Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 16. rész. Höfn után.

Home » Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 16. rész. Höfn után.

 460 ember olvasta mar el ezt az írást

Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 16. rész. Höfn után. Július 5. péntek.

Az előző részben már Höfn kapujában éjszakáztam, de elérni még nem sikerült. Ebben a részben már igen…

16. nap, július 5. péntek.

A reggel még az esténél is csúnyább volt, tegnap legalább el lehetett látni pár kilométert, ma reggel azonban megint az a ronda, ködszerű eső esett, de olyan sűrűn, hogy tényleg ködnek tűnt, vagy talán olyannak, mintha a felhő legközepén lennék, és 100 méterre jó, ha el lehetett látni. Höfn közelségét talán csak az egyre sűrűsödő forgalom jelezte. Persze ezt úgy értsük, hogy tegnap óránként 2-3 kocsi húzott el mellettem, most már 2-3 percenként jön egy. Tegnap a vacsorával feléltem minden kenyértartalékomat, létfontosságú volt a város, és a boltja. Reggelre vizem sem maradt, így a csöpögős csomagolás, és az indulás után az első dolgom volt egy tisztább vizű patakot keresni. Mert amelyiknek a partján láthatóan birkák legelnek, vagy amelyik gleccserből jön nagy sebességgel, szürkén és zavarosan, az nem túl csábító. Végül egy apróbb vízesésből követhetően egyenesen jött egy patak az út alá, nagyon tiszta vízzel, hát itt feltöltöttem a készleteimet, és valóban nagyon tiszta, jóízű vize van.
Az út fordult egyet, a szél egy kicsit, de nem bántóan feltámadt, és valamit lazított a felhőszerű esőn. Már látni lehetett az óceán felöl a végét, ott már kicsit kék lett is az ég. És arra volt Höfn. Már az út tervezésekor sarokpont volt ez a kisváros. Nem azért, mert nem bíztam magamban, vagy az út megtételében, de… A repülőjegyem időre megvolt visszafelé, ahhoz kellett igazítanom a sziget megkerülését, a visszatérést Keflavik reptérre. És ehhez adva volt kb. 2000 km. teljesen ismeretlen út-, időjárási-, és domborzati viszonyok között megtett út, az esetleg felmerülő egészségügyi és egyéb akadályokkal optimistán nem is számolva. Tehát még otthon osztottam, szoroztam a térkép előtt, és én is kijelöltem magamnak azt a bizonyos „Point of no return”-t, az utolsó visszafordulási pontot. Amit ha az út tervezett idejének a fele, mínusz 3 nap vésztartalék alatt nem érem el, akkor már nem lesz érdemes nekivágni az előttem levő még hosszabb, és várhatóan nehezebb útnak, hanem a józanságot megőrizve, vissza kell fordulnom azon az úton, amelyiken jöttem. És ez a pont volt Höfn.
Mivel belül voltam 1-2 nappal a határon, már tudtam, hogy megyek tovább. Másik oka is volt annak, hogy ennyire várjam a megérkezést ide. Egyik támogatóm, akinek a nevét inkább most nem írom le, még út elején küldött egy emilt, jó utat kívánva, és felajánlva, hogy bármi nehézségem, problémám akad útközben, bármire szükségem van, azonnal jelezzem, és ő futárszolgálattal, vagy postán bármit utánam küld, hisz ez imázs javításnak a cégének is jól jönne. Mikor Gulfossnál a fényképezőgépem összetört, ez az ajánlat ugrott be, és bár nem igazán bíztam benne, de megkérdeztem, nem tudna-e valami olcsó kis gépet postán elébem küldeni. Ő felajánlotta, hogy pénzt utal inkább, és azt majd ráérek otthon megadni, de tudtam, hogy erre még kenyeret is, nemhogy olcsó gépet nehezen lehet venni. Végül többszöri levélváltás után ígéretet kaptam, hogy pár nap alatt küld, először Klausturba, majd mivel jól haladtam, ezt átkértem, hogy inkább Höfn-be küldje a nevemre postán maradó küldeményként (A módszer 2011-es utamon egyszer már remekül bevált).
Tehát ebben, mint az utolsó reményben, hogy tudok fényképezni, siettem a város felé. A bejáratnál rögtön egy kemping fogadott, reggeli tisztálkodás forró vízben, vízfeltöltés, és elkezdtem az akkujaimat is feltölteni tartalékkal. Itt néztem meg az emailjeimet, és aznap reggel jött a jelzés a fényképezőgéppel kapcsolatban, amelyben elnézést kérve közölte, hogy nem ért rá sajnos a héten ezzel foglakozni, keressek valami más megoldást…. Megértem, és a szándékot mindenesetre köszönöm. Ha nem is volt igazán őszinte.
Aztán bekerekeztem a tényleges városba, ez már azért tényleg egy kisváros, olyan körzeti centrum féle, látszik, hogy a környékről mindenki ide jár bevásárolni. Ottlétemkor 1691 lakossal büszkélkedhetett, ami ottani viszonyok között…Örömmel fedeztem fel egy nagy bevásárlóközpontot, benne kedvencemmel a Nettó-val, ahol 1-2 órát elidőzve kellemesen feltöltöttem a készleteimet, igaz, kellemetlenül ki is költekeztem. Viszont jó egy hétre el vagyok látva, még csokikrémmel, és lekvárral is, sőt, ebédre vettem egy csomag csokis nápolyit is! (Tudok élni, mi?)

