Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 40. rész. Keflavík.

Home » Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 40. rész. Keflavík.

 382 ember olvasta mar el ezt az írást

Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 40. rész. Keflavík . Július 29. hétfő.

Az előző részben már Keflavikban sátoroztam.

40. nap, július 29. hétfő.

Aki figyelmesebben olvasgatta ezt a naplót, talán észrevette, hogy a címben az „… 50 nap alatt” 40-re változott. Igen, ez a nap volt az utolsó, eljött a búcsú, a kalandnak vége! Az óvatos számítással, a teljes ismeretlenséget, és a várható nehézségeket belekalkulálva max. 50 naposra tervezett út véget ért. 40 nap alatt csak biciklivel, a legkisebb külső segítség nélkül megkerültem Izlandot! Az utolsó este, mikor beálltam a repülőtér elé, hogy szétszereljem a biciklit, 2026-ot mutatott a kilométeróra. Mint a Skandináv naplónál, itt is kell pár nap, hogy az élmények, az érzések „ülepedjenek”. Utána lesz még egy összefoglaló végszó is. Most csak annyi, hogy mikor idekanyarodtam a reptér elé, ahonnan 40 napja elindultam, (bevallom, kicsit gondterhelten) boldog elégedettséggel sóhajtottam egy nagyot, mert 100%-ban, minden negatív változtatás nélkül sikerült megtenni ezt a nagy utat, pontosan úgy, ahogy elterveztem, sőt, egy-két útvonal-bővítés is belefért.

Na, de kezdjük a reggellel. Éjszaka még egy kicsit esegetett, a sátor még utoljára beázott, de ezt már megbocsájtottam neki. Korán ébredtem, de még visszaaltattam magam, nem volt sietős az utolsó nap. Kényelmes reggeli, még egy kis „ágyban” olvasás is belefért, de mikor 10 körül hallottam, hogy éled a város, én is pakolni kezdtem. Most már a repülőútra is gondolva. A sátornak azért járt a megbocsájtás, mert elváltak útjaink. Megköszöntem neki, hogy társam, és menedékem volt ennek a két utolsó útnak oly sok nehéz éjszakáján, hogy vigyázta álmomat, de az idő elszállt felette, a javítása többe került volna, mint egy új, és az anyaga is teljesen elvesztette már vízállóságát. Tehát ő örökre ezen a gyönyörűen zord szigeten maradt.

Borús volt az ég, hűvös szél fújt, mit lehet ilyenkor csinálni? Lassan tekertem a már ismerős utcákon, a rakparton, majd a kikötőben „kötöttem ki”. Épp akkor állt be egy halászhajó, az mindig izgalmas témának ígérkezik. Még most, az utolsó napon is tudtam megvilágosodás szerű felfedezést tenni. Lehet, hogy nagy butaságot írok, vérbeli horgászok elnézését kérem, de én nagyon megdöbbentem azon, főleg mikor a többi hajót is megnéztem ilyen szempontból, hogy itt nem hálóval halásznak! Hanem horoggal. Sok százzal (ezerrel?). Ez a hajó körben 12 különböző oldalakra kinyúló zsinórleeresztő tölcsérrel rendelkezett. Mind alatt egy nagy orsó, fölötte digitális számláló, (gondolom a lefutott métereket jelzi) az orsókon elég vastag damil, és a fedélzet felett pedig akkurátusan elrendezve a 12 horogrendszer. Ez azt jelent, hogy mindegyik orsótól jön vagy 30-40méter olyan zsinór, amin kb. 5 centinkén egy nagyon rövid előkén egy horog lóg. Ez az előke inkább egy merev távtartó, és biztos fontos, de mindegyik élénkpiros, és giliszta vastagságú. Azt már tényleg csak én rakom úgy össze, hogy erre a sok száz horogra úgysem raknak csalit, (képtelenség lenne), hanem a horgokat csupaszon engedik a vízbe, és a piros horogszár a csali. És hogy mennyire sikeres, azt a kirakodásnál láttam, hatalmas zúzott jéggel betakart műanyag ládákban sok ezer, szerintem 10 nagy láda, tehát kb. 20 mázsa halat emeltek ki daruval. És a varázslatos az volt, hogy szinte mind egyforma nagyságú makréla volt! Ahogy kirakták ott volt a teherautó, hozta a sok láda friss jégdarát, és vitte a halat. Szerintem nem is messze, mert kicsit odébb a szag alapján találtam nagy barakkokat, és abban belesve bizony nagyüzemi halválogatást, csomagolást láttam. Az unalmasnak ígérkező délelőtt érdekessé, és tanulságossá vált.

