Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 40. rész, Inverness.
Az előző részben bezárult a 700 km-es kör.
2016. 07. 27-28. szerda-csütörtök, Negyvenharmadik-negyvennegyedik nap.
Két és fél úgynevezett tölteléknap állt előttem. 29.-én délután kellett a repülőtéren lennem, addig szabad voltam. Az út kezdeténél már nagyvonalakban ismerkedtem a várossal, a fontosabb helyeken jártam, a történelméről, érdekességeiről a napló akkori bejegyzésénél már írtam. A most következő napok tényleg csak a feladat nélküli, kötetlen sétáké lesznek, azért is vontam most össze két napot. Az éjszaka zavartalan volt, mint a későbbiekben is meggyőződtem róla, az autópályán csak a reggeli és a délutáni órákban volt számottevő forgalom, éjszaka pedig kifejezetten csendes volt. A pálya mellett egy kerékpáros- és gyalogút is vezet a város felől, de igazából azon sem volt mozgás, gyalog itt csak a nagyon elvetemültek közlekednek, kerékpáros túrázóval is napi 4-5-el találkoztam. A bicikliút amúgy része az EuroVelo 1-nek, és Dovertól és a Shetland-szigetek-ig vezet, Anglia és Skócia keleti partjain keresztül, 2728 km hosszban. Izgalmas kis túra lehet….
Volt mit kipihennem, így mindkét reggel valamikor 10 óra felé másztam csak ki a sátorból. Elsétáltam a pihenő vizesblokkjáig, kihasználtam a reggeli tisztálkodás kulturált módjának lehetőségét. Mind a férfi, mind női, illetve a mozgáskorlátozott részbe építettek egy-egy zuhanyfülkét is, (mindhármat megnéztem), de azért úgy tűnik a spórolós skót mentalitás győzedelmeskedett, hisz mindhárom helyen egy nagy lakattal le volt zárva az ajtó. (Vagy mi, a használói amortizáltuk le annyira, és olyan sűrűn, hogy ráuntak a rendbehozatalára.) Igaz, hogy ha az a híddal és az A 9-es rávezető szakaszával egyidőben adták át, akkor már 34 éves, mindenesetre meglehetősen kopott volt már az egész létesítmény, egy nagy előnye volt, a folyamatos forróvíz. Hátránya pedig, hogy a nyitvatartása azonos volt az ajándékbolttal, tehát 10-18 óráig, éjjel zárva volt.
Ezután egy kényelmes reggeli következett, s így majd mindig csak dél körül vágtam neki a városnak. Az indulás, illetve a napi be- és hazajutás embertpróbáló feladat volt. Át kellett menni ugyanis a Kessock hídon. A hídról annyit már írtam, hogy a kompot váltotta ki, 1976-ban kezdték az építését, majd 1982-ben adták át. Alatta tengerjáró hajók is közlekednek, így 45 méterrel a víz felett vezet át az úttest. Mindkét feljárónál hatalmas táblák figyelmeztetnek az oldalszélre, ami észak-északnyugati irányból, a nyílt Északi-tenger felől kapja telibe a hidat, a rajta áthaladó autókat, (láttam magas építésű dobozos furgont úgy becsóválni, hogy nézni is rossz volt), és persze a gyalogosokat, bicikliseket is. Kemény dolog volt naponta kétszer a kritikus 1050 méteren átkelni. Nem ritkán a közepén kapott el egy átfutó zápor, akkor pedig a kavicsként becsapódó, szinte vízszintesen támadó esőcseppek fokozták az élvezetet.
Ha már az itt állandóan fújó szeleket emlegettem. Naponta lehet ma is szembesülni Skócia elért eredményeivel a szélenergia hasznosítása terén. 2015-ben, utazásom előtt egy évvel, már az ország teljes (lakossági, ipari) energiaigényének 60 %-át szélerőművekből fedezze. 2017. augusztus hetedikén, egy szeles napon, a skót szélturbinák annyi áramot termeltek, hogy azzal bőségesen fedezni tudták a lakosság, a vállalatok és az ipar teljes áramszükségletét! És ez azért nagy szó ám! Ez csak azért jutott eszembe, mert a hídról leérve első alkalommal furcsa szerkezetekre lettem figyelmes egy hatalmas rakodótéren. Katonás rendben egymásra rakott, hatalmas, kecsesen ívelt valamik voltak, (mint később kiderült, 45 méter hosszúak) amik egy propeller szárnyára hasonlítottak. Azért elég gyorsan beugrott, hogy ezek azok, a szélturbinák lapátjai. Három ilyen kerül egy fejre. Elképesztő látvány volt ilyen „kézzelfogható közelségben”, még a földön körbejárni.
