Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 3. rész. Inverness.
Az előző részben Londonig jutottam.
2016. 06. 15. szerda
Körbenéztem, egy éjszakai buszpályaudvar váróterme itt sem bizalomgerjesztőbb, mint otthon, illetve szerintem a világ bármely pontján. Ekkor történt, hogy bepróbálkoztam az azonnali továbbindulással Lutonra, de nem jött össze. A járat Inverness felé 9.35-kor indult, utas felvétel 7.35-től, ezért, és az ár miatt egy fél hatkor induló buszra foglaltam helyet. Volt tehát szűk négy szabad órám. A levegő kellemesen friss volt, a hajnali Londont még úgysem láttam, tehát egy nagy sétára indultam. Végig a Victoria Streeten, ki a Westminster apátságig, aztán a Parlament épülete, a sötétbe burkolódzó Temze, aminek nyugodt víztükrén csodálatosan tükröződött vissza a London Eye, a Millenniumi óriáskerék percenként színt váltó, kivilágított, hatalmas kereke. Már ezért a látványért megérte a séta, így még nem láttam.
Amúgy meglepődtem, mert azért az angol főváros csak egy világváros, a maga 9 millió körüli népességével, és én ennek a városnak a legfrekventáltabb belvárosában sétáltam. És kb. annyira kihalt volt, mint a szegedi belváros hajnal 3-kor. A bő 3 óra alatt alig találkoztam emberrel, és járművel. De, így legalább különleges hangulata volt ennek a sétának. A Parlament előtt „üdvözöltem” Churchill-t, az elmaradhatatlan szivarjával, aztán ott sorakoztak szoborrá merevedve a modernkori történelem nagyjai, mint Lincoln, Gandhi, Lloyd George, Mandela és még pár, számunkra nem sokat mondó angol politikus. Visszaútban egy másik útvonalon, a Great George St.-en mentem, így útba esett a teljesen kihalt St. James’s Park, itt leültem egy padra, a hátizsák már nagyon húzta a vállamat. Hiába, ezt szokni kell! Elrágcsáltam a Kedvesemkor búcsúzáskor kapott mazsolás mogyorót, és lassan indulhattam vissza a buszhoz. Még tiszteletemet tettem egy kis kitérővel a Buckingham-palota-nál, de sajnos itt is csönd volt, mindenki aludt.
A Victoria Coach-hoz épp időben értem vissza, párperc múlva beállt a buszom, és negyed-házzal elindultunk. Elszoktam már az éjszakai élettől, két perc múlva már békésen aludtam. Másfél óra múlva épp akkor riadtam fel, mikor már derengő hajnali fényben, és sűrű ködben bekanyarodtunk Luton Airport elé. A repülőteret átalakítják, pár percig néznem kellett a már jól ismert, de most nem könnyen felismerhető épületet, hogy mi, hol is van most? De végül megtaláltam mindent, jött a beszállítás, és biztos voltam benne, hogy a bonyodalmak a lekvár miatt. Nem is tévedtem, minden ugyanúgy ment mint Ferihegyen, annyi különbséggel, hogy itt az érdekelt rendőr fél perc magyarázat után vitte az üvegeket a pesti gépek klónjaiba, pont ugyanolyan műszerek, pont ugyanolyan sorrendben, és ugyanazzal a végeredménnyel, vihetem!
A továbbiakban simán ment minden, egy csomagot „varázsoltam” a kettőből, időben felszálltunk, és ismét két perc kellett, hogy mély álomba merüljek. Az ereszkedés hangjai, a kapitány ébresztett, kinézve az ablakon egy párába, és a szakadó esőbe szürkülő néptelen vidéket láttam magam alatt, és egy kis barakk-szerű repülőtéri épületet. Belföldi járatként nem volt ellenőrzés, csomagra sem kellett várnom, percek alatt kint voltam. A város, Inverness kb. 15 km.-re van a repülőtértől, ez jó esetben egy napi séta-adagom. Szakadt az eső, fél 12 volt, az épület elé épp beállt a 11-es busz, ami a városi buszpályaudvarra visz, így nem sokat gondolkodtam, mert bár nagyon takarékoskodnom kellett, de nem sajnáltam azt a 4 fontot, gyorsan felugrottam az épp induló járatra.