Nézelődtem egy kicsit, bár legyünk őszinték, túl nagy élet, túl nagy mozgás nem volt. A városka élete főleg a halászatra alapozódik, a kikötőben is főleg halászhajók parkoltak. Egy jó órányi bolyongás után visszamentem a kempingbe, írogattam még egy kicsit, pihentem, és főleg hagytam, hogy minden elérhető szabad konnektoron minél többet töltődjenek az eszközeim. Figyeltem a kemping életét, ez valóban olyan fordító pont lehetett a különböző irányból, válogatott járműveken, ezerféle uticéllal érkező vándorok útján. És mindkettőnk nagy örömére ismét összefutottam Frederick barátommal. Úgy meg örült nekem, hogy rögtön adott egy doboz multivitamin pezsgőtablettát az útra. (Rögtön arra gondoltam, hogy te jó Isten, olyan rosszul nézek ki?) Beszélgettünk egy kicsit, Ő most marad pár napra, leszakad, nem valószínű, hogy utolér, lazább a programja.
Nagyon marasztalt, hogy maradjak egy kicsit, pihenjem ki magam, és figyelmeztetett, hogy vihar közeleg, látta a figyelmeztetést. Tényleg fáradt voltam, jól esett volna, de tudtam, hogy az aznapi 15 km-el nem állhatok meg. A vihartól pedig különösebben nem hatódtam meg, elég sok mindent megéltem már mióta itt voltam. Tehát elbúcsúztunk, én pedig a bekötőúton visszatértem az 1. főútra. Persze Murphy papa megint dolgozott, ahogy elindultam, eleredt az eső, és tényleg kezdett bedurvulni a szél. Az út emelkedett, megkezdődött a birkózás az elemekkel.

Pár kilométerre a várostól már gondolkodtam, hogy helyes döntés volt-e elindulni, de ugye alapelv volt egész úton, hogy csak előre, vissza egy métert sem. Szinte örültem, mikor egy órányi gyalogos küszködés után egy nagy emelkedő végén, az út a hegy gyomrában tűnt el. A szép nevű Almannaskarðsgöng alagút állt előttem, és a remény, hogy 1300 méteren keresztül, amennyinek a tábla ígérte, sem eső nem esik, sem szél nem fúj. Ez be is jött, bár az út bent is folyamatosan emelkedett, így végig tolni kellett a meglepően szűk vágatban a gépet, de szerencsére rajtam kívül a bő negyed óra alatt egyetlen más jármű nem közlekedett.