Nem messze tőlük egy másik rakodótéren hatalmas átmérőjű, fehérre fényezett, egyik végük felé keskenyedő csövek hevertek a földön egymás mellett, mindkét nyílásuk piros ponyvával lezárva. Itt már könnyű volt rájönni, hogy ezek egymásba illesztve a hatalmas szélturbinák tartóoszlopai lesznek. Egy-egy ilyen monstrum 250 méter magas is lehet. Fantasztikus technikai teljesítmények ezek. Még korábban, az úton volt szerencsém találkozni egy konvojjal, amelyik a lapát egy darabját szállította. A skót utak elég kanyargósak tudnak ám lenni…
A nagy tároló telepeken túl van a yacht-kikötő. A hatalmas, zárt medencének egy kijárata van, ami a Ness-folyóra nyílik, közvetlen a torkolatnál, így a vitorlások azonnal szelet foghatnak, mikor a védett kikötőből kihajóznak. Egész kis viziváros van itt, a külvilág felé drótkerítéssel elzárva, bejutni csak egy ellenőrzött kapun lehet. Bent az Inverness Sailing Club, a vitorlásklub épületében bolt, fürdők, kávézó szolgálja az szelek szerelmeseinek kényelmét. A vizet pontonokon úszó, fából készült járdarendszer hálózza be, ezeken lehet eljutni az itt horgonyzó hajókhoz. Mindenki itt tud rácsatlakozni a kikötő elektromos és ivóvíz hálózatára, így a hajón belül is meglehetős kényelmet biztosítva a hosszabb ideig itt tartózkodóknak is. Ismétlem, nagyon nagy terület volt, de szabad helyet alig láttam. És jó pár hajóról, a berendezkedéséről, a kiteregetett ruhákról feltételezhető volt, hogy életvitelszerűen, huzamosabb ideig laknak itt.
A kikötőtől kezdődik a Cromwell Road. A szigetországban meglehetősen vegyes megítélésű angol hadvezér itt is „ténykedett”. Ahhoz képest, hogy gyakorlatilag leigázta Skóciát, (és Írországot) nagyvonalú a gesztus, hogy Invernessben utcát neveztek el róla. A most itt álló hatalmas raktárnegyed hangárjai, olajtároló tartályai helyén állt az általa 1652-ben épített Fort Cromvell, vagy Citadella. Itteni kormányzásának idején kb. ezer angol katonát állomásoztatott az erődben. Az akkori források szerint az építőanyagot, tehát a köveket, a Greyfriars-templomtól és St. Mary’s kápolnától Inverness-ből, Beauly és Kinloss kolostorokból, valamint Chanonry püspöki kastélyából szedette össze, vagyis ezeket bontatta le az erőd kedvéért. Valahogy megértem, hogy nem örvendett ezért nagy népszerűségnek a helyiek körében.
„Pünkösdi királyság” volt, hiszen uralma csak öt évig, 1657-ig tartott. Rá egy évre meg is halt, teste több mint 300 évig nem nyert nyugalmat a bosszúszomjas utódoknak köszönhetően. Az erődöt a Highlandi klánok követelésére 1661-ben lerombolták, és talán sorsszerű jóvátétel volt, hogy az erőd köveit a városban felépített egyéb épületekhez használták, beleértve a Ness folyó mentén épített kőhídat is amit 1685-ben avattak. Erre a mozgalmas időszakra ma már csak az un. Cromwell-óratorony emlékeztet, amit az erőd lerombolásakor – talán mementóként – meghagytak. Természetesen többször restaurálták azóta, de a korabeli rajzok szerint ma is eredeti külsejével látható, és még az időt is helyesen mutatja.
A várost a Ness folyó természetes medre szeli ketté. Azért emelem így ki a természetességét, mivel van egy másik vízfolyás is. A Kaledóniai-csatorna itteni, az Északi-tengerbe ömlő szakasza a város határáig az eredeti folyammal párhuzamosan, de külön, mesterséges mederben tart a Beauly-torkolat felé. A csatorna leválaszt olyan külvárosokat, mint pl. Leachkin vagy Clachnaharry, amik bár egybeépültek a fővárossal, mégis már külön településeknek számítanak. Odáig nem csavarogtam el.
