Skandináv kerékpártúra, 58. nap. Svédország, Abisko. 2011. július 5.
Július 5. kedd, az 58. nap
Tényleg jót aludtam, egy kutyáját sétáltató nő kiabálása ébresztett 7.10-kor. Az időzóna, el is felejtettem írni, visszaállt, tehát annyi az idő, mint otthon. Kávé volt a reggeli, majd indultam bank keresésére. A város is elég dimbes-dombos, még tolni is kellett a bringát. Benavigáltam a központba, ott egy kupacban rögtön három pénzintézet is volt. Úgy választottam, hogy melyik nyit hamarabb. Korán volt még, az utcákon szinte egy lélek sem járt.
Általában minden 10-kor nyit. Így a választott bank is, ahol végre sikerült szereznem svéd koronát. Előre látó voltam, nem akartam úgy járni mint itt, vettem norvég koronát is, annyit ami addig kitart, míg a következő járandóság meg nem érkezik a kártyámra. Nem kifizetődő ez az oda-vissza váltogatás, mert az, amit korábban írtam, a 10%-nál több illetékről, az itt is érvényes volt.
Aztán városnézésre indultam. Kirunát három oldalról hegyek veszik körül. Egyelőre! Pár évtized múlva másmilyen lesz a térkép, ugyanis ezeket a hegyeket most módszeresen elbontják. Ha a földrajzos emlékeim nem csalnak, (sajnos internet nélkül nem tudom leellenőrizni) a hegyek hatalmas vasérc tartalékokat rejtenek. A város alatt is hatalmas készletek vannak, így tervezik azt, hogy az egész várost, mindenestől, nemes egyszerűséggel 3 km-el odébb tolják! Teraszos kitermeléssel, külszíni fejtéssel bontják folyamatosan a követ, és messziről csak azt lehet látni, hogy hatalmas dömperek sürögnek, mint a hangyák, hordják le a hegy lábához naponta ezer meg ezer fordulóban az ércet. Ott egy egész komoly üzem, és egy nagy pályaudvar fogadja őket, és az előkészítés és berakodás után kb. óránként indulnak a hatalmas rakott szerelvények Norvégia irányába.
Mivel a hegyek közt egy az utunk ezekkel a vonatokkal, sokkal találkoztam, és volt időm a rendszert megfigyelni a közlekedésükben. Kétegységes bivalyerős villanymozdony húzza a kilométernél hosszabb, kb. 80 kocsis szerelvényeket. Az üres szerelvények ugyanilyen ütemesen jönnek vissza.
A városközpontban egy sétáló utca van, eköré a kb. 400 méter köré csoportosulnak az üzletek, áruházak, egy-két étterem, presszó. Az idő remek volt, délkörűre benépesült a központ. Több helyt próbálkoztam internet kereséssel, sehol nem jártam sikerrel. Különleges látvány a Városháza vöröses épülete, különösen a futurisztikus óratorony. A másik érdekesség az egyik parkban álló Maxus rakéta. Ez az Európai Űrkutatási Hivatallal együtt kifejlesztett kísérleti rakétát innen indítják útnak. 2020-ra űrrepülőtér létrehozását tervezi a svéd űrkutatási intézet.
A belső mag körül mini-lakótelepek vannak, ugyanolyan színtelenek, mint otthon. Van aztán a magánházas övezet, ahol vannak elegáns kis házak, de messze elmaradnak a vidéki eddig látottaktól. Két és fél napig csak tátottam a számat az útközben látott kis mézeskalács házakon, azon a hihetetlen precizitással elegyes szereteten, ahogy a lakóhelyüket rendben tartják, gondozzák, és folyamatosan szépítik az emberek. Itt, a városban ez nem volt látható. Sok ház tűnt lakatlannak, akkora gaz verte fel az udvarát, de végül látszottak az élet nyomai, és igen sok udvar bátran felvehette volna a versenyt egy szemétteleppel.
Nem voltak gondozottak igazán a város közterületei sem, (kivéve a legbelső részt) valahogy hiányzott az egész városból az a pár nap alatt megszokott, és megszeretett csín. Ami egyetlen magánház udvarából sem maradhatott útközben, az a zászlórúd volt. Legtöbbjükön felhúzva a nemzet zászlaja, némelyiken nem, de a 8-10 méter magas rúd az elengedhetetlen volt. Kíváncsi lennék jelent-e valamit a zászló fent léte. (Otthon tartózkodás, huzamosabb távollét, stb.) Na itt, ez sem volt sehol.
