Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 38. rész, Beauly.
Az előző részben pár napos pihenőhelyemmel ismerkedtem.
2016.07. 25. Hétfő Negyvenegyedik nap. Beauly.
Reggel ébredés után, reggelizés közben átgondoltam a napi programot. Szép idő ígérkezett, a Beauly kirándulásnak mindenképp kedvezett. Kellett még találnom valami akkutöltési lehetőséget, de már tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Kevés olyan hely van, ahol meglehet kérni, hogy 10-12 órára tegyék már konnektorra a szerelékemet. Pláne, hogy az ottani szabványnak megfelelő átalakító adapterem csak egy db volt. Először megnéztem a könyvtárat, hátha ott sikerrel járok, de hétfő volt, ami szünnap. Pech! Kerestem információs irodát, ami már többször bejött, de csak egy hirdetőtáblás információs pontot találtam a főtéren. Egy reményem maradt a pub, a régi szállodában, ami meg du. 4-kor nyitott.
Nyitva volt viszont a már említett Blythswood Care-bolt, itt annyi érdekesség volt, hogy – pedig nem vagyok egy shoppingolós alkat, sőt! – mégis egy jó órát nézelődtem. Aztán két kis apró emléktárggyal jöttem el, azt nem írom le, hogy mivel. Innen elindultam a szomszéd faluba. Szép idő volt, a nap is gyakran előbújt a bárányfelhők közül, így sokkal kellemesebb volt sétálni, mint szemerkélő esőben. Kifele menet most nem csak a klubházat néztem meg a golfpályán, hanem végig haladva mellette, fogalmat alkothattam a nagyságáról is. Oldalról a közét és a vasút közé szorult, de a hossza 700 méter volt! A túloldalon, az utolsó lakóházat elhagyva üzemcsarnokok, raktárak, mezőgazdasági gépparkok sorakoztak hosszan. Ezután egy Windhill nevű aprócska település, majd jó másfél óra múlva egy díszes városnév tábla jelezte, hogy megérkeztem.
A tábláról rögtön azt is megtudtam, hogy Skócia legvirágosabb településén járok, sőt, 1995-ben még elnyerte ugyanezt a megtisztelő címet egész Britannia viszonylatában is. Mind beljebb haladva meggyőződhettem róla, hogy jogosan érdemelte ki ezeket a címeket. Pár szót erről az ékszerdoboz szépségű, bár szerintem nem túl ismert városkáról. Árulkodó lehet már a nevének jelentése is, amit a francia beau lieu , azaz a “gyönyörű hely” kifejezésből eredeztetnek. A település létrejöttét francia szerzeteseknek köszönheti, (innen a név) akik 1230 körül itt alapították meg rendjüket, és építették szerzetesi monostorukat a hozzá tartozó templommal együtt. A kolostoregyüttes a Boldogasszony és Baptista János áldását kérve az Ő nevüket vette fel. A rendről azt hiszem nem sokan hallottunk eddig, (én sem) Valliscaulus-rendnek hívták magukat, a római katolikus egyház egyik rendje volt, és a tizenhatodik század elején a ciszterciek-be olvadtak. Tehát, e köré a kolostor köré épült aztán az idők folyamán a város, ami igazán sosem népesedett túl, hisz ma is csak 1400 körüli lakosa van.
Rögtön a városka határában az új, a ma is működő, 1864-ban épült Szűz Mária-temlom áll. Az épület maga ugye újkori, különösebb érdekessége nincs, viszont a körülötte levő 19. századi temető sírkövei figyelemre méltóak voltak. A ritkásan fekvő, sírdomb nélküli, tehát a környezetbe olvadó nyughelyeke mindegyikén ódon, idő koptatta kelta kereszt díszítette. Ezeknek a még kereszténység előtti időkből származó körbe fogott keresztalakzatoknak – ha valaki utána olvas – nagyon bonyolult jelképrendszerük van, a jelentése leegyszerűsítve az ember feletti energia szimbóluma.
Pár száz méteres séta után viszont ott volt az igazi látványosság, az igazi, az eredeti apátság és kolostor. Már, ami megmaradt belőle, de szerintem közel 800 év távlatából ez is csodálatos. A ma már csak egy nagyon látogatott műemlékként funkcionáló, sok évszázados sírkövekkel körülvett épületegyüttes eredeti állapotának elképzelését nem bízzák csak a fantáziánkra. A bejáratnál, és bent a hajdani székesegyház romos falai között is a fennmaradt, korabeli rajzok, leírások, elbeszélések, tervrajzok alapján elkészített tablókon, rajzokon rekonstruálták a templom és a kolostor legvalószínűbb kinézetét. Külön metszet mutatja be a templom, és a monostor zárt kerengőjének elrendezését, szerkezetét, és benne a szerzetesek életét. Persze, mikor az ember a falak között sétál, lenéz a sarus lábak által sok száz éve koptatott kőpadlóra, fel a gótikus ablakívekre, vagy a kerengő helyén zöldellő pázsiton sétál, úgyis beindul a fantáziája. De talán az is az igazi szórakozás, ha mindenki elképzel magának egy régmúltban itt volt világot, az akkor itt zajló mindennapokkal, a napjaikat itt pergető emberekkel. Jobb ez, mint bármilyen történelemóra, bármilyen ismeretterjesztő film. Hisz ebben benne él az ember.