Az eredeti folyót a városon belül hét híd íveli át, ebből három közúti, három gyalogos, és egy vasúti híd. Mivel mindkét parton bőven volt látnivaló, a vasúti híd, és a legdélebben fekvő, a Ness-szigetre vezető General’s Well kivételével mindegyiken átsétáltam. Ahogy összeszámoltam, 18-20 kisebb-nagyobb templom van a városban, természetesen mindet nem néztem végig. Az Old High Church-ben és a hozzá tartozó ódon temetőben már az út kezdetén szétnéztem, most még kíváncsi voltam a túlparton levő St Mary’s római katolikus templomra, (ezt hordatta szét Cromwell) valamint a St Andrew’s Cathedral-ra, mint a város egyetlen székesegyházára. Az 1869-ben átadott impozáns létesítmény a szárazföldi Nagy-Britannia legészakibb katedrálisa.
Előző napi naplómban utaltam rá, hogy gondtalan, feladat nélküli két és fél nap vár rám. Ez azért nem egészen volt így. A súllyal való takarékosság jegyében egyszál öltözetben indultam el otthonról. Másfél hónapja. Egy nadrág, gyakorlatilag egy póló, (az alvószerelést leszámítva), a pulóvert, kabátot már nem számítom bele. Ezek bizony az eltelt idő alatt, és az út viszontagságos körülményei miatt finoman szólva leamortizálódtak. Általában az a véleményem, hogy egy ilyen nehézségű túra sok mindent igazolttá tesz a túrázó külsejével kapcsolatban, azonban mindent nem. Önkritikusan megállapítottam, hogy ilyen külsővel még emberek közé sem nagyon illik menni, nem beszélve arról, hogy felszálljak egy zsúfolt repülőre, vagy így érkezzek meg Kislányomhoz Londonba. Lehet, ajtót sem nyitna.
Adva volt tehát a feladat, hogy egy új szereléssel szalonképes külsőt faragjak magamnak. Majdnem üres zsebbel ez nem egyszerű. Először be-be tértem férfi konfekciókba, aztán sport- és szabadidő ruha üzletekbe, végigjártam az itteni Pláza, az Eastgate Shopping Centre üzleteit, de az árak még köszönő viszonyban sem voltak a lehetőségeimmel. És akkor egy utcácskában belebotlottam szinte egymás mellett, a British Red Cross, a brit Vöröskereszt, a Blythswood Care, (és még egy, amire már nem emlékszem) üzleteibe. Nagyon rövid idő alatt sikerült egy szürke, erős vászonnadrágot, és egy kék McKenzie emblémás pólót vennem. Mindkettő eredeti, gyári csomagolásban, gyári cimkével. Ha még azt is elárulom, hogy a nadrágot öt, a pólót két fontért vettem, utólag is elkell ismerni, hogy nagy vásár volt! Mindkettő ma is meg van, de akkor, kiegészítve a korábban Portree-ben vett menő cipőmmel, igazán életmentő volt, szinte társasági külsőt adott.
A másik feladat az ajándékok beszerzése volt. Természetesen most ne gondoljunk komoly, drága és főleg méretes dolgokra, az alap a megszokott hűtőmágnes volt, de azért még egy-két apróság is szem elé, illetve a táskába került. Rengeteg ajándékbolt van a városban, megélnek a turistákból. Persze, itt is, mint mindenhol előfordulnak a kicsit is jobb ízlésűeknek bicskanyitogató bóvlik, a szépérzék elleni gyilkos merényletek, de mindenki megtalálja a magának megfelelőt. Az utcákat járva én is bekanyarodtam minden, valami érdekességet ígérő üzletbe, persze az ajándékok megvétele után már szigorúan csak nézelődni, illetve egy párszor az eleredő eső elől menekülve.
Az ajándék hűtőmágnesekről jut eszembe. Ezeket már az első nap megvettem, ott voltak eredeti csomagolásukban a sátorban. Második nap este mikor a napi csavargás után visszaértem a táborhelyre, megdöbbenve láttam, hogy a sátor tárva-nyitva, és odabent összetúrva, felfordítva minden. Függetlenül attól, hogy az igazi értékeim mindig nálam voltak, azért egy pillanatra megállt bennem az ütő. És meg is lepődtem. Leszaladtam a piknikező tisztásra, az egyik asztal körül kétautónyi népes társaság, három tíz év körüli gyerekkel, akik mikor kiléptem, rám, majd rögtön a sátor felé néztek. Talán dél-olaszok, talán spanyolok, de nem fehérbőrűek voltak…. Így utólag is, de a sátor átnézése után is nagy tétben mertem volna fogadni, hogy ők találták meg felfedező-útjukon a sátrat, és mikor rápróbálkoztak, és megtudták, hogy üres, győzött a kíváncsiság és szétnéztek odabent. Azért ha vinni akartak volna, egy-két (nekem is) értékesebb dolgot el tudtak volna vinni, hisz a powerbankot, adaptereket, csatlakozókat pl. nem vittem magammal. Rögtön szemet szúrt viszont ezek megléte mellett, hogy a hűtőmágneseket tartalmazó zacskó van legfelül, fel van tépve, és egy, talán a legszebb hiányzik belőle. Más, a végső leltár után nem hiányzott. A mágnesből másnap vettem egy újat.
