Skandináv kerékpártúra, 57. nap. Svédország, Kiruna. 2011. július 4.-e.
Július 4. hétfő, az 57. nap (A Függetlenség Napja)
Vágyam teljesült, nemcsak hogy Kiruna közelében vagyok, hanem bent a városban.
Az időjárásnak nagyon nagy szerepe lehet mind a mentális, mind a fizikai állapotomra. Reggel felébredtem, ragyogott a nap, hát ragyogtam én is. Összepakoltam, egy szerény reggeli, a szokásos kávé, gyógyszerek, majd start. Kibirkóztam a szerelvényt az útra, felszálltam rá, körbe néztem, és rájöttem, hogy remekül indul a nap.
Az ég vakító kékjébe csak néhány áttetsző fehér felhő kúszott be, mint pár elnagyolt ecsetvonás, az út két oldalán díszsorfalat álló fák zöldje az éles fényben smaragdként ragyogott, néma csönd volt, előttem és alattam pedig egy messze futó aszfaltcsík, kell ennél több? Úton vagyok. 16 éves lehettem mikor elolvastam Jack Keruack Úton c. könyvét. Nagyon tetszett, és meghatározó könyvélmény volt számomra. Azt az érzést fogalmazta meg, amit az ÚT, az UTAZÁS nekem jelent azóta is.
Hol volt már a lábfájás, a gyengeség….! Még az út is kisimult, forgalom szinte semmi. A tiszta reggeli levegőben nagyon messze el lehetett látni. Elég magasan voltam ahhoz, hogy a távoli dombokat, és már az ígérkező hegyvonulatokat is tisztán kivegyem. És mindent két szín uralt, a kék és a zöld.
Vittangi előtt pár kilométerrel az út mellett két rénszarvas bika téblábolt. Az egyik állt, a másik feküdt. Megálltam, lefényképeztem, lefilmeztem őket, csak kíváncsian bámultak, nem mozdultak. Letámasztottam a fogatot, és elindultam feléjük. Akkor a fekvő feltápászkodott, és már láttam, hogy kár volt megzavarni őket, a fekvő sérült volt, a jobb hátsó lábát nem tudta használni. Az egészséges őrizte, vigyázott rá. Pár lépést arrébb bicegett, majd megállt. Otthagytam őket, szegénykémnek nem sok esélye lesz egy farkas falka ellen.
Vittangiba érve először is bankot kerestem, ideje lett volna már svéd koronát váltani, már reggelim sem volt, a vizem is elfogyott. Elsőre nem találtam, megkérdeztem egy járókelőt. Ő a boltba irányított, majd ott váltanak. Kicsit gyanús volt, de ahány ház, annyi szokás. És valóban volt egy kis sarok elkülönítve, a banki tevékenységre utaló felszereléssel, reklámokkal. Sorra kerültem, mondtam, hogy váltani szeretnék pénzt, na, azt nem lehet! Remek! Kérdeztem, hogy hol váltanak, kézenfekvő volt a válasz: legközelebb Kirunában. Csak az még 75 km volt. Nem sok választásom volt, kértem, hogy ivóvizet valahol tudnak-e adni, bevittek a bolt konyhájába, és ott teleengedtem az 5 literes ballonomat. Legalább inni van mit, különben sem jó tele hassal tekerni…… Hát akkor irány Kiruna.
A városka kijáratánál benzinkút, bementem gumikat ellenőrizni, elég rég tettem. És rögtön össze is jött az út első gumicseréje, igaz defekt nélkül. Felnyomattam a bicikligumikat 5.5 atm.-ra, majd az utánfutóét akartam. Igen ám, de annak olyan huncut, általam soha nem látott szelepe van, amit nem baj, hogy én nem ismertem, de a kút kompresszor csatlakozója sem tudott vele mit kezdeni. Előrelátó voltam, még otthon vettem egy adaptert, amivel a bicikliszelepek átalakíthatók motorszelepre. A lábpumpám, amit az útra hoztam, ugyanis csak ezzel a típussal bír. A szelep ezen is kifogott, és a sok próbálgatásnak az lett a vége, hogy még az addig benne levő összes levegő is elment. Volt egy lapos gumim, amit semmivel sem tudtam felfújni, tehát cserélni kellett. A tartalék, amit otthon vettem, szerencsére motorszelepes volt. Megemeltem a rakott utánfutót, kivettem a kereket, külső le, és kicseréltem a jót egy másik jóra. Felfújtam, beszereltem, és már indultam is tovább. Remélem, egy hónapig megint bírják.
A városban az utam átszámozódott 395-ről 45-re, ezen mentem tovább. Érződött, hogy lassan, de emelkedik az út. Tolni nem kellett, de csak egyesben, 10-12-vel bírtam tekerni. Tegnap hiányoltam a tavakat, és lám, csak szólni kellett, mára már volt tó. Elég sok, de mind csak látótávolságnyira az úttól, egyik sem simult mellé.
27 km-t tekertem így le, és az utam belecsatlakozott a délről jövő E10-be. És ezen már ugrásszerűen megnőtt a forgalom, és visszatértek nagy „kedvenceim”, a kamionok is. Pedig de nem hiányoztak! Hát igen, Kiruna nagy iparváros, Narvik pedig kikötő. Sajnos ezzel a pár napja tartó álom is véget ért, ahogy közeledtünk, úgy kúszott vissza a civilizáció az összes átkával együtt. Vége lett a csendnek, a nyugalomnak, a jó levegőnek. Igen erős forgalom mellett, enyhén, de folyamatosan emelkedő úton tekertem le a nap hátralevő részét.
Az erdők is visszahúzódtak az út mellől, átadták a helyüket a különböző üzemeknek, gyártelepeknek. Volt egy, igen nagy komplexum, nem tudom mivel foglalkoztak, de olyan fojtó kén szag volt +/- 10 km-es körzetben, mint a fűzfői nitrogénművek mellett szokott lenni.
Eltűntek az erdei pihenők, buszmegállónyi öblök voltak 500 méterenként az utódok. Éjszakázásra alkalmas hely egyszerűen nem volt, így bár eredetileg a város előtt akartam sátrat verni, kényszerűségből be kellett tekernem. Fél 7 volt mikor igencsak kimerülve beestem egy, a külvárosi házak közt levő frissen nyírt füvű kis mezőre. Egy éjszakára jó. Megterhelő nap volt a maga 93 kilométerével. Nem baj, ennyivel is előrébb vagyok. Innen már nem mehetek tovább bank, pénzváltás, és egy nagy bevásárlás nélkül, megint kihalt 2-3 nap következik. Most ¾ 11 van, a nap lejjebb ment, hirtelen beállt a hideg. Vacsorára visszatértem a jó kis zacskós leveseimhez, bár nem ártana a gázzal spórolni, nagyon ürül a palack. Nem tudom hol sikerül majd utántölteni. Internet itt sincs, illetve van wifi, csak mindegyik le van védve. Talán holnap a centrumban. Ma is jót fogok aludni.
57. éjszaka, Svédország, Kirunában. 67°50’56.88″ 20°16’09.25″
