Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 36. rész. Sundahöfn.

Home » Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 36. rész. Sundahöfn.

 410 ember olvasta mar el ezt az írást

Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 36. rész. Sundahöfn. Július 25. csütörtök.

Az előző részben egy nagy trappal Reykjavík küszöbére értem.

36. nap, július 25. csütörtök.

Fáradt voltam! Ahogy, (elég későn) letettem a fejem, zsibbadt álomba merültem, nem zavart engem sem madárfütty, sem forgalom, reggel fél nyolcig aludtam. Akkor a szokásos protokoll szerint túlestem a reggelen, és nekiindultam a Fővárosnak! Most jó fiú akartam lenni, meg időm is volt, kimentem a bicikliútra. Értékelem az illetékesek szándékát, hogy legyen minél több bicikliút a nagy forgalmú utak mellett, hogy biztonságosabb legyen a kerekezés. De a rendszer, és főleg!!! a tájékoztatás nagyon hiányzik az egészből. Talán túlzás lenne leírni azt, hogy gyerekcipőben jár. Ez még bizony tipegő sincs, ez mezítlábas. Sehol, semmi a jó minőségű aszfaltcsík mellett, hogy az hová visz, ha elágazik melyiken hová jutsz. Szóval, ez még most, csak megfelelő helyismerettel rendelkező helybélieknek való. Végigjöttem én is, meg gondolom sokan mások, idegenek is, de hogy hányszor futottam lyukra, hányszor mentem vissza km-eket, nem számoltam. Na, mindegy, nem reklamálok, ráértem, csak ha már a szándék megvan, és csinálni akarunk valamit, azt csináljuk jól, használhatóra.

Azért beértem. Megkerestem elsőre a kempinget, hááát… 1400 Kr./fő egy éjszakára. (Megjegyzendő: itt Izlandon, érdekes rendszer van, /főre fizetsz. Tehát mindegy, hogy egy csóró kis foltozott sátorral foglalsz 2 m2-t, vagy egy lakóbusszal 30-at, ugyanazt a pénzt fizeted.) Szóval, így hó vége közeledtével kicsit elgondolkodtató az az összeg.  Szerencsére azért nagyon alapos terepszemlét, és főleg „rendszerszemlét” tartottam, és felfedeztem a laza pontokat. Ezek egyikét használva fogtam a fürdőcsomagomat, bementem egy zuhanyfülkébe, és egy isteni félórás forró fürdőt vettem, megborotválkoztam, és így megtisztulva vágtam neki a városnak, a döntést estére halasztva.

Gyorsan kitaláltam a várost körülölelő tengerparti sétányra, ami tájékozódási és viszonyítási pontnak is remek. Itt karikáztam végig, kényelmesen, ragyogó napsütéses időben. Az első benyomás a városról nagyon jó. Igaz, hogy csak kb. mondjuk Miskolcnyi, (240-250 ezer) a lakossága, de tényleg egy lakható helynek néz ki.

Tágas, a modern üzleti központ pár utcáját kivéve alig van magas ház, és a leg-belváros is büszkélkedik 1900 körül épült egyszerű hullámlemez borítású földszintes ki házikóval. és ez valahogy nagyon kellemes hangulatot ad a helynek.

A két, ill. a templomhoz vezető fél utcát beleszámítva három főutca kicsit talán elegánsabb, de a házak itt is ilyenek. Ide tömörültek azért a jobb ékszerüzletek, butikok, ajándékboltok, és a sok gyorsétterem, kávézó. Hivatalosan sétálóutca, de úgy néztem legalább a célforgalom engedélyezett. Ettől függetlenül csendes, nem zsúfolt, vannak emberek, de nem tapossák le egymást. Senki nem kapkod, nem rohan, az egésznek egy olyan kellemesen bágyadt hangulata van. Szóval tetszik!

Megint kint a parton egy ismerős kis fehér épület ékelődött, körülötte tágas zölddel, a modern épületek közé. Abban az időben a világ megismerte ezt a házat, ez a Höfdi-ház. Az abban az idő, az 1986-ban volt, amikor okt. 10-11-én itt, ebben a tulajdonképpen jellegtelen házikóban találkozott a két világhatalom két legnagyobb hatalmú, de legalábbis legnagyobb szavú embere, Gorbacsov és Reagan. Két napot dumcsiztak a tengerre néző nappaliban, és egy csapásra megszűnt a fultoni beszéd óta, tehát a II. világháború vége óta csendben tomboló hidegháború, ami annyi ember szabad életét nehezítette meg, és olyan horribilis pénzt felemésztett. Azért nagy dolog volt ez.

