Horvátország– Szlovénia
Reggel, madárcsicsergésre ébredtünk. Kellemes és bőséges reggeli mellé, pár perces beszélgetéssel sok mindent megtudtunk a parkról. Azt, hogy a közeli bejárat idén nem használható, de kaptunk útbaigazítást a főbejárathoz és ha akartuk volna, ott is hagyhattuk volna a csomagot. A szállás egy családi vállalkozás volt, egy nagyon szimpatikus fiatal pár és alig 10éves fiuk tüsténkedett a vendégek kényelméért. Velünk mindannyian kifogástalanul angolul beszéltek, de a német turistákkal is láthatóan nagyon jól szót értettek németül és olaszul is hallottuk a hölgyet beszélni. Szóval, le a kalappal a sokoldalú nyelvtudásuk előtt.
Jóllakottan és kipihenten fizettünk és mentünk át a Nemzeti Park főbejáratához. Nyitás előtt 1-2perccel értünk oda, így még nem volt tömeg odabent, amikor bejutottunk. A szállásadónk által javasolt túrát választottuk, ami az összes tavat végig járja és busszal hoz vissza a parkolóhoz.
Nehéz nem úgy beszélni a Plitvicei tavakról, mint egy csodáról. Kevés ilyen szép helyet láttam eddig, mint ez. Jártam már erre fiatal koromban, meg is néztem azt a részt, ami az útról látszik, de akkro úgy döntöttem, hogy nem ér ez annyi időt és pénzt, mint amennyit áldoznom kellett volna rá. Most láttam csak, hogy mekkorát is tévedtem anno.
A tavak csodaszép víztükre, kristálytiszta vize, a benne és körülötte élő növények, pazar virágok, csak a csábítást adják, de a tavak közötti vízesések látványa, a zubogó patakok és a köztük lévő apró szigetek… Hát könnyen tátva marad a vándor szája. Nem győztünk fényképezni, pedig tudtuk, hogy a fotók csak apró szeletét tudják megörökíteni ennek az csodának.
Habzsoltuk az élményt, bármerre néztünk, bármerre mentünk, lenyűgözött a természet szépsége és ezt nagyon ügyesen tálalták a park látogathatóvá tevő embrek, ahogy szinte a vízben, vezetett a sétaút, olykor csak centiméterekkel kiemelve a fa sétányt a zubogó patak vízszintje felett.
A sétát megszakítva, egy gyönyörű réten éttermek és ajándékboltok vártak minket. De nem időztünk sokat, mert a látnivaló több mint fele, még hátra volt. Felszálltunk egy hajóra, ami átvitt a tó túlsó partjára és belevetettük magunkat újra az élményekbe.
Az egész park, leírhatatlan szépségű, sokkal több időt érdemel, mint egy délelőttöt, de nekünk csak ennyi időnk volt rá. Repült az idő és hamar ki is melegedett. Fülledt kánikula volt, mire beültünk az autóba, hogy elinduljunk immár Írország felé.
Apró falvak között autózva haladtunk és bár mindig olyan gyorsan vezetek, amilyen gyorsan csak szabad, ma is sokan értek utol, de nem előztek meg. Így vezettem fel a konvojt az autópályára, ahol aztán eloszlott a tömeg, mi meg egy pihenőnél megálltunk ebédelni. Nem ez volt a legcsodálatosan gasztronómiai élmény ami ért éltem során, de az éhséget elvette egy időre és ez is volt a célunk vele. De ahogy az éhség elment, úgy jött meg az eső. Innen egyre hevesebb esőben, egyre több útépítésen keresztül, egyre több alagútban és egyre gyakoribb fizető kapukon keresztül folytattuk utunkat. Az heves eső segített is eldönteni, hogy Rijekánál keressünk-e strandot. Sok időt nyertünk így. A kalimpáló ablaktörők között, hol a monoton utat láttuk, hol egy fizető kaput. Így fogyott a nálunk lévő Kuna, míg teljesen el nem fogyott. Horvát készpénz nélkül voltunk, mikor megint feltűnt a vizes szélvédő mögött egy sorompó az úton. Meg is beszéltük, hogy most már csak bank kártyával tudunk fizetni, de egyik sor felett sem láttunk erre utaló ikont. Beálltam hát tetszés szerint az egyikbe, ahol nem állt senki. A feleségem lehúzta az ablakot és megkérdezte, hogy lehet-e itt kártyával fizetni, de a marcona alak az ablak túloldalán a útleveleket akarta látni. Ez már a Horvát- Szlovéna határ volt.
