiányában az angolhoz jelentkeztünk.
Egy fiatalember kísért minket és kb 20másik embert, tökéletes angoltudással. Mindent tisztán értettünk, amit mondott, kivéve, hogy lehetőleg nem fényképezzünk, mert túl sok csoport van és a hosszadalmas fotózás torlódást okoz. Érdekes, hogy ezt a részt láthatóan senki nem értette. Én pont azt éltem át, mint a korábbi látogatásom alkalmával. Az állam leesett a látványtól és teljesen elveszett az időérzékem. A csodálattól még azt is elfelejtettem, ami miatt ide jöttem. Az előző látogatás alkalmával tudtam meg, hogy egy kb. 10cm-es fehér gyík faj él a barlangban, de csak itt és sehol máshol a világon. Mivel a turistákon kívül életnek semmi nyoma odalent, érdekelt volna, hogy a fajtársain kívül, mit tud ott megenni az a gyík, hogy életben maradjon, de elfelejtettem. Talán jobb is így, mert a feleségem biztos leszidott volna, hogy megint a kajáláson jár az eszem.
A kellemesen hűvös barlang után az árnyéktalan és forró parkolóba mentünk, hogy tovább autózhassunk megnézni a Beld-i várból a kilátást. Ehhez még kellett venni autópálya matricát, aztán végig autópályán haladtunk, közepesen erős forgalomban. Bled környéke már sokkal jobban hasonlított arra a Szlovéniára, amit anno megszerettem. Rendezett város, takaros és gondozott parkokkal, portákkal, majd egy árnyékos erdőben vezető úton egy nem túl nagy vár a hegy tetején fogadott minket. A vár maga nem egy nagy szám, bár biztosan van, akit ez nyűgöz le. De a várból elénk táruló kilátás a Bled-i tóra, az kihagyhatatlan élmény.
A kék ég és a szikrázó napsütés talán kicsit giccsessé is tette a látványt, amivel így is nehéz volt betelni. Maradtunk volna még, de sok élmény és egy ebéd is várt még ránk. Innen kitiltottam a naviból az autópályát, hogy láthassunk is valamit az ismét az országból, ami ismét kezdett tetszeni. A táj szépségét, csak a kátyúk száma múlta felül, de nézelődni már nem álltunk meg. Az Osztrák határhoz közeledve ebédeltünk egy útmenti étteremben, majd irány Ausztria.
A Wurzenpass átkelőt néztük ki, a határátkeléshez, de ott csak egy csapat svájci motoros volt. Zárva volt a határ. Visszafordultunk hát és az eső megint rákezdett. A váratlan határzár miatt, még egy országot be kellett iktatni az utunkba, Olaszországot. A napfényes Itáliába valóban sütött a nap és ellenőrzés nélkül jutottunk be. Tarvizio-nál egy éles fordulóval Ausztria felé vettük az irányt megint és ezúttal sikeresen.
Tirol felé mentünk nagyon kellemes úton és nagyon kellemetlen időben. Sok helyen megálltunk volna nézelődni, ha nem lett volna olyan kellemetlen az időjárás.
Sokat dolgozott az ablaktörlő és még fűteni is kellett helyenként. Ilyen körülmények között a legnagyobb esemény az úton a köd volt. Azt nem is nagyon bántunk, mert láttuk a nyomait egy csúnya földcsuszamlásnak.
Utunk legelegánsabb szállása felé tartottunk, most foguk először 4csillagos szállodában aludni és egy csodaszép völgyben egy tó partján. Pertisau üdülő faluban. Ausztria volt sokáig számomra A NYUGAT. Magas elvárásoknak kellett így megfelelnie az országnak és az elmúlt 10évben egyre kevésbé sikerült neki. A táj szépsége viszont mindig feledtette a kudarcokat.
Megérkezve a kb. 50-70szobás szálloda elé, meglepetten láttuk, hogy összesen 8 parkolóhelyük van és persze már mind foglalt. Amíg kiderítjük, hogy hol vannak az extra parkolóhelyek, a legalább 20buszok számára fenntartott egyik helyen hagytam a verdát.
Az elő sokk akkor ért, amikor megtudtam, hogy hatalmas réten fekvő hotelnek, valóban nincsen több, csak 8 parkoló helye. Így ünnepélyesen busznak nyilvánítottam a kombit. A második sokk, a népviseltbe öltözött csinos, fiatal recepciós hölgy dekoltázsa láttán ért. Nem maradthatott tátva szám, mert a felségem ott állt mellettem, de még most is emlékszem minden részletre. A harmadik sokk akkor ért, amikor beléptünk a szobába. Izé.. Apartmanba. Ez egy másik épületben volt, ahol egy 3 szobás apartman lett ránk sózva a berendezés pedig a luxus és az elegáns tökéletes arányú keveréke volt. A szánk is tátva maradt. A negyedik sokk, akkor ért, amikor a wifi kódot akartam kérni.
Ehhez a zuhogó esőben vissza kellett mennem a recepcióra dekoltázst nézni. Itt egy elegáns kis kártyára nyomtatva, borítékban kaptam azt meg. A dekoltázsnak örültem, de az esőben való rohanáshoz a két épület között, már öregnek érzem magam. Visszaérve, befejeztem a fürdést a fürdőszobában. Igazából csak a szappanozás maradt ki, annyira megáztam a kb. 2x100máteres távon, hogy vízre nem is volt hozzá szükségem. Mondanom sem kell, hogy negyed óra múlva nem esett semmi. Remek alkalom ez elsétálni az étterembe, ami csak 100méterre van és pont el kell menni a recepció előtt. De immár hiába esett útba a porta, műszakváltás után érkeztünk. Nem is ez okozta az 5. sokkot, hanem az étterem és a pincér.
Kérdeztük, hogy beszél-e angolul, amire csak vonakodva válaszolt és németül, hogy igen. Kértünk tőle angol nyelvű étlapot, amire németül válaszolt valamit a pincér. Persze, hogy visszakérdeztünk. Erre flegmán adta a tudtunkra, hogy itt a német nyelv van használatban. Kerek szemekkel néztem rá és mondtam, hogy tudom. de eddig mindenhol volt angolnyelvű menü is. Erre a flegma válasz csak annyivolt, hogy ez Ausztria. Csak azért nem álltunk fel másik éttermet keresni, mert már fáradtak és éhesek voltunk. De azonnal megtudtam volna mondani, hogy mennyi borravaló lesz adva a végén.
A google segített lefordítani a kajákat. Rendeltünk, majd a pincér hozott egy borosüvegnek álcázott borstartót és azzal próbálta viccelődve menteni a korábbi hibáját, későn. Az étel pazar volt. Ritkán lehet ennyire finomat kifogni, mind ketten nagyon elégedettek voltunk az ízekkel és azon tanakodtunk, hogy miként lehetne úgy borravalót adni mégis, hogy azt csak a szakács, meg a mosogató kapja meg, de a bunkó pincér ne. A bunkó pincér segített megoldani ezt a gondot, ami egyben a (hanyadik is???) sokk volt. 2014-ben egy elegáns étteremben nem lehetett kártyával fizetni. Mivel az ételt már megrágtuk, érezte a pincér, hogy erre most neki kell megoldást találnia és elnézést is kért a kellemetlenség miatt, amire csak annyit mondtam, hogy ne szívja nagyon mellre, ez itt Ausztria. Végül megegyeztünk, hogy a számlát hozzá csapják a szoba árához és reggel lesz levonva, fizetéskor. Már csak a megérdemelt alvás volt hátra.
