Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 41. rész, hazafele.
Az előző részben Invernessben múlattam az időt hazaindulásig.
2016. 07.29. péntek Negyvenötödik, utolsó nap.
Úgy tűnik nem égtem úti lázban, vagy nem okozott álmatlanságot, hisz fél 10 volt mikor felébredtem. Bár ráértem, a gép este 9-kor indult, enyém volt az egész nap. Kényelmesen bereggeliztem, a vizesblokkban szalonképessé varázsoltam magamat, megborotválkoztam!!, majd csomagolni kezdtem. A kiszolgált dolgokat, (bár lehet, hogy ez hálátlanságnak tűnik az engem hűségesen követő tárgyakkal szemben) kiselejteztem. A legfájóbb szívvel a kabáttól váltam meg, ami tényleg hosszú éveken, és hosszú utakon a hűséges társam volt 2011 óta, de nem volt értelme hazahozni, szakadozott, koszos volt, a cipzárja is elromlott, szóval… Kiszolgált, sokezer km-t tettünk meg együtt, pedig csak egy duriban, párszáz forintért vásárolt darab volt. Kevésbé esett rosszul kidobnom a nagy konténerbe a matracomat, az önfelfújós Jysk csodát, (jó pár ezer ft volt) ami két hétig bírta, kilyukadt, utána már szinte a földön aludtam. A nadrágomról már beszéltem, hát az már katasztrófa volt, a feltörlő rongyok kiközösítették volna maguk közül.
Ezzel a három méretes darabbal megkönnyebbülve, szinte fütyörészve dobtam a vállamra a hátizsákot. Szerencsére a jó idő kitartott, napos, enyhe nap volt végig, így elég volt az új póló és egy pulóver. Még a hídon sem fújt az az ördögi szél, szépen búcsúzott a Felföld. Lent, a fodrodózó vízen épp egy hattyúcsapat úszott át alattam, kedves látvány volt. Nem írtam még a „málnabokraimról”! Rögtön, az első bejövetelemkor fedeztem fel, ahogy a híd város felöli végén lejöttem a hídról, a lépcső aljában futó alig használt bicikli, és gyalogút volt a legrövidebb. Emellett, vagy 50 méter hosszban sűrű, tömör, legalább három méter mély málnaerdő húzódott. Feljebb, északabbra is az utak mentén gyakran találkoztam ezzel a finom csemegével, itt is tömve volt pirosló érett gyümölccsel. És nem az az „útszéli gyalogmálna”, az apró kis bogyóival, hanem igazi, nemes, nagy szemű, amit itthon is a piacon lehet kapni, koranyáron, aranyáron. Nos, itt szabadszedés volt. Mindennap kétszer, oda-visszamenetben elidőztem itt fél-fél órácskát, és szép darabon lelegeltem az elérhető szemeket.
Egyszer találkoztam „konkurenciával”. Már jó ideje csendben szemezgettem, az evéssel ugye nem csap az ember túl nagy zajt. A bokor túloldalán, tőlem 3-4 méterre falatozó is illedelmesen evett, nem vettem észre, hogy valaki van odabent. Csak két bokorcsoport találkozásának kisebb résében néztünk egymásra, és lepődtünk meg kellőképpen mindketten. Egy csodaszép, barnaszemű őzsuta nézett velem, na nem farkasszemet, stílszerűbb, hogy őzszemet. És néztük egymást 8-10 másodpercig. Akkor egy villanás, és már ott sem volt! Egy pillanatra láttam még meg a híd melletti fás, bokros részben kecsesen szökellni. Felejthetetlen pillanat volt!
Bent a városban már csak a szokásos utcákat koptattam, sokat üldögéltem a rakparton, még egyszer felmásztam a kastélyba, gyönyörködtem a magasból a város látványában. Körbecsavarogtam a Plázát, múlattam az időt, onnan, a Pláza bejáratától indult a 11-es busz, ami kivitt a reptérre. Öt órakor, aztán úgy döntöttem nem téblábolok tovább, hisz ennek már nem sok értelme volt, és így aztán tényleg csigalassúsággal telik az idő. A negyedóránként járó busz még mindig 4 font volt, és volt szabad ülés, (úgy érkezett más a végállomásról, több megállót érintve) de jól is esett ülni, hisz a délutáni csúcsforgalom miatt jó másfél óráig araszolt mire célhoz értünk.
A hangárszerű kis repülőtérről nem lehetett elmondani, hogy zsúfoltság volt, igaz, nem is percenként szálltak fel gépek, mint egy nagyvárosból, talán még óránként sem indult 1-1. Még utoljára kiélveztem a mobilinternetemet, a beszállásig szörföztem egyet, lélekben készültem a visszazökkenésre, a „normális életbe”. (Igaz, pár napig még Londonban élvezem Kislányom vendégszeretetét, majd a hazaérkezés után szűk két hetet töltök csak itthon, aztán indulok vissza a Naxos-i remeteéletembe.) Nyolc óra körül beszállítás, nem volt tele a gép, majd 10 körül landoltunk Lutonban. Valami miatt csak a hajnali transzfer-buszra rendeltem jegyet, valószínű éjszaka nem akartam zavarni Kislányomékat. De Ő ragaszkodott hozzá, hogy menjek rögtön érkezés után. Így egy kicsit udvarolni kellett az Easybus reptéri beszállító emberének, de végül felengedett egy éjfél előtti járatra. Egy óra körül bent voltam Victorián, és örömmel borultunk össze a rám ott váró Katával, és barátnőjével, Adrival. Véget ért a Skót-felföldi kaland!