Elsétáltam a Templom-dombra, nyitva is volt a katolikus templom. Talán nem is igazán meglepő, csak nekem szokatlan, hogy az egész, nagy épület, és a tőle különálló harangtorony is kívül-belül tisztán fából van. Ezt már megfigyeltem az eddigi két skandináv országban, hogy amit meg lehet fából csinálni, építeni, azt abból készítik el. A házak 99%-a, nagy, többemeletes középületek, szállodák épülnek fából, de ugyanígy abból vannak a villamos távvezetékek tartóoszlopai is, és még ezer példát lehetne sorolni. Igaz, teljesen kézenfekvő hogy azt használják leggyakrabban, amiből nekik a legtöbb van.
Aztán mikor úgy éreztem, hogy a lényeget láttam, bementem egy áruházba, és bevásároltam. Kenyeret, olajos halakat, margarint, sajtot, és elősütött mini fasírozottat. Gyakorlatilag, amit a bankban beváltottam, mind el is költöttem. Felkészültem az útra. Minden meglehetősen borsos árú, (1 kg. Kenyér 1000 Ft.) a megfelelő mennyiségű ásványvíz is egy vagyon lett volna, így azt kihagytam. Bementem az üzletközpontban egy virágárushoz, és megkértem a hölgyet, hogy adjon ivóvizet. Bevitt a konyhába, és megtöltöttem a nagy ballonomat és a kis üveget is, így hét liter vízzel vágtam neki az útnak.
Ahogy elhagytam a várost, megint egy más világba csöppentem. (Az út során már sokadszor) Most a sarkvidéki hegyek közé értem. Az út mellől eltűnt a fenyőfák és nyírfák sorfala, csak egész alacsony, már inkább pár ágas bokorként növő nyírek voltak csak. Ezzel a látóhatár kitágult, és a szélén már bizony havas hegyek sorakoztak. Az út épp arrafelé tartott. A hegyekből sebesen rohanó kis patakok, gyorsfolyású folyócskák hozták az olvadó hó levét, és gyűjtötték össze a völgyekben hatalmas tavakba. A nap ragyogóan sütött, jó idő volt egész nap, a levegő kristály tiszta, szinte harapni lehetett. A civilizáció és hozadéka megint eltűnt, a forgalom meglehetősen gyér volt egész nap, legnagyobb részt lakóautókból és lakókocsis szerelvényekből állt. A fekete bőrbe burkolt motorosok is elég sokan voltak, bömbölő masztodonjaikon törték meg a madárdalos csendet. Biciklis nem volt.
Szinte minden szembejövő kifejezte szimpátiáját valamilyen üdvözlés formájában, vagy egy villantás, egy rövid duddantás, de leginkább lelkes integetés formájában. Jól esett. Az út, attól függetlenül, hogy szinteket küzdött le, és hol 600 méter magasan jártam, hol egy tó völgyébe ereszkedtem le, kellemesen és nagyon jól megtervezetten járható volt kerékpárral is. Sokat mond az, hogy Kirunátol 66 km.-re álltam meg esti táborozásra, és eddig végig nyeregben jöttem, egyszer sem kényszerültem gyalogos mászásra. Igaz hogy sok volt a megerőltető tekerés egyesben, de nem kellett fel-le ugrálni.
És mivel a forgalomra sem kellett feszülten koncentrálnom, ráértem nézelődni. Volt mit. Most nem kezdek el ódákat zengeni annak a szépségéről, ami körülvesz, amiben vagyok, de lehetne. Leírni, szavakkal elmondani, de még fényképen vagy filmen megmutatni sem lehet azt a komplex érzést és élményt, amit ez a közeg nyújt. A növényvilágnak, a víznek, a szikláknak és az égboltnak ez az összhangja, a természetnek ez az utánozhatatlanul tökéletes egysége leírhatatlan, ezt látni és érezni kell.
Fél hatkor értem ide a Torneträsk nevű hatalmas és fenséges tó partján levő autós pihenőbe, ahol minden megszokott jó megvan a kényelemhez. Lent az érintetlen partvonalú tó, körben a pihenő fölé magasodó havas hegycsúcsok, 50 m-re egy zúgó hegyi folyó torkollik a tóba, hát, azt hiszem, elmondhatom, hogy az út eddigi legszebb helyén éjszakázom ma.
A parton tűzrakó, faház, asztalokkal, fekvőhellyel, nemrég készülhetett el a kényelmes kis éjszakai menedék. Csak azért nem mentem le, mert a meredek lejárón a biciklit nehéz lenne le, de főleg felhozni. Tüzet gyújtottam, elkészítettem vacsorámat, és telepakoltam a hasamat. Kell az energia a holnapi napra. A nap most kicsit elbújt a hegyek mögé, és elég erős szél fúj. A naplót is kint az asztalnál kezdtem el, de a sátorban fejezem be, nagyon gyorsan 8-9 fokra hűlt a levegő, és erős a szél. Sok ilyen nap kellene.
58. éjszaka Svédország, Abisko, a Torneträsk tó mellett. 68°15’30.09″ 19°29’14.60″
