OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Skót-Felföld 2016. 7. rész. Torgyle.

Home » Skót-Felföld 2016. 7. rész. Torgyle.

 258 ember olvasta mar el ezt az írást

Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 7. rész. Torgyle.

Az előző részben megérkeztem a Loch-Nesstől elkanyarodó út kereszteződéséhez.

2016.06.19.  Vasárnap.

    A reggelimet szokásommal ellentétben most a szűk és zárt! sátorban gyűrtem le, hisz az első tájékozódó kukucskáláskor már ott láttam keringeni a szürke felhőt a sátor körül, nagyon érzékenyek a meleg vér illatára ezek a rámenős kis szörnyek. Bent is öltözködtem fel, ami egy gumiembernek is dicsőségére vált volna. Ezután jött a kitörés, Zrínyi módjára kirohantam az útra, oda már nem követtek. Aránylag korán volt még, a turistaözön még nem ért ide, kellemes két óra ígérkezett. Ennyit szántam a nézelődésre

0135

   A Moriston folyó itt e hegyek közül kiérve, nagy sebességgel rohan a Loch Ness-be, és az évmilliók alatt egy 10-15 méteres szurdokot vájt magának a kemény gránitba. Fent, a part falu felöli részén, ahol sátort is vertem, kellemes sétáló utak húzódtak a sűrűben, majdnem végig le lehetett jutni a torkolatig. A csapások másik vége a Fort Augustus felé továbbmenő A82-es út hídjáig vezetett. A kis folyócskán két híd ívelt át egymás szomszédságában. Az „öreg”, a Thomas Telford-híd még 1813-ban épült, és a neve építőjének, az akkori időkben és főleg a szigetországban nagyon ismert építész, út-, híd- és hajózási csatorna tervező mérnöknek állít emléket. A „modern”, ma is használt, ugyancsak kőből épült (hisz ez az építőanyag itt mindig is korlátlanul rendelkezésre állt) átkelő 1930 körül váltotta ezt fel. A régi híd feljáróját az út felől elbontották, hogy senkinek, még véletlenül se jusson eszébe, hogy egy izgalmas kalandként járművel hajtson fel ide. Gyalogosként egy zegzugos lépcsőn lehet felmászni az ódon kövekre, de a látvány minden fáradozásért kárpótol.

    A sétányok melletti padokon észrevétlenül szaladó percekig, órákig el lehet merülni a környék látványában, a víz „dübörgő csendjében”. Ezeket a padokat olyan tehetősebb, idelátogató turisták állíttatták, akiket különösen megragadott a táj szépsége. Ezt, tehát az adományozó nevét apró kis réztáblák hirdetik a pad támláján. Találtam egy elég szomorú emlékpadot is, közvetlen a meredek part szegélyénél. Kétségtelen, hogy csodálatosan izgalmas látvány, remek fotótéma a mélyben rohanó víz. És minél közelebb merészkedünk a parthoz, annál nagyobb adrenalin-fröccsöt kapunk. De nem árt a józan óvatosság sem, hiszen ezek a csupasz gránitpadok, amik a partot alkotják, az állandó eső miatt meglehetősen csúszósak. Az 1990-es években, (ha jól emlékszem) egy fiatal dán tanárnő túllépte a józan határt, és fényképezés közben a sziklán megcsúszva, a mélybe zuhant. A sziklákon azonnal szörnyethalt. Ezen a padon az Ő nevével, és a száraz tények leírásával állítanak neki emléket, egyben hagynak intő példát a későbbi látogatóknak.