De ezen a ponton nem csak két országot elválasztó határ volt, nem csak más nyelven beszélnek innentől, nem csak más fajta pénzel kell fizetni, nem csak más az autók rendszáma, de innentől egycsapásra, az eső is elállt. Mondtam is a páromnak, hogy nem kell csalódnom, Szlovénia, csodás egy ország. Elhamarkodott voltam. Ifjú koromban sokat bicikliztem ebben az országban és tényleg lenyűgözött. Nem csak a természeti szépsége, de az is, ahogy az emberek éltek. Tiszta portákat láttam, kedves és türelmes emberekkel futottam össze, példaértékű volt számomra ahogy közlekednek és vigyáznak egymásra és magukra. Nos, ezek közel 20éves élmények voltak és a jelek szerint 20év bőven elég volt ahhoz, hogy ez a sok szép és jó megváltozzon. Több kisebb falún is keresztül mentünk, de a rendezett és tiszta porták valahogy nem kerültek elő. Nem volt ugyan elhanyagolt sem, de semmiképpen sem olyan takaros, mint amire emlékeztem. A közlekedésben mintha megőrűltek volna. Kb. 20percenként láttunk valami hajmeresztő dolgot, vagy voltunk részesei, nagyon balesetveszélyes helyzetnek. Szemből a bicikliket kerülő autós jött majdnem nekünk előszőr, aztán egy durván gyorshajtó kamionos miatt kellett a padkára rántanom az autót, amikor a nagy teherautóvezető az én sávomban tette könnyebbé a kanyar ívét saját maga számára. De láttunk egy majdnem gyalogos gázolást egy jól látható zebrán, több éppen csak elkerült balesetet kereszteződésekben és egyszer úgy előzött meg minket egy autó, hogy még mi sem láttuk a kanyarban, hogy jön-e bárki szemből. Talán csak Olaszországban lehet tapasztalni ilyen türelmetlen és felelőtlen vezetőket. De hogy ne csak a forgalom adjon okot a csalódottságra, az eső is elkezdett esni. Majd a főútról is letereltek minket és egy bő 50km-es szakaszon olyan úton kellett menni erős forgalomban, ahol mind két irányban haladók jobb kereke az út mellett, a sáros padkán kellett menjen, de persze csak akkor, ha volt egyáltalán padka. A szűkebb részeken, hatalmas torlódásokat okozott az akadály kikerülése az ugyancsak erős szembeforgalom miatt. Egyre hevesebb eső, dörgéssel és villámlással és az egyre sárosabb úton, lassan egyáltalán nem látszott, hogy milyen színű autóval indultunk útnak. De mire Postojnába érve végre tiszta úton haladhattunk, elállt az eső, így nem mosta le a verdát.
A szállásunk Szlovénia egy városi panziójában volt, amit könnyen meg is találtunk, de zárva volt. Egy cetli volt az ablakon szlovénul és egy telefonszámnak tűnő számsor. Felhívtuk hát azt a számot, ami a tulaj telefonszáma volt. El kellett mennie és 1,5-2óra múlva tud csak visszajönni. Nem voltunk nagyon boldogok, de mit tehettünk, elmentünk a Predjama-ba, hogy megmutassam a feleségemnek a semmihez sem hasonlító várkastélyt. Az pont olyan szép volt, mint az emlékeimben és a Zasszonynak is tetszett.
Sajnos maga a vár már zárva volt és az eső is szemerkélni kezdett, így vissza mentünk Postojnába. Volt még időnk, így kerestem egy autómosót, hogy felismerjük majd melyik a mi autónk, ha nagyobb parkolóban kellene keresni, aztán vissza a szállásra. Egy kicsit még várni kellett a tulajra, de utána bocsánatkérések közepette próbált minél segítőkészebb és informatívabb lenni. Beszélt Postojnáról, amit az előző télen az időjárás teljesen tönkre tett. Mutatott fényképeket, amint a megfagyott eső vastagon borítja a várost. Csillogó páncél takarta faágak, tetők, lámpaoszlopok. A látvány csodás volt, de a pusztítás amit a nehéz jég végzett, nyomasztó.
Ezért volt a környéken az összes fa csúnyán kopasz a parkokban. Ajánlott egy tényleg remek éttermet, ahol asztalt is foglalt nekünk a kérésünkre. Lepakoltunk a szobában és irány az étterem, vacsizni.
A város szélén, egy kellemes tó partján volt néhány ház és ezek egyike volt az étterem. Nagyon igényes és hatalmas faház, kerthelységgel, ami az újra és újra eleredő és elálló eső miatt üres volt, bent pedig kellemesen légkondicionált étterem minden asztalánál jövedékű emberek. Nem ez volt Szlovénia legolcsóbb éttereme, ahol ettünk, de talán itt ettük a legfinomabb vacsorát eddig. Jól lakva és elégedetten mentünk vissza aludni a szállásra, hogy holnap újabb élményekkel gazdagodhassunk.