Amikor véget ért az alagút, megálltam egy percre, és azon elmélkedtem, hogy miként tudnék az alagút védelmében sátrat verni. Persze ez csak egy játékos gondolat volt, de odakint fokozott erővel tomboltak az elemek. Elég magasan ért ki az út, a két oldalán meredek szakadék zuhant a mélybe, sátorhelyről szó sem lehetett. Lejtőn gurultam, de az óceán felől olyan széllel, hogy szinte 45°-ban ellen kellett dönteni a biciklit, hogy haladni tudjak, és az út közepén haladni, hogy egy-egy széllökés ne vigyen le a mélybe. Reydhara előtt voltam valamivel, de tudtam, hogy sokat így nem fogok tudni haladni.
Csak az út mentét figyeltem. Jobb kéz felől volt pár száz méterre az óceán, a szakadó eső ködjébe burkolózva, csak a hullámok bömbölése nyomta el néha a tomboló szél hangját. Baloldalt lassan elsimult a táj. Úgy, hogy az úttól kb. 3-400 méterre hirtelen égbeszökött a csupasz sziklafal, odáig pedig szakadékokkal szabdalt sziklapad volt. Tükörsimára koptatott gránit, növény, vagy bármiféle szélfogó sehol. Nem volt választásom, már nem mertem tovább menni, le kellett táboroznom.
Ahogy már mondtam, ebben az időszakban nem ment le a Nap, 24 órás világosság volt. De nem most! Szinte teljes sötétség borult a tájra, olyan igazi világvége közepén voltam. A sátorveréssel kegyetlenül megkínlódtam. A cövekeket nem lehetett a földbe rögzíteni, a sátor sarkaihoz egy-egy méretes sziklát kellett szereznem, és ahhoz hozzákötni a zsinórzatot. A szél felöli részt megerősítendő, még egy hosszú kötéllel hozzákötöttem egy jó darab, 40-50 kilós sziklához. Aztán beestem a talmi menedékbe, és megvacsoráztam.
Bebújtam a hálózsákba, próbáltam átaludni a nehezét. Nem sikerült. Bár éjszakának tűnt az idő, de még nyolc óra sem volt, mikor végletesen elszabadultak az elemek. Egy még irgalmatlanabb széllökés felkapta, és a sátorra vágta a pár méterre egy sziklához támasztott biciklit. Kellőképpen fejbevágott, de akkor azt néztem, hogy mi szakadt. Kiugrottam a sátorból, hevenyészett kárfelmérésre. A biciklit levettem, és lefektetve kötöttem hozzá egy nagy sziklához. Újrakötöttem a négy sarkot, ami természetesen az előző kötést elengedte. Odakint már lábon maradni is nehéz volt.
Pár másodperc alatt bőrig áztam, visszazuhantam a hálózsákba, és teljesen tanácstalan voltam. Aki ismer, tudja, hogy nagyon szeretem a vihart, de akkor csak egy eszköz voltam, és nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam. A szél, és az eső, ha lehet folyamatosan erősödött. Fogalmam sem volt, hogy meddig fog, meddig tud még fokozódni. Ekkora már felszaggatta a tetőszellőző tépőzárait, és ömlött be az eső felülről. Nem tudtam a sátor meddig bírja. Meddig bírják az üvegszál rudak, amik már természetellenesen meghajlottak, meddig bírja a sátor vékony szövete, mikor reped ketté, és főleg, mikor kapja el úgy a szél az egész sátrat, aminek már csak az én súlyom volt a rögzítője, hogy ki tudja hol áll meg vele.
Mert bármelyik történik, az végzetes, akkor a túrának vége. Alapvetően optimista emberke vagyok, de most valahogy tényleg azt éreztem, hogy ezt már lehetetlen megúszni. Ekkor már igazán létjogosultnak láttam az út előtt megkötött életbiztosításomat. Egész éjjel feküdtem a hideg vízben, vacogtam, és két kézzel tartottam a rudakat, meg főleg a szél felöli falat, amit teljesen rám takart a szél. Az őrületes dübörgés, az eső dobolása, és az egész sátor csattogása kaotikussá tette az egészet. A külső esővédő huzat cipzárját szétszakította, egy rögzítő gumit kettétépett. És éreztem azt, hogy a vizes, tükörsima bazalton a sátor szép lassan csúszik az orkán erejétől, húzva magával a nehezének használt, hozzákötött sziklákat. Nagyon álmos is voltam, pillanatokra talán elszunnyadtam, de elaludni sem mertem a 3 fokos hidegben, a vízben fekve, mert ott már a kihűlés a tét. Reszkettem egyfolytában, zsibbadt a lábam, és főleg percenként fogta a görcs. Nagyon hosszú éjszaka volt!