96

Az épület valamikor az 1920-as években épült, sokáig angol tulajdonban volt, a háborúban angol konzulátus, majd követség, és megfordult itt Churchill és Marlene Dietrich is. Együtt. Az itteni szellemhistóriákról olvasgatva az út előtt, valahol olvastam, hogy ennek a háznak is van saját, ráadásul többek által észlelt nem evilági lakója. Érdekes lenne egy éjszakát ott tölteni, de most múzeumként üzemel. ,

95
92
94
93

Nézelődtem, élveztem a semmittevést, hogy nem volt kitűzött uticél, hogy nem kellett küzdeni az elemekkel, az emelkedőkkel, és a kilométerekkel. A parton a kikötőhöz értem, a bejárat mellett egy csupaüveg nagy épület, a Harpa Concert Hall. A futurisztikus külsejű épület, amit 2011. május 13.-án avattak, sok funkciót tölt be. Ebben a – ha jól számoltam felfelé és a föld alatt összesen hatszintes – hipermodern tervezési és építészeti csodában 400 szobás hotel, luxus apartmanok, kiállítási termek, éttermek, kávézók, a föld alatt több szinten parkolók, hatalmas koncertterem található, és…. az előcsarnokban konnektor a falban, és mellette szék. (Na, mire használtam?)

Felmentem a félig-meddig a város jelképévé emelkedett Dómhoz is. Legalábbis a Reykjaviki képeken, képeslapokon mindegyiken szerepel ez a sok vitát kiváltó modern templom. A vitát a forma váltotta ki, sokan kérték számon azt, hogy miért hasonlít az épület egy kilőtt űrhajóra. Hát ezt döntse el mindenki maga, az épület tiszta fehér, szinte dísztelen külsejének a puritánságát talán csak a belső egyszerűsége múlja felül. Érdekes, na! Nekem a legjobban a padsorok praktikuma tetszett, amelyeknek a háttámla egyszerű átbillentésével meglehet egy mozdulattal változtatni az ülésirányát. Ha Istentisztelet van, akkor az oltár felé néz, ha orgonakoncert, (nagyon gyakran) akkor a bejárat fölötti orgona felé.

Tekertem tovább, és megnéztem az öreg kikötőt. Nagy hajó igazán nem volt, a legnagyobb egy hadihajó volt, a romboló(?) az ország szerintem egyetlen hadihajója, mivel hadserege nincs, ez is a parti őrség feliratát viseli. Aztán itt van az ország szerintem ugyancsak egyetlen mozdonya is, mivel vasútja sincs Izlandnak. A kiállított kis gőzös a kikötő építésekor húzta a kővel megrakott vagonokat az erre az alkalomra kiépített párszáz méteres pályáján, valamikor a múlt század elején. A kikötő turistákkal volt tele, a kis mozdonyt épp egy mindenütt jelenlevő „kici japán, a kici fényképezőgéppel” páros hölgytagja mászta meg, lovagja sűrű fényképezőgép-csattogtatása közepette.

A parti sétányon még elkarikázgattam a messziről látszó világítótoronyhoz is. 6 km-re volt, egy kiugró földnyelv végében, a környék pedig egy igazi madárrezervátum volt. Sok fővárosi kirándult ide, sétáltak, futottak, vagy piknikeztek. Egy fotózó idősebb férfi figyelt fel a nagycsomagú biciklimre. Megszólított, kérdezett, és a vége egy majd félórás beszélgetés lett, ömlött belőle a dicshimnusz az országáról. (mondjuk megértem, igaza van) Elszaladt a kocsijához, hozott térképet, és úgy melegében legalább 50 csodálatos célpontot mutatott be az ország legkülönbözőbb pontjain, a fényképezőgépe kijelzőjén levő képekkel illusztrálva, amiket Ő már bejárt. Igaz, kocsival. Nekem egy évbe telne…

Vissza a házak közé, közben beborult, rögtön hűvösebb lett. Elindultam a parti úton a másik irányba, zöld területet figyeltem, egy csöndes éjszakai búvóhelyet. Sikerrel is jártam, a központtól 2 km-re, egy valamilyen kis üzem mellett, a víz közelében találtam egy alkalmas kis beugrót, egy éjszakára megteszi. Az út olyan 60-70 méter, a kocsik sem a fülem mellett húznak el. A további napokat majd látjuk. Időjárásfüggő is, gyakorlatilag az útnak, a kalandnak vége.