Kiültem a rakpartra, olvastam egy kicsit, közben néztem szerelmemet, a tengert. Mint az igazi szerelmeknek, a nagy víznek is rengeteg arca van. Most a rideg, hideg, sötéten zord arcát mutatta meg. De ez is szép. Vad, néha félelmetes, nem lehet elmerülni benne, a hullámai nem simogatóak, de így is gyönyörű! Most, hogy fölötte a látóhatár széléig fekete felhők borították, különösen tiszteletet parancsoló volt. Az olvasást sem nagyon támogatta, mert olyan hideg szelet fújt a partra, hogy felkeltem, és visszamentem a házak közé. Már minden utcát, a boltokat, a vendéglőket, a pizzériákat, a múzeumot, a galériákat, mind ismerem, mind tudom, hol van. És hány ilyen város van már, ahol nem tévedek el….

DSCF3174

Délutánba hajlott az idő, ideje volt bemenni az információs irodába, visszakérni az induláskor megőrzésre ott hagyott biciklis táskámat. Megismertek rögtön, megbeszéltük az utat, és miután őszintén agyon dicsértem büszkeségüket, az országukat, ők is szívből gratuláltak az utamhoz, és azzal váltunk el, hogy visszavárnak. Talán… Egyszer… Most nagy levegőt vettem, és gyorsan kitekertem a repülőtérre.

 Rossz érzés volt tudni, hogy vége. Itt a szokásos pörgés, sokan jönnek, ugyanannyian mennek, az érkezőkön a kíváncsi, megilletődött várakozás, az elmenőkön a szerzett élmények feldobott izgalma látszik. Érdekes, hogy itt is sokan vannak, mint bármelyik légikikötőben, itt is pörög az élet, de mégis minden olyan csendes, olyan nyugodt. Most, mikor írok, jó pár órája itt vagyok már. De még hangosbemondót, egy hangos szót nem hallottam.

A bicikli megint szétszerelve, táskában, (leengedve!), a cuccok elosztva, remélem most sem lesz súlyprobléma, és mikor ezeket az utolsó sorokat írom, az éjszaka felén már túl vagyok. Odakint egy kis szürkület, a nap a horizont mögött pihen egy kicsit, de nem soká újra felkel. Én pedig 9.25-kor elutazok Izlandról.

Utószó!

Nem egyszerű dolog ilyet írni! Egy olyan kalandon vagyok túl, ami valószínű megismételhetetlen, legalább is ebben, a „felfedező” formájában az. Ülepedtek az élmények, az érzések. A bevezetőben már írtam, hogy mikor kinéztem az úti célt, igyekeztem mind többet megtudni róla. Ezek, amiket elértem, száraz adatok, tények voltak. Én, amire készültem, ÉLNI akartam ebben az adathalmazban, érezni, élvezni, megélni azt! És úgy érzem, ez maradéktalanul sikerült.

Egy olyan országba jöttem, – és ezt nem tudom, és nem akarom másként megfogalmazni – amilyennek az egész világnak kellene lennie. Az előző, Skandináv utamon már megfogalmaztam azt az érzésemet, meggyőződésemet, hogy mi, emberek, vendégek vagyunk ezen a bolygón, a Földön. És vendégségben illik jól viselkedni, „idomulni”! Nos, Izlandon, (és általában Skandináviában) az Emberek ezt teszik! (Nagybetűvel írtam az Embert, mert ez a viselkedés erre indít.)

Egy sziget, aminek a területe nagyobb, mint Magyarország, (8000 négyzetkilométerrel), és a lakossága 320 ezer, mondjuk annyi, mint Szeged meg Pécs együtt. Ebből a Főváros, Reykjavik 120 ezer fős, a külső kerületekkel 201 ezren lakják, ami az ország több mint 60%-a. Tehát ha az ember elindul biciklizni, meglehetősen néptelen vidéken teker. És amivel ezen a rendkívül kicsi népsűrűségű területen naponta, percenként találkoztam, az a környezettel, a természettel való együttélés, az „igazodás”, a beilleszkedés volt. Az itteni emberek, a családok, sok-soknemzedéknyi múlttal élnek itt. Ezt a földet, – bármily mostoha is – az életüknek, az életterüknek tekintik. Két meghatározó élményem volt ezzel kapcsolatban. Az egyik, amikor az Eyjafjallajökull 2011-es kitörésekor, a lábánál elterülő, vulkáni hamuval vastagon beterített tanyát meglátogatva azt láttam-hallottam, a felújítás, a rendbetétel indokául, hogy a család már itt él 150 éve, és egy percig nem gondolták, hogy feladják ezt, a másik pedig egy kis temető volt. Ebben, az itt nagyon ritkán, és nehezen felnevelhető fák közt bújt meg egy kis temető, ahol a Család tagjai, nemzedékek óta nyugszanak. Tehát a kötödés…