Az elöljárókat, de talán egyszerű szerzeteseket is évszázadokon keresztül temettek el vagy a templom belsejében a padlózat alá, (altemplom itt még nem létezett) vagy pedig – gondolom ez csak a prioroknak, az apátnak járt ki – kőszarkofágokban helyezték a testeket örök nyugalomra. Mindkettőből elég sok volt a templom belsejében, és gondolom, ha a kívül levő, már igencsak düledező ódon sírköveket sikerülne kibetűzni, sok érdekes dolgot, dátumot találnánk ott is. Mellesleg a hely meglehetősen zsúfolt volt, mint maga a kisváros is. Turistacsoportok buszai sorakoztak a parkolókban, és személykocsival sem lehetett egyszerű parkolót találni.
Pár lépés után hatalmasat ugrunk az időben, hisz a városka főterére érünk. Első, ami szembetűnik, hogy nem volt tévedés az a legvirágosabb település kitüntetés. Mindenütt, a szökőkutak körül, a házak ablakaiban, de az egész főutcán, az apró tereken, minden egyes kandeláberen, véges végig csodálatos, ízlésesen összeválogatott és gondozott virágvarázslatok pompáztak. A tér igazi centrum szerepet tölt be, itt van a legelegánsabb szálloda, (öt van belőlük) éttermek, pubok, cukrászdák, pékség, ajándékbolt, hentesüzlet, szóval minden, ami 1400 itt élő, és több ezer naponta idelátogató ember ellátásához kell. És minden tömve volt, (igaz, ebédidőben jártam ott), és valószínűleg jól meg is élnek a helybeliek, mert az árak, igaz, az én mércém szerint mindenütt az egekben voltak.
Még végigsétáltam a bő egy kilométeres főutcán, egész a város széléig, ahol a települést érdekesen, szinte teljesen körbekerülő vasút állomása, illetve a buszpályaudvar van, azokon túl már csak szántóföldek. Vissza is fordultam, Még a folyópartra akartam lesétálni, kíváncsi voltam az itt kanyargó, és a város nevét viselő, a leírásokban szépnek, és romantikusnak jellemzett helyre. Nem túloztak a leírások, tényleg megkapó volt a meglepően szélesen hömpölygő víz virágokkal dúsan ékesített partja, sétautakkal, padokkal, tűzrakóhelyekkel. Jó választás egy piknikes kiránduláshoz. Persze a mellékutcák, ahol lejutottam a partra, már semmi érdekeset nem tartogattak, egyszerű falusi lakóházak szegélyezte csendes zugok voltak csak. Már itthon találtam még egy nevezetességet Beauly-ról, még pedig azt, hogy nagyon híres shinty csapata van, a Beauly Shinty Club. Többször nyerték meg a sportág legértékesebb kupáját, a Camanachd kupát sőt, egyszer világbajnokok is voltak. Na most ha valaki elkezdi vakarni a fejét, hogy mi az a shinty, az úgy tesz, mint én tettem, mikor először olvastam róla. Annyit már segítettem, hogy ez egy sport, további tudnivalóknak pedig aki kíváncsi a mibenlétére, olvasson utána. Mint ahogy én tettem.
A főtéren még sétálgattam egyet, kirakatokat nézegettem, a kellemes napos időt kihasználva sziesztáztam egyet egy épp üres padon, majd vissza, Muir of Ord felé vettem az irányt. Mikor van látnivaló, és az embert új, csodálatos, és izgalmas dolgok veszik körül úgy, hogy csak kapkodja a fejét, hihetetlen gyorsan eltelik egy nap. Most is, mikor először az órámra néztem, megráztam, nem hittem a szememnek. Jócskán benne jártam a késő délutánban. Igaz, ekkor már a gyomrom is jelzett, hisz a szerény reggeli után az ebéd kimaradt. A tér sarkán, épp a kolostor bejáratánál egy hangulatos életnagyságú, fából faragott szobor búcsúztatott, egy csuhás barát, aki kezeiben egy jókora flaskát és egy poharat tartva kínálta az való életben valószínűleg jóféle nedűt. Amit életében ő sem vethetett meg, legalábbis erre utalt széles mosolya, és nagyra nőtt, borvirágos orra. Persze, a borvirágot csak én képzeltem oda az egyszínű barna arcra, de az úgy adta magát….
