Magyarország- Horvátország
Magyarország és Írország között 2500km unalmas autópálya és egy tenger van. Hogy mégis érdekesebbé tegyük az utazást, másik autópályára hajtottunk rá.
Szándékosan tettünk így, tehát nem volt meglepő, hogy Érdről indulva, a Vértes lankái helyett, a Balaton partján autóztunk. De ha már erre járunk, akkor le is mentünk az autópályáról, hogy sétáljunk egyet Balatonfüreden, a tó partján, ami egy nagyon kellemes sétára sikeredett. Csodás volt az idő és még elég korán értünk ide, pont a kánikula előtt.
Tovább haladva, megnéztük a számunkra leghangulatosabb települést, Tihanyt. A parkolás okozott némi kihívást, mert akik előttünk értek oda, már szinte az összes helyet elfoglalták.
De szerencsére nem voltak elég alaposak, maradt nekünk egy. Az apátságtól csodás rálátás van a tóra, rengeteget lehet elidőzni csak bámészkodással, és ha esetleg nem láttuk volna elég alaposan Balatonfüredet, akkor innen is meg nézhettük újra.
Innen lesétáltunk a barátlakásokhoz, hogy cipelhessem magammal a fényképezőgépet lemerült akkuval is. Ezt persze csak ott vettem észre és nem volt kellemes élmény. De az igen, hogy nagyon szépen ki lett ez a rész takarítva. Egész kulturált, látogató baráttá vált a hely, legalábbis a közel 20évvel korábbi tapasztalataimhoz képest. Sétálgatás után, visszaültünk az autóba és komp felé vettük az irányt, mért össze akartuk hasonlítani az élményt a tengeri kompozással.
Teljesen más. Az már eleve nagyon meglepő volt, hogy nem kellett elhagyni az autós fedélzetet az utazás alatt. Ennek két fő oka lehetett. Az egyik, hogy nem volt miért. Ugyanis nem volt a többi fedélzeten étterem, ajándékbolt, mozi, játszóház, kabinok, stb. Sőt, tulajdonképpen nem volt másik fedélzet, csak az autós és ez lehetett a másik nyomós ok. Szóval kevés inger ért minket, de legalább rövid idő alatt és így kevésbé volt unalmas az út, mint egy 20órás tengeri átkelés.
Szántód után, a hosszú és unalmas autópálya helyett, a főúton autóztunk tovább Fonyódra. Emlékeztem ott egy hatalmas parkra, ahonnan remek kilátás van a Badacsonyra. Meg is találtuk, de az emlékeim nagyon megvicceltek. Az a hatalmas park, egy kő pad volt az út szélén és azon ülve is a hátunk mögött lett volna a Badacsony és előttünk az út. Így itt nem is időztünk sokat és a további csalódásokat megelőzendő, felhajtottunk az autópályára és célba vettük Horvátország határát.
A határon átváltottuk az összes megmaradt Forintot Kunára, majd mindkét ország hatóságának eldicsekedtünk az útleveleinkkel és magunk mögött hagytuk Magyarországot.
Horvátország autópályái nagyon hasonlóak a német autópályákhoz. Egymást érik az útépítések, a terelések és a hirtelen, semmiből felbukkanó sebesség korlátozások. A különbség csak a több alagút volt és szinte teljesen forgalom mentes pálya. Ez utóbbinak köszönhetően kellemesebb is volt az út rajta, mint a német párján. Viszont ezért az élményért it pénzt is kértek. Az úticél a meseszép Plitvicei-tóvilág volt és abba az irányba hamar le kellett mondanunk az autópályáról és az ahhoz szervesen kapcsolódó fizetőkapuk látványáról.
2×1 sávos úton haladtunk tovább a célunk felé és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a horvát vezetők rendkívül fegyelmezetten és szabályosan közlekednek. Az út szinte teljes hosszában látszólag indokolatlan és erőteljes sebesség korlátozás volt. Másutt olyan úton, mint az, akár 100-al lehet menni, de itt szinte végig 60-as korlátozás volt érvényben és ezt a szabályt egyre több és több autós tartotta be fegyelmezetten. Biztosan így volt, mert láttam őket a tükörben. Nem is értem, hogy ilyen fegyelmezett közlekedők mellett, miért volt olyan sok sebességmérő rendőr az utakon.
Megálltunk Rastoke-ban nézelődni picit. Ez egy nagyon különleges kis falu. A világ nagyobbik része nem is tud a létezéséről, pedig rendkívül látványos jelenség. Egy kicsiny patakvölgyben helyezkedik el és a házak egy része kisebb és nagyobb vízesésekre épült. Volt mit nézni és volt mit fotózni. Pazar szépségű kis falu. Maradtunk volna tovább és csodáltuk volna a látványt, de semmiképpen sem akartuk sötétre hagyni a szállásra érkezést, mert hihetetlen volt minden, amit tudtunk a panzió megközelítéséről.
Egyre keskenyebb utakra kanyarodva, a forgalom, mintha csak erősödött volna. Majd megjelentünk azon a helyen, amit erősen furcsállottam az út tervezésekor. Egy Nemzeti Park területére kellett behajtanunk és valóban nem hittem el, hogy ezt szabad. De láthatóan nem volt akadálya.
Innen az út minősége már hagyott kívánni valót maga után, aztán teljesen el is fogyott róla a burkolat, de a navi egyértelműen utasított, hogy tovább. Mentünk hát tovább, mikor egy csendes kis üdülőfaluba, Plitnice Selo-ba értünk, ahol a kis panzióban volt a lefoglalt szállásunk.
Látványos nem volt ez a hely, de mégis kellemes, csendes és az erdő közepén, csak karnyújtásnyira volt innen a tavak csodás világa. A falu körüli erdőnek hála a meleg sem volt elviselhetetlen. Horvátország egésznapos forróság után jól esett a hűvös és a pihenés.