Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 9. rész, Selfoss. 2013. június 28. péntek.
Az előző nap a száradás napja volt, hisz mindenem, szó szerint mindenem csöpögött a víztől, ami azért Izlandon nem szerencsés.
9. nap, június 28. péntek.
Ez egy olyan igazi strapás nap volt, reggeltől-estig mentem. Az éjszakám sem volt zavartalan. Közvetlen mellém lesátorozott egy ismeretlen nemzetiségű fiatalember, aki ahogy bebújt, húsz perc múlva úgy horkolt, hogy a Keflavikban, egy barlangban látott Troll, de még a Gulfoss vízesés zaja is elbújhatott mellette. Aztán még később, 3 sátorban egy tini korból épphogy kilépő csapat táborozott le, szorosan, oda mellém (pedig akkora hely volt!) Természetesen kellő hangerővel, és a korosztályukra jellemző szeleburdisággal, bár ők gyorsan elhervadtak. Csak hát az egyik párnak hajnaltájt jutott eszébe, hogy mennyire szeretik is egymást, és ezt bizony meglehetősen zajosan tették! De azért reggel lett.
Színesítette mind az éjszakát, mind a reggelt a sátorponyván folyamatosan kopogó eső. 8-kor már a zuhany ajtajában álltam, (akkor nyitották) én voltam az első. Jó forró vízzel felmelegítettem az útra magamat, majd kilenc óra körül elindultam. Selfoss városa felé vettem az irányt, a térkép szerint jó 80 km-es út várt rám. Ami minden napra vonatkozott, nem lehetett tervezni. Annyira ismeretlen volt az előttem levő út domborzata, minősége, és maga a percenként változó időjárás, hogy a 80 km. lehetett pár óra, de akár két nap is.
Végül 10 órába telt az út, gyakorlatilag pár perces megállókkal, negyedóránként öltözve, mert hol szakadt az eső, hol hétágra sütött a nap. Tolni is rengeteget kellett, nagyon hepehupás volt az út. Ami még fűszerezte, az az volt, hogy végig, kitartóan nagyon erős szembeszél fújt. Szinte csak egyesben, nagy erőlködéssel 9-10 km/óránál többel nem bírtam haladni. A táj, (mikor sütött a nap) gyönyörű volt. Nagyon jót szórakoztam a nagy ménesekben a hatalmas pusztán legelő lovakon. Nem egyszer, mikor kínlódva toltam, vagy tekertem felfelé, felnéztem, azt vettem észre, hogy húsz-harminc pár ló-szem néz rám megrökönyödve. Ki, vagy mi lehet ez a fura szerzet? Aztán mikor felismerték emberi mivoltomat, meghallották a hangomat, akkor odarohantak a kerítéshez, nyújtogatták a fejüket, nyakukat, mintha csak egy kis simogatást akarnának. Bár azt is akartak, és nem egyszer kaptak is.
A másik aranyos momentum szintén végig kísért egész úton. A vastag aljnövényzet a sziget madárvilágának egy gazdagon megterített asztal. A gázlómadarak természetesen igazodtak a körülményekhez, hosszú lábak, és szintén nagyon hosszú, hegyes csőr a vadászathoz, a turkáláshoz. Van egy ilyen, nagyon szép tollú, madárka, ami tömegével szokott a magas aljnövényzetben bóklászni. A nevét nem sikerült megtudnom, de képet készítettem róla. Na ez, mikor a közelébe értem, nagyot rikkantva felröppent, odaszállt fölém-mellém, és nem túlzok, a fejemtől 2-3 méterre, és szinte lebegve azon a kis sebességen, amin én mentem, ott jött a fejem mellett, és nem képzelődtem, de nézett rám, és olyan hangosan, olyan változatosan énekelt, mintha valamit mondana. És így kísért hosszú métereken, néha perceken keresztül.
Az utat néha hirtelen magasba szökő hegyek is kisérték, a kopasz sziklafalak tövében kisebb-nagyobb gazdaságokkal. Mikor ezeket láttam, elgondolkodtam a helyi emberek optimizmusán, bátorságán, vagy talán fatalizmusán. A szigeten folyamatos és aktív vulkáni tevékenység zajlik, és ennek bizony kísérője a korábban már említett szeizmikus aktivitás. Tehát mozog a föld. A hegyoldalak többnyire kopaszok, a legjobb esetben foltokban aljnövényzet fedi őket, de a sziklák mozgását kicsit is visszafogó, akadályozó fáknak, erdőknek nyoma sincs. Az egész szigeten nincs.