   Bóklászás közben még egy érdekes dologra lettem figyelmes, ami választ adott egy korábbi töprengésemre. Konkrétan azon gondolkodtam már út közben is többször, hogy miként tudnak ezek a hatalmas fák megélni a sziklákon, miből táplálkoznak, milyen mélyre szalad a gyökérzetük, hogy termetük ellenére így meg tudnak kapaszkodni, és hogy képesek behatolni a szó szerint kőkemény gránitba. Itt többnyire megkaptam a szemléletes választ. Tucatjával találtam ugyanis kidőlt, hatalmas fákat. A szabaddá váló gyökérzet világossá tette, hogy ezek a néha 20-30 méter magas gigászok csak egy félméternyi mélységben, a gránitot takaró termőföldbe kapaszkodva élnek. A gyökerek tányér alakban, oldalra, és nem lefelé terjeszkedve terültek szét. És amikor a fizika törvényei érvényesülnek, a törzs bármelyik irányba mutató húzóereje nagyobb lesz, mint a gyökérzet biztosította tapadóerő, ezek a hatalmas fák egyik pillanatról a másikra kidőlnek. A teljes szélcsendben is, (itt, a szűk völgyben amúgyis ritkán fúj) minden előjel nélkül. Később, már a Skye szigeten volt „szerencsém” egy ilyet saját szememmel elkapni, akkor is teljes szélcsendben. Mivel ezek a fák a sűrűben vannak, nem dőlnek teljesen a földre, társaik megtámasszák őket. Így többnyire túl is élik, nem pusztulnak el, a földben maradó gyökerek még biztosítanak a további élethez elegendő táperőt. Szintén később találkoztam olyan fenyővel is, ami „lefeküdt”, a gyökér egy része a tápláló földben maradt, és annyira tudott így élni, hogy az évek folyamán az új hajtások, az új ágak a természet törvényeinek engedelmeskedve megtörtek, „irányt váltottak”, és az ég felé fordulva vidáman éltek tovább.

0137
1183

    Na, de letelt a két óra, jól le is ragadtam a szurdok, a hidak, és a fák csodáinál, ideje volt tovább indulni. Szedtem a sátorfámat, (ami alumínium) és egy villámgyors, kalapos pakolás után pár perc múlva már az A887-esen sétáltam tovább. Az út szinte végig a százegynéhány kilométeren keresztül a River Moriston nyomvonalát követte. A folyó, néha alig patakká szűkülve, néha Loch-á, mély és széles tóvá szélesedve kanyargott a völgyekben, összekötve a Loch Ness-t gyakorlatilag az Atlanti-óceán északi részével. A „Vízesések Folyója”, ahogy itt nevezik, Alsó- és Felső-Moriston szakaszra oszlik, és a Loch Beag 11 km hosszú víztükre vágja ketté. A Ness felé eső szakasza oda is ömlik, abba az irányba fut, míg az óceán fele eső rész már a Loch Duich fjordja felé tart.  A víz remek lazacozó hely, ezen kívül a raftingosok is Mekkájuknak tekintik a vadvizet. Természetesen csak bizonyos szakaszain lehet ezt a vízi sportot űzni, hiszen a szintkülönbségek magukkal hozzák a gátakat, duzzasztókat, amikre néhol erőműveket is telepítettek.

    Az utat, és a folyót lankás dombok kísérik, hatalmas egybefüggő erdőkkel fedve, a legtöbb helyen áthatolhatatlan bozótrengeteggel, fél méteres, süppedő aljnövényzettel. A magas páratartalomnak, és a mindenütt jelenlevő víznek köszönhetően a talajt, a kidőlt, korhadásnak indult fákat, de gyakran még az állva elhalt, kitartó óriások csupasz ágait is szakállas moha és zuzmótelepek uralják. A zöldbe üdítően keverednek itt is a már említett sárga cserjék hatalmas foltjai, az út melletti legkeskenyebb termőtalaj csíkot pedig csodálatos színekben pompázó mezei virágok lepik el. Rövid a nyár, gyorsan kell nekik kitárni a világnak szépségüket.

