Skandináv kerékpártúra, 19. nap. Litvánia, Lazdijai 2011. május 27.
Május 27. péntek, az út 19. napja
Elég hideg (már megszokom) éjszaka volt, de reggel napsütésre ébredtem. Jó, nyugis kis hely volt, borotválkozás, és az egyéb megszokott program után bementem Augusztowba. Egy egyszerű, szép kisváros, ami szerintem a legszebb benne az a Főtere volt. Kiültem egy kicsit egy árnyékos padra, és nézelődtem. Meg engem nézelődtek a wifi-kereső szerelésemmel.
Volt sok, csak az a bizalmatlanság, mind védett volt, ami megfelelő lett volna. Továbbmentem, a nagy, és természetesen II. János Pált ünneplő templom mellett pakoltam ki másodszor. Itt valamivel több sikerrel jártam, bár egy meglehetősen lassú, és gyenge kapcsolat csak arra adott lehetőséget, hogy a megnyugtató e-maileket elküldjem, az előző napok naplóját nem sikerült feltölteni.
A szemben levő bankból átjött a biztonsági őr, és a járókelők közül is sokan megszólítottak, érdeklődtek honnan, és hová tartok. Tetszett a terv mindenkinek. Amúgy elég bonyolult egy ilyen jelkeresés. Megállni a megfelelő helyen, csomagot bontani, előszedni a hozzávaló kütyüket, összeszerelni, és végül beüzemelni. A megállástól, hogy használni is tudjam, ha van szabad wifi, legalább 15 perc. Ha nincs, ugyanez megfordítva, lehet összepakolni.
Majdnem dél volt mikor kikerekeztem a városból. A települést két nagy tó, a Biale és a Sajno keríti körbe, élénk vízi életre adva lehetőséget, amivel a helyiek nagyon szépen élnek is. Strandok, sporttelepek, vitorláskikötők mellett haladtam el.
És ekkor egy átfutó pillantás kicsit megváltoztatta a programot. A GPS-re bízva magam mentem ki a városból, a táblákon épp csak ellenőrizve a helyes irányt és az út számát. Az egyik elágazásnál nyíl mutatta az én Kaunas felé vezető utamat, a másik pedig egy alsóbbrendű út felé mutatott, egy ismeretlen település névre, de amögött is ott volt a két, határt jelző felségjelzés, a PL-LT. És volt még valami mögötte, egy apró kis jel, hogy 7,5 tonnánál nehezebb járművel behajtani tilos.
És ez eldöntött mindent. Ugyanis a kamionok erre nem jöhetnek. Akkor viszont én csakis arra megyek. Leellenőriztem a GPS térképén az utat, Vilniusba vezet, a fővárosba közvetlenül, és 60 km-el rövidebb, mint amerre én Kaunas felé akartam menni. Új útvonaltervet kértem, és már kanyarodtam is le. Nagyszerű döntés volt! A következő 40 km-ről csak azt tudom mondani: varázslatosan szép volt.
Nyílegyenes sima út egy gyönyörű, hatalmas erdőn keresztül, gyakorlatilag egyedül. 10 percenként ha elment egy-egy személykocsi, teherautó egy sem. 20-25 méteres, égbenyúló sudár fenyőfák, harsogó zöld tisztások, és aljnövényzetnek páfrány.
És amit itt láttam először, hatalmas, bódító illatot árasztó, egybefüggő, vad gyöngyvirág-telepek. Mesés volt!
Az út alatt most először nem éreztem, hogy terhet húzok, hanem csak azt, hogy minden érzékszervemmel elmerülők ebbe a végtelennek ható szépségbe.
A határhoz közeledve aztán fogytak a fák, kitágult a tér, végtelen legelők, termőföldek, tavak tették változatossá a tájat. A legelőkön gyönyörű bocik álltak türelmesen modellt a fényképezéshez.
Úgy tűnt, Lengyelország szépen akar búcsúzni. Sikerült is neki. Tíz napig látott vendégül, mutatott rengeteg szépet, és utáltatta meg velem még jobban az országutak szörnyeit, a kamionokat. Jó, tudom, szükség van rájuk. De nem kell, hogy szeressem őket. Tíz nap alatt sikerült hosszában átszelni ezt a nagy országot, ami azért szerintem biciklivel nem rossz idő. Egy valamivel fukarkodott csak, az éjszakai meleggel.
Kiléptem, majd beléptem. Litvániába. Na, itt még nem jártam. Érdekes volt a szovjeti időkben még elég jelentősnek számító határátkelő, amint az EU-val jelentőségét vesztve egy kísértetiesen kihalt, hatalmas, de teljesen néptelen objektummá vált.
Az épületekkel valószínű megvárják, amíg az idő végez, a soksávos betonutakon néha suhan át egy-egy kocsi, a sorompók felnyitva megmerevedtek, az egésznek végre és végleg semmi jelentősége.
Fényképek, és ahogy felnéztem sötét fekete felhők takarták be az addig perzselő napot. Azt egész nap éreztem, hogy valami változás lesz, az erdőben még csak volt levegő, (de milyen!), a síkon viszont fojtó, fülledt forróság, olyan, ami az emberből az utolsó csepp erőt is úgy szívja ki, hogy nem tudja mi van vele, mitől ilyen gyönge.
És ahogy átértem, kiszakadtak a felhők, besötétedett, és elkezdett szakadni. Na, itt is szépen fogadják az embert! Beálltam egy benzinkúthoz, és mivel kint volt az @ jel, megpróbálkoztam unalmamban az internettel, főleg felderítendő a lehetőségeket. Jel volt, de csak a Zebráé, ami úgy néz ki az egyetlen országos szolgáltató, és amelynek az eltüntethetetlen indító oldala úgy kezdődik, hogy küldj egy SMS-t erre és erre a számra, válaszul megkapod a jelszavadat. 24 óra kb. 500 Ft, 1hónap kb. 4000. Hát nem tudom lesz-e hot spot, vagy „elcsíphető” potya?
Még kicsit szemerkélt mikor elindultam, csak haladjunk valamit, aztán hol eleredt,(beállás) hol megint haladtam pár km-t. Riasztóan fekete volt az ég, ideje volt megállni. Bementem egy benzinkúthoz, hogy verhetek-e mellettük sátrat, mereven elzárkóztak. Hűha! Az út mellett minden tiszta víz volt, és sár, nem nagyon csalogatott. Hát akkor marad egy tanya.
Úgy is lett, bekanyarodtam az első falu után egy tanyára, és megkérdeztem maradhatok-e éjszakára. A tanyagazda egy nő volt, pár gyermekével. Hát nem jártak körtáncot, de beleegyezett, maradjak csak. Aztán nem sokat foglalkozott velem. Lecuccoltam, megfőztem a vacsorát, közben hol esett, hol fújt. Elég barátságtalan fogadtatás minden téren, de a reményt az adja, hogy ennél csak jobb lehet. Majd meg látjuk. Meg kell szokni.
19. éjszaka, Litvániában Lazdijai mellett, egy tanyán. 54°13’56.14” 23°35’27.60”