Bő fél óra múlva, épp egy esőszünetben megálltunk a Központi buszpályaudvaron, ami praktikusan a vasútállomás mellett, és viszonylag a központban van. A város a Highland székhelye, általában a Skót-Felföld fővárosaként emlegetik, bár ilyen státusz igazából nincs. A 6. század óta lakott település a Ness folyó torkolatában fekszik, és jelenleg kb. 48-50 ezres lakossággal bír. Egy érdekes adatot is találtam róla az interneten, ami igencsak meglepett, Inverness Nyugat-Európa leggyorsabban növekvő városa: lakossága várhatóan megduplázódik a következő harminc évben. Ami, azért nagy szó! Megnyitottam a telefonon levő térképet, és nagyvonalakban betájoltam magamat. Jó támpontot nyújtott ehhez maga a folyó, és az Óvárosi rész magasba nyúló templomtornyai.
Még itthon kinéztem magamnak egy prepaid rendszerű mobilinternetes lehetőséget, a Three nevű, addig számomra ismeretlen szolgáltatótól. Fájó volt az ára, de ami kell, az kell! Önkritikusan elismerem a függőségemet ebben a dologban, hisz nagyon szép, és komoly túrákat, utazásokat tudtam megtenni régen internetes, de még mobiltelefonos kapcsolat nélkül, de mára már annyira hozzászoktam a net nyújtotta szinte korlátlan lehetőségekhez, az általa nyújtott folyamatos kapcsolathoz az otthoniakkal, hogy gondolkodás nélkül fizettem ki a 15 fontot. Még jól is jártam, hisz az otthon kikeresett adatok szerint ezért 30 nap elérhetőséget, és 2 GB adatforgalmat vásároltam volna. Most viszont valami akció miatt kaptam 60 napot, és 5GB-ot. Persze, ehhez először meg kellett keresni az üzletet. Útközben azért feléledt a mozdonyvezető is bennem, beugrottam a pályaudvarra. Hát, nem egy világvárosi…
A telefonos szolgáltató címét tudtam, illetve annyit, hogy az Eastgate Shopping Centre nevű plázán belül található. Először a folyópartra navigáltam le magamat, innen jobban be tudtam lőni az irányt az eléggé zegzugos, különösebb mértani rendszert nélkülöző utcák labirintusában. Minden először látott, járt helyen, nagyobb településen, nekem az a legnehezebb, hogy „elkapjam a fonalat”, hogy „belőjem” magamnak az irányokat, a főbb tájékozódási pontokat, az egymáshoz való viszonylataikat. Ezután már nem tudok eltévedni. A folyó partjára kiérve természetesen eleredt az eső, kezdődött a később számtalanszor megismételt kicsomagolás, beöltözés. Hangulatos, nyerskövekkel burkolt kis földszintes házak szegélyezték az utcákat. A legmagasabb, központban levő épületek, szállodák sem nyúltak a második, harmadik emelet fölé. Az Óvárosban nem láttam új, szerintem 100 évnél fiatalabb épületet, és ez az egységes, annyira jellegzetes stílus különös bájt ad ennek a városnak. Persze, a terjeszkedés, a lakóság ugrásszerű növekedése magával hozza a lakóparkok, sőt lakótelepek szükségességét is, de ezek jóval a belső magon kívül, más a környező dombok közt épülnek.
