OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Skót-Felföld 2016. 29. rész, Stornoway.

Home » Skót-Felföld 2016. 29. rész, Stornoway.

 232 ember olvasta mar el ezt az írást

Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 29. rész, Stornoway.

Az előző részben megérkeztem Harris Fővárosába.

2016. 07. 11-12-13. Hétfő-kedd-szerda. Huszonhét-huszonnyolc-huszonkilencedik nap.

    Formabontó fejezetcím, ugye? Eddig minden bejegyzés egy adott napról szólt, igaz minden napom egy másik helyen telt el. Most, mint korábban terveztem, a rendelkezésemre álló idő bősége miatt, és annak köszönhetően, hogy ilyen jól, probléma mentesen tudtam eddig haladni, tartok egy pár nap pihenőt. Az eddigi legnagyobb város, Harris-Lewis-sziget fővárosa „megér egy misét”. És mivel ezt az elkövetkező három-három és fél napot egy helyen töltöm, így egybe vontam az itt töltött napok krónikáját. Tettem ezt azért is, mert mint az előzőekben írtam, sikerült egy nagyon kellemes, a város központjától tényleg csak egy ugrásra levő táborhelyet találnom. Így naponta többször is megtettem, hogy csavarogtam egyet, majd visszamentem a sátorhoz, pihentem, ettem, és egy rövid szieszta után újból nekiindultam, legtöbbször egy másik irányba, másik célpont felé. De hogy ez a három nap alatt pontosan milyen sorrendben történt, azt már senki ne kérdezze tőlem.

0771

    Először is nézzük meg, mit is lehet tudni erről a 8000-es településről azon kívül, hogy a Külső-Hebridák szigetcsoport fővárosa. Stornoway eredetileg egy viking település volt, amelyet a kikötő köré építettek. A település neve az ó-norvég Stjornavagr szóból származik, melynek jelentése:  „Kormányzó-öböl”. Az igazi fejlődés a középkorban kezdődött, és a jelentősége akkor nőtt meg, amikor a magukat viking leszármazottnak valló Nicholson (vagy MacNicol) család keze által megépült az első vár. A késő középkorban belső harcok folytak rivális törzsek között a város birtoklásáért, majd VI. Jakab skót király vetett szemet rá, aki gyarmatosítani akarta Lewis szigetét 1597-ben. Az ostromot azonban a város lakói visszaverték. A várat végül az angol korona nevében Cromwell Oliver csapatai rombolták le a 17. századi skóciai hadjáratok során. Stornoway, illetve Lewis szigete a kintaili MacKenzie-k kezébe került, majd a Seaforth család, később Sir James Mathison és leszármazottai birtokolták. 1918-ban William Hesketh Lever, az I.Leverhulme gróf vette meg a szigetet, de erről, és a sziget, valamit a kastély további történetéről, sorsáról, majd az ott tett nagy sétámmal kapcsolatban mesélek. A városkának, (főváros státuszával ellentétben csak így tudom emlegetni), saját rádió és televízió állomása is van.

0790

     Ma az öböl egy kis létszámú halászhajó flottának, egy jachtkikötőnek, és a komp-kikötőnek ad helyet, ahová a kompok a skót anyaföldön levő Ullapool városka felöl futnak be, illetve indulnak vissza, és 2 óra 45 perc alatt szelik át az óceán ezen részét. Naponta két-két hajó indul Ullapoolból, illetve Stornowayből, de június közepétől augusztus végéig hétköznap 3-3. A külterületen a város egy hajógyárnak és 3 nagy kereskedelmi kikötőnek ad otthont. Őfelsége partiőrsége üzemeltet egy vízimentő egységet az öböltől nem messze. Az öböl szájában levő Arnish Pointon található egy világítótorony, amely a kikötő megközelítését segíti a tenger felől, valamint egy hínár- és egy energia-feldolgozó. Ennél a szigetecskénél ér partot az a földalatti kábel, amely a 181 turbinából álló Lewis szélerőműpark által generált áramot szállítja. Stornoway teljes elektromos energia szükségletét szélerőművekből fedezi. Légi összeköttetése is van a szárazfölddel, az „anyaországgal”, a repülőtér a várostól kb. 3 km-re fekszik. Három légitársaság, a Loganair, a Highland Airways és az Eastern Airways indít járatokat Glasgow-ból, Edinburgh-ból, Aberdeenből, Invernessből és Benbeculából. Csak egy érdekesség, hogy 2007 elején javaslatot terjesztettek elő egy tenger alatti alagút megépítéséről, amely Ullapoolt kötné össze Stornoway-jel. Ha megépítenék, 64 kilométerével a világ leghosszabb közúti alagútja lenne. Ottlétemig, 2016-ig ez még csak egy merész álom maradt.

    Ahogy már az első estéli bolyongásomkor elhatároztam, a yacht-kikötőben felfedezett melegvizes fürdőben kezdtem másnap reggel. A kikötő hermetikusan le van zárva magas drótkerítéssel, a pár beléptető kapun csak mágneses kártyával lehet belépni az itt lakóknak. És ez nem nyelvbotlás, hiszen  nagyon sokan kötnek itt ki hetekre, hónapokra. A nagyon komoly, ausztrál, kanadai, német stb. felségjelű hajók felszerelését, komfortszintjét meglesve látható, hogy évekig laknak így, életvitelszerűen, összkomfortban, gyakran egész családok, apró gyerekekkel is. Persze a kikötői tartózkodásért, az infrastruktúráért, (hisz minden jacht kap áramot, vezetékes vizet) fizetni kell bizonyos illetéket, de ezért kapják pl. a konténeres, melegvizes fürdőket, patyolattiszta WC-t a parton, amit pénzbedobásért más is használhat. Így tettem én is, a forró vizes fürdő után ki is mostam az „út porától” már megviselt, nélkülözhető ruháimat. (Mikor ezek megszáradtak, másnap jött az átöltözés, és a második eresztést is kimostam.) Volt még mosó- és szárítógépes önkiszolgáló mosoda is, de az mágneses kártyával működött, tehát csak a hajón élők használhatták.