Nem egy olyan helyet fényképeztem, filmeztem le, ahol nyilvánvalóan látszott, hogy a közeli, vagy távolabbi múltban egész hegyoldalak szakadtak le, néha busznyi, de gyakran ház méretű sziklák zuhantak le feltartóztathatatlanul a magasból. Ezek viszont taroltak maguk előtt mindent, és olyan lendülettel jöttek-jönnek, hogy gyakran az indulási helyüktől pár száz méterre is elgurultak. Ezt látva én még egy éjszakára sem szívesen sátoroznék le ilyen helyen, az pedig, hogy házakat, kis templomokat, gazdaságokat építenek a sziklák közlekedési útvonalába, és nemzedékekre berendezkednek….. Szóval ez számomra kicsit vakmerőnek tűnt.
A 35-ös úton közeledtem Selfoss felé, minden akadályozó körülmény ellenére már láttam, hogy estére odaérek. Ez azért is volt fontos, mert útközben ugrott be, hogy hétvége jön, és az éléskamrám nagyon kiürült. Hétvégén meg vagy van bolt, vagy nincs, de ha van, az nagyon drága. Szerencsére Selfoss elég nagy város, volt esély egy szupermarketre, ahol be tudok spájzolni pár napra, nagy választékból, és jóval olcsóbban.
Így tehát mikor az út mellett, a céltól kb. egy órányira egy tömött parkolóra lettem figyelmes, és csábító képek hívogattak, gondolkodás nélkül bekanyarodtam. Egy, a Fővároshoz való közelsége miatt népszerű, és a csoportok által látogatott kihunyt vulkán, a Kerid hívogatott. Kintről csak egy nagy kúpot lehetett látni, az élményért be kellett menni a kerítésen belülre, és mászni. Az, hogy kerítés, az rögtön azt is jelentette, hogy pénztár. Igen, 600 Kr. volt a belépő. Első kráterem volt, kifizettem, de később láttam nagyobbakat, szebbeket, ingyen.
A Kerid egy kihűlt háromkúpos vulkán egyik tagja. Kb. 3000 évvel ezelőtt szűnt meg az aktivitása, a magma kihűlt, majd beroskadt, és elzárta a kürtőt. Ebbe gyűlt, gyűlik össze kis tóként az eső- és talajvíz. Maga a tó sekély, az évszaktól függően 7-14 méter, az átmérője 2-300 méter. Talán az igazi különlegességét a sokszínűsége adja. Nagyon látványos az a színorgia, amit a sokféle ásványi anyag, az oldalán növő aljnövényzet vörös, akvamarin, élénkzöld színe, valamint a víz kékje hoz létre.
Estéhez közeledett az idő, bár a sötétedéstől nem kellett félni, a hidegtől már jobban. Még egy utolsó nekifutás aznapra, és megérkeztem Selfossba. Úgy kezdtem ezt a napot, hogy egy folyamatos tekerés, egy „rabszolga-munka”, és mégis annyi élményt, annyi látnivalót tud adni egy ilyen „egyhangú” nap is, mint egy kevésbé különleges világban egy hónap.
Megtaláltam a főutcán a 3-4 már megismert és megszeretett olcsó áruházlánc egyikét, egy Nettó-t, és betankoltam a következő napokra élelmiszerből. Még egy búcsú élményem is volt aznapra. Valamikor délben szomorúan vettem észre, hogy itt is kísért a Skandináv utamon is elérő átok, elvesztettem a szemüvegemet! Fényképezéshez, filmezéshez, térképnézéshez, szóval rengeteg mindenhez használom útközben ezt a kis segítséget. Magyarul előkapom, zsebre vágom, és ezt naponta százszor. És ebben benne van az, hogy ha egyszer nem figyelek eléggé oda, mellérakom, vagy a biciklin egyszerűen kitekerem a zsebemből. Ez történhetett most is. És mi történt a boltban? Megyek a polcok közt, vakoskodok a tartalékszemüvegemmel az árcédulák közt, egyszer csak lenézek a földre, és ott van egy szemüveg. Felvettem, körbemutattam, körbekérdeztem az embereket, senkié! Én ezt a sors kezének tudtam be, és eldöntöttem, hogy akkor ez az enyém, azért került a lábam elé, hogy kompenzálja a pár órával korábbi veszteségemet. Pont az a dioptria volt, mint a másik. Igaz, hogy sárga-fekete, kicsit feltűnő, de minőségi, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ezen sorok írásához is még azt használom.
A boltból kijövet, az utcai hőmérő már csak 7 fokot mutatott, ideje volt sátorhelyet keresni. Az utam itt kanyarodott rá az 1-es főútra, amit szinte az egész úton követni fogok. A városon folyik keresztül az Ölfusá folyó, ennek a partjára karikáztam ki, tulajdonképpen a városközponttól 100 méterre. De mégis egy csendes, eldugott helyen sikerült sátrat vernem, ami gyönyörű fekvése alapján, ha nem fújt volna az a jéghideg viharos szél, ideális lett volna.