Azt is látni engedte a csavargásom, hogy micsoda munka, micsoda gondoskodás van ezekben a hatalmas birtokokban! Azt már korábban írtam, hogy a család apraja-nagyja, tini gyerekeket bele értve, részt vesznek ebben. És ez a kulcs! Ez rendkívül szimpatikus! Sajátjuknak tekintik, az Övék, a jövőjük…A sziget történetírása foglakozott vele, hogy az emberek mennyire egymásra utaltak. Hát azok! Büszkék, de egymásra utaltak, akik nem szégyellnek kérni, és elfogadni!

2026 nagyon kemény kilométert tettem meg, és azért nem írom azt, hogy tekertem le, mert bizony nagyon sok tolós gyalogmenet volt ebben. A legkevesebb napi adag 30 km volt, a legtöbb 95. De ennek minden métere csodákat tartogatott! Az első napokban nagyon szokatlan volt a végtelen perspektíva. Régebben egy Alföldi tanyán éltem, és mindig azt mondtam, hogy azért szeretek ott lakni, mert reggel, mikor ébredés után kimentem a teraszra, egy hatalmas, tág panorámát láttam, több kilométerre el lehetett látni. Nem volt szomszéd panel, nem volt fa, semmi. Na, ez Izlandon hatványozódott, itt (ha nem volt köd) 80-100 km-re el lehetett látni! Magamnak sem hittem volna, de egyszer, mikor a híres vulkán, a Hekla, „karnyújtásnyira” volt, azt hittem eltévedtem. Rögtön egyeztettem a GPS-en az útvonalamat, és magát a távolságot, és a kristály tisztán látható hegy 85 km-re volt!

A szépségekről szerintem a napi beszámolókban már „áradoztam” eleget. Sok félék vagyunk, sok féle szemlélettel, millió fajta komfort érzettel. A túra után majd két hétig Kislányomnál, Katánál pihentem Londonban. Érdekes volt a majd’ 13 milliós megapolisz nyüzsgése, a pörgés. Kipróbáltam a baloldali közlekedést a biciklivel, kimentem a Richmond-parkba, és egy napra belevetettem magam az igazi, zsúfolt belvárosba, ami tényleg egy kemény „kalandtúra” volt, de… Szóval én jobban éreztem, érzem magam ott, ahol nem emeletes buszok és felhőkarcolók vesznek körül, (nem beszélve a sok ezer sokszínű emberről) hanem csobogó patakok, sziklák, daloló madársereg, és hófehér vattapamacs-birkák.

Nehéz volt! Átéltem olyan vihart, amikor (most már bevallhatom) azt mondtam, hogy itt a vége, és elköszöntem mindentől, mindenkitől. 12 kilót fogytam, a napi menüm meglehetősen egyhangú hideg étel volt. Az innivalót, (napi 5-6 liter) forrásokból, patakokból, vízesésekből, városokban WC-k csapjaiból szereztem be. Én, a napi 6 méregerős kávét ivó „függő”, egyik napról a másikra szüneteltettem a szenvedélyt, és kibírtam. Amit páran már szemérmesen körbeírtak kérdéseikkel, igen, amire a naplómban (július 11) utaltam, hogy a szomjon halás ellen kölcsönvettem Cryllus Bear módszerét, igen, az azt jelentette, hogy reggel kénytelen voltam meginni a saját, éjszaka az erre a célra tudatosan összegyűjtött pisimet. Szóval ezekkel csak arra akarok utalni, hogy néha nagyon nehéz volt. De amit cserébe kaptam, az maga volt a csoda!

De a csoda véget ért. Azt is kérdezték már, hogy nekivágnék-e még egyszer. Most az a válaszom, hogy így nem. Talán egy sokkal komolyabb szereléssel, és sokkal tágabb anyagi lehetőséggel igen. De az sem biztos, mivel a biciklis túra ismétlése már nem lenne kihívás. Amivel most nekivágtam, (utcai bicikli, utcai ruha, kényszerből minimalista felszerelés) „alulmúlni” már úgysem lehet, és talán nem is szabad, az már veszélyes lenne. Viszont az országba beleszerettem! Egy megfelelő körülményeket biztosító utazás, (lakóautó, pénz, stb.) biztos, hogy rengeteg új élményt, csodás pillanatokat nyújtana. Talán! Egyszer…