0746
0745

    Ezután a kompkikötőt kerestem meg, részint a menetrendet, a nyitvatartást, a behajózás egész  rendszerét akartam kifigyelni, másrészt bíztam benne, hogy van olyan lehetőség, ahol fel tudom tölteni az elektromos kütyüjeimet, esetleg még jól működő wifit is találok. A kikötőbe menet megtaláltam az itteni Tourist Infot, a turista irodát, de ellentétben Portree-vel, ahol nagyon kényelmesen meg tudtam oldani ilyen irányú szükségleteimet, az itteni iroda egy piciny szoba volt, rengeteg bezsúfolódott érdeklődővel, szóval még bejutni is problémás lett volna. A kikötő viszont nyitva volt. Reggel 6-7-ig, majd 9-17-ig van nyitva az utasterminál, illetve vasárnap az egy közlekedő járatpár miatt csak 12-14.30-ig. A váróteremben kényelmes padok, a falakon sokfelé konnektor, és jól működő, gyors wifi kényeztette a leendő utasokat. Reményeim teljesültek, és a következő napokban többször megfordultam itt. Igaz, itt hagyni azért nem lehetett a szerelést, de vagy neteztem, míg a teló vagy az akkumulátor töltődött, vagy ebookon könyvet olvastam.

0738
0739

    A kikötőből kifelé, az utca túloldalán egy ismerős cégtábla hívogatott, Tesco Hipermarket. Később, a várost keresztül-kasul bejárva találkoztam több nagy áruházlánc üzleteivel, pl. a Morrisons, vagy Co-operative két üzlete, de a legjobb választékot és árakat ez a nagy Tesco nyújtotta, így a következő napokban csak ide jártam. Apróbb, és specializálódott üzletek voltak, persze azok természetesen sokkal keményebb árakkal.  De, szerintem a helyieknek is ez volt a legszimpatikusabb, hisz a nagy parkoló mindig telve volt. A nyitvatartása is vásárló-barát volt, hisz 6-tól éjfélig lehetett vásárolni, igaz, a vasárnapi zárvatartás alól ők sem kaptak mentességet.

0818

    A térképeket böngészve, de a kikötő melletti útmutató táblák alapján tudtam, hogy van camping is a városban. El is gondolkodtam, még idefelé jövet, útközben rajta, de aztán a praktikus sátorhely, és a kikötői fürdő gyorsan eldöntötte a kérdést. A kíváncsiság, na meg a sok szabadidő azért csak rávett,  hogy sétáljak ki, és nézzem meg, mit vesztettem. Egyik délután követve az útjelzőket, kisétáltam. Ez szó szerint értendő, ugyanis a városból is már jócskán kisétáltam, már szántóföldek mellett mentem, mikor egy mellékútra beterelt az eligazító tábla, és elértem, majd egy órás séta után a Loxdale Holiday Parkot, a kempinget. Az út két oldalán volt megosztva a hely, egyik felén a lakókocsis rész az irodákkal, büfével, a túlodalon a sátras hely, ott csak egy zuhanyozó jelentette az infrastruktúrát. Bár, annyi elég is lett volna, de részint a távolsága miatt, részint a napi 12 fontos ár miatt egyáltalán nem bánkódtam, hogy gyorsan a vadkemping mellett döntöttem az első este.

0812
0813

    Visszasétáltam, a város szélén lakóparkok, elegáns sorházak húzódtak, látványukra, és darabszámukat tekintve furcsa volt elgondolkodni azon, hogy csak 8000-en laknak az egész városban, és ez csak az egyik külső kerülete. Itt volt a Külső-Hebridák legnagyobb (egyetlen?) kórháza is, nagysága vetekedett bármelyik nagy magyar klinikáéval. Szembetűnő, és a szemnek mindenképp kellemes látvány volt a városka parkosításának szépsége, ha lehet ezzel kapcsolatban azt a jelzőt használni, eleganciája. Hatalmas zöldterületek mindenhol, gyönyörűen nyírt, igazi angol pázsittal, mindenütt az azért itt, a Hebridákon már ritka és értékes öreg tölgyekkel, nyúlánk kőrisekkel. A parkokat július lévén teljes nyári pompájukban ragyogó virágoskert-költemények díszítették.  Sziklakertek, és bárhova nézett az ember, mindenütt szobrok, hétköznapi használati eszközök, öreg csónakok, lovasszekerek, (elébük fából kifaragott életnagyságú lovak fogva), óriási horgonyok varázsoltak mesebeli hangulatot a zöld rengetegbe, csaltak mosolyt a járó-kelők, a nézelődő emberek arcára. A belváros határán, az elmaradhatatlan golfklub bejáratával szemben a legnagyobb itteni Co-operative üzlet, (természetesen itt is elbarangoltam egy órácskát) a bejárat mellett egy hatalmas, legalább öt méteres, fából faragott troll szobor.

0815
0810
0809
0807
0805
0806

    Az „én oldalamon”, tehát a kikötő és a belé csordogáló kis