0158

   Rövid nézelődős séta után a szűk folyóvölgy kiszélesedett, és ott magaslott az út mellett a Dundreggan Dam, a közeli párházas falucskáról elnevezett gát és erőmű. A létesítmény 1950-ben épült, ez volt az első földalatti vízerőmű az Egyesült Királyságban. Mai teljesítménye nem nagy, a közvetlen a gát alá, 55 méteres mélységbe épült turbina 160 KW energiát állít elő. Mögötte pár hektáros víztározóvá duzzadt a folyó, és a mind jobban kiszélesedő völgyben termőföldek, legelők, gazdaságok tűntek fel. A dús füvű legelőkön színes foltok kóboroltak, most egész közelről meg tudtam nézni a híres Skót-Felföldi marhát. Mikor az első napokban távolabbról megláttam párat a legelőkön, én egyszerűen csak „hülye-gyerek frizurás bociknak” tituláltam magamban. Ezért most elnézést kérek tőlük. Ezek a nagytestű, hosszú szőrű, robosztus állatok, akiktől az emberben óhatatlanul valami őskort idéző érzés éled, igazi ridegtartásra született jószágok. Kitenyésztésük alapvetően az itteni hosszú, olykor igen kemény telek átvészeléséhez idomult. A teleket képes emberi segítség nélkül is átvészelni. Mivel gondozást szinte nem igényel, mára Skócián illetve az Egyesült Királyságon kívül számos országban tartják (többek között Skandináviában igen népszerű). Jól legeltethető nedves legelőkön. Sokszor a hasáig áll a vízben és úgy eszi a füvet

0159

    És kinézetük, valamint annak ellenére, hogy milyen keveset érintkeznek emberrel, én kimondottan szelídnek, barátságosnak ismertem meg őket. Ahogy távolabb legeltek, és egy nagy marék fűvel a kezemben kiabáltam nekik, rögtön odaballagtak, elfogadták a füvet, sőt, az egyikük (valószínűleg bika volt, mivel karika volt az orrában) még azt is megengedte, hogy a drót felett benyúlva, összekócoljam a szemébe lógó, azt teljesen eltakaró aranyszőke frizuráját. Az út menti kőre ülve még kicsit elidőztem velük, pihenés közben beszéltem hozzájuk, (ezért a sok nap magány okán senki ne ítéljen el) majd elköszöntünk. Emberesen eleredt az eső, ők mentek vissza legelni, én meg tovább az utamon.

0169

   Pár száz méter után két nagy élénkvörösre festett ház virított a zöld környezetben, egy kávézó várta az úton járó autósokat. (gyalogosokkal nem találkoztam). Bementem a parkoló-udvarba, szétnéztem, a tényleges kávézó épülete mellett egy kisebb házikó mellékhelyiséget hirdetett, de olyan feltűnően ki volt hangsúlyozva egy feliraton, hogy csak vendégeknek, és kulcs a kávézóban, hogy nem is erőltettem a dolgot. Szokatlan volt. De, megoldottam….  Az eső kitartott, a délután lassan estébe kanyarodott, (még ha a tényleges alkonyat még a szürkületben is csak este 10 után kezdődött), a napi adagot elégnek éreztem, megint táborhely után nézelődtem. Megint sűrű erdőbe kanyarodott az aszfalt, egy Torgyle nevű 6-8 házas kis település sejlett ki a fák között, majd az erről elnevezett Torgyle-Bridge kelt át a folyó túloldalára. Az eső mind keményebben vert, én még nem öltöztem át, tehát már kellően szét voltam ázva. A híd túloldalán magas fűben ligetes rész hívogatott, annyi volt a szépséghibája a helynek, hogy az út mellett végig drótkerítéssel le volt zárva. Na de hát oldottam én már meg ennél nagyobb problémát is, 5 perc múlva már rohammunkával állítottam a sátrat. Ismét eltelt egy tartalmas, szép nap.

0171
0172
0173

 Ötödik éjszaka: 57°10’30.83″É   4°47’56.09″Ny

5. éjszaka