Meglett az Eastgate is, egy igazi bevásárló központ, rengeteg üzlettel, nem volt egyszerű megtalálni a Three aprócska kis üzletét, de sikerült, az üzlet megköttetett, egy padra leülve rögtön be is üzemeltem a SIM kártyát, és remekül működött, megvolt a „köldökzsinór”. Igaz, itt is mulasztottam, hisz nem néztem meg a lefedettség-térképet. Útközben, később előfordult, hogy a „világvégén”, illetve magas hegyek közti szűk völgyekben nem volt térerő. Bár, gyanítom oda már egyik jeladó sem ért el. Alapjában meg voltam elégedve vele. Délután volt, és én természetesen nem akartam a városban maradni. Így csak egy nagyon felületes nézelődés, inkább a „hangulatra hangolódás” fért még bele az első napba, egy rövid séta a Victorian Market apró kis üzletei közt, belestem pár Pub-ba, körbejártam az Old High Curch öreg templomát, és a körülötte levő hangulatos kis temetőt, majd a Young Street hídján átkelve egyenesen az A82-es, városból kivezető főútra jutottam, amit a következő napokon koptatni fogok, végig a Loch-Ness mellett.
Hátra volt még a bevásárlás. Már korábban kinéztem magamnak a közvetlen a híd után található Tescót, gyanítottam, hogy itt is ez a legolcsóbb vásárlási lehetőség. Mint a korábbi hasonló túrákon már kipróbáltam, és bevált, itt is négy dolog volt a meghatározó. Olcsó legyen, viszonylag könnyű, nagyon nagy energiatartalommal rendelkezzen, és pár napig ne romoljon meg. Íz, külső sokadlagos szempont. Ahogy szétnéztem, a Nutellát, illetve a hozzá hasonló mogyoró és csokikrémeket, ami Skandináviában és Izlandon annyira bevált, itt az ára miatt kilőttem. Szimpatikus volt viszont egy igazi amerikai-angol nasi, a mogyoróvaj. Még nem próbáltam, bár rengeteget hallottam, olvastam róla. Pl. azt, hogy az amerikai gyerekeknek a mogyoróvajas szendvics ugyanaz, mint nekünk a vajas-parizeres kenyér, ezen nőnek fel. Akkor, valószínűleg nekem is megfelel. Vettem öt pohárral, meg 2 csomag szeletelt, csomagolt, 750 gr.-os tartóskenyeret. Ezeket is a szatyorban már csak a hátizsák oldalára tudtam felkötni, többet nem vihettem magammal. Ezt egy ötnapos adagnak szántam.
Elindultam kifelé a városból, még megfelelő sátorhelyet kellett keresnem. Aznap még nem ettem, illetve a magammal hozott két szendvicset, pontosabban azok eltorzult, összepréselt maradékát még Lutonon megettem. Így, egy pizzéria szabadtéri asztalkájához leülve kibontottam az újonnan beszerzett útravalót, és kóstolót tartottam a csendesen szemerkélő esőben. Éhes voltam, és először ettem ilyet. A mogyorót alapjában szeretem, érdekes volt a vaj egyben édeskés-sós íze. A napok múlásával aztán más lett a véleményem… Belakva, ami a vacsora is lett egyben, továbbindultam. Jó 3 kilométeren keresztül először a kertes kis családi házak, majd pár ipartelep, végül golfpályák sora kísérte az utat.
Végül feltűnt a menedék, egy apró kis dombra felkúszó erdő. Felmásztam, a süppedős, vastag, száraz levelekből álló talajtakaró szőnyegen beljebb mentem az úttól, hogy csendes éjszakám legyen, végül megtaláltam az ideális kis tisztást. Itthon, a Tisza-parton már megismerkedtem a sátorral, begyakoroltam a gyors állítást, így 10 perc múlva már kész volt a táborhely. Hat óra felé járt az idő, de a csendesen szemerkélő eső nem ingerelt több szabadtéri foglalatosságra, behúzódtam a sátorba, elkezdtem gondolkodni a „hogyan tovább”-on, és mivel elég tartalmas 26 óra volt mögöttem, rajtaütés szerűen álomba gondolkodtam magamat.
Első éjszaka, 15.-e: 57°27’37.38″É 4°15’25.81″Ny