Aztán találtam a vár alatt, a Bridge street-en egy whisky boltot is. Skóciában meglepő lett volna, ha nincs ilyen. Érthetően itt is szétnéztem, és annak ellenére, hogy mint már említettem, nagyon nem szeretem ezt a nedűt, pár érdekességet találtam. Az alap az, hogy horribilis árak voltak, de ahogy nézelődtem, azt is felfedezhettem, hogy nem Tesco-színvonalú itókát árusítanak itt. Szinte mindegyik üveg alatt, az árcédulán kívül rövid „törzskönyv” szerű leírás volt. A származásáról, a koráról a tulajdonos(ai)ról, stb. És alatta apró betűcskével a párszáz fontos ár. Három trezor-szerű, zárt, (szerintem golyóálló) üvegvitrin is volt a nem túl nagy üzletben, rejtett reflektorokkal megvilágítva. (Vajon a fény nem árt neki?) Bennük két 50, és egy 70 évesnek mondott palack. Az egyikről tartott épp tájékoztatót az üzlet szmokingos alkalmazottja három japánnak kinéző középkorú úriembernek, olyan részletesen, és hosszú ideig, hogy nem lepődtem volna meg, ha a végén megveszik. (Nem győztem kivárni.) Ja, és még nem árultam el: a két ötvenes pia darabonként 2800 fontot kóstolt, a korosabb hetvenest már kerek 5000-ért odaadták. (kb. egymillió, és egymillió-nyolcszázezer Ft). Egy percre meginogtam, de aztán nem szálltam be az alkuba. Hisz nem is szeretem!
Az üzlet fölött volt a vár, természetesen oda is felsétáltam. Komoly történelmi múltja van a helynek, hisz a város fölé emelkedő, folyóparti domb fekvésénél fogva szinte adja magát a várépítésre. Innen meglehetősen nagy területet lehetett bármikor ellenőrzés alatt tartani. Az elsőt 1057-ben építették, azóta számtalan formában állt itt erődítmény, felsorolni, de talán még utánanézni is lehetetlen. A jelenlegi kastély viszont biztos, hogy 1836-ban nyerte el mostani formáját. A vörös homokkőből emelt impozáns épület ma hivatalosan a Sheriff Court hivatalának ad otthont, ez egyfajta királyi ügyészség, a tartományi királyi biztos, és annak a bíróságának, a bírói testületnek a hivatala. A kastély (ennek okán?) mindenesetre nem volt látogatható, igaz, építkezés is folyt a falakon belül.
Egész úton kokettáltam a mindenhol elém, de legalábbis a szaglásom hatósugarába eső kihagyhatatlan angol ínyencség, a fish&chips-el. Mindenképp szerettem volna megkóstolni, de mint már sokszor említettem, beosztóan kellett gazdálkodnom. Most jött el az idő, amikor így, az utolsó napokon, az utolsó állomáson át tudtam látni a lehetőségeimet, és abba belefért egy kis ínyenckedés is. Kinéztem egy olcsóbbnak tűnő kiskocsmát, (tapasztalatom, hogy ilyen helyeken jobbak a konyhák) és 8 fontért rendeltem egy nagy adagot. Természetesen frissen sült, várni kellett egy jó negyedórát, de megérte. Biztos ki is voltam már éhezve a finomságokra, egyáltalán a meleg ételre, de nagyon jól esett. És, bár túl sok összehasonlításom nincs, ezen kívül a szigetországban talán Brighton-ban ettem, de mindenképp állnia kellett a versenyt. Innen még átsétáltam a 200 méterre levő Tesco-ba, ahol induláskor is bevásároltam, és az utolsó, az indulás napjára megvettem a kenyeret, sonkát, sajtot, tehát a szokásosakat. És megleptem magam egy üveg Colával is.
Gyorsan eltelt ez a két nap, egy hangulatos, szép városkát ismertem meg. Sokféle arcát mutatta, amikről igyekeztem beleélhetően, elképzelhetően beszámolni. Persze, mint minden izgalmas, szép helyre, erre is érvényes, hogy ezt látni kell. Az utolsó sátorban töltött estémre húztam magamra a cipőzárat, és az említett hívatlan látogatók okozta izgalmakat gyorsan feledve, jót aludtam.
Negyvenhárom-negyvennegyedik éjszaka: 57°30’6.80″É 4°14’36.39″Ny