Kicsit fáradtam kocogtam már haza ideiglenes lakhelyemre, és a fáradtság figyelmetlenséggel is párosult. Egész úton egy valamit hagytam el, a telefonom headset-jét. Magammal hoztam, mert útközben néha zenét is hallgattam a telefonon, és a tokjába hajtogatva zsebre tettem. Hogy hol, és mikor rántottam ki, fogalmam sem volt, de mikor visszaértem Muir-ba, már nem volt ott. Visszagyalogolni, megkeresni pedig már nem volt kedvem. Útközben még találkoztam a híres, és csodaszép felföldi szarvasmarhák egy csordájával. Kint legeltek épp az út melletti szögesdrót mellett, és mikor lementem hozzájuk, és hívtam őket, barátságosan modellt álltak a fényképezéshez, illetve az egyiket sikerült olyan közel édesgetni, olyan nagy volt benne a kíváncsiság, vagy a szeretetvágy, hogy békésen, élvezettel tűrte, hogy összekócoljam a selymes buksiját.
Végül csak visszaértem, és mivel már a pub bőven nyitva volt, első dolgom az volt, hogy a powerbankot, tehát a mindent ellátó tartalék akkumulátort felkapjam, és töltetni vigyem. A pub fiatal hölgykiszolgálója eléggé hezitált, magyarázta, hogy ők csak délután nyitnak ki, de végül pár barátságos vendég segítségével dűlőre jutottunk. Elárulta végül, hogy ő ott lakik a bezárt szállodában, megmutatta, hogy melyik csengő szól nála, hogyha másnap korábban el szeretnék menni, akkor csöngessek rá, mert ott tölti a saját szobájában. Megértettük egymást, elvette, és rögtön fel is vitte, konnektorra rakta. Én pedig megnyugodtam, pár napra megint lesz energiám.
De, még nem volt vége a napnak! Több fele a városban már láttam a nagy plakátokat, amin az aznap est dátum volt, 20 órára hirdettek meg valamilyen eseményt, de skót-gael nyelven tették, azt pedig még olvasva sem értem. Viszont a pubból kijőve azt láttam, hogy a szokásosnál több ember van az utcán, sokan sportszerelésben, a legkülönbözőbb korosztályból, és mind egyfelé tartottak. Így már könnyű dolgom volt, csak velük kellett mennem. A krokett-pálya felé kanyarodtunk, egy keskeny csapáson még tovább egy apró kis erdőn keresztül, majd kiértünk egy dróttal elkerített nagy, nyírt füvű területre, ami elméletileg futballpálya kinézetű volt, de kapuk, felfestés, szögletzászló, stb. szóval ilyen jelek nem voltak. Egy nagy rét volt. És itt gyülekeztek a versenyzők, és rögtön rájöttem, hogy itt bizony egy mezei futóverseny startja közeledik. Olyannyira, hogy pár perc múlva, pontban este 8-kor eldörrent a pisztoly, és kb. 200-an vágtak neki az öt km-es távnak. Ezt az adatot, illetve a verseny útvonalának rajzát az óvoda melletti futballpályánál, a verseny befutójának helyén találtam meg, ahová a rajt után a nézők átvonultak. Nem néztem, de 20-25 perc telhetett el, mikor a nézők üdvrivalgásától kísérve feltűnt az első befutó. Ő egy fiatal férfi volt, és ami meglepett, hogy a harmadik helyezet, mögötte alig lemaradva egy 10 év körüli kissrác volt. Nem túlzás, hogy igazi népünnepély volt. Abban biztos vagyok, hogy a falu lakosságának több mint fele itt volt. Látszott, hogy nagyon komolyan veszik a versenyt, a később, rosszabb helyezéssel befutók között bizony sírás is előfordult. Volt kiabálásig, és dühödt elrohanásig fajuló óvás is, szóval, presztízse volt a dolognak.
Nekem is elég volt az aznapi sétamennyiség, a gyaloglás kategóriában az sem volt rossz teljesítmény, úgyhogy a „park-hotelem” felé vettem az irányt. A Coop zárását már lekéstem, volt még tartalékban a sonka-sajt-kenyér komboból, így azt vacsoráztam. Na meg, az elmaradhatatlan szabadszedésű cseresznyét! Tartalmas nap volt. Harmadik, és utolsó itt töltött éjszakámra húzódtam be szűk kis lakásomba. Reggel indulás a végállomásra!
Negyvenegyedik éjszaka: 57°31’4.11″É 4°27’18.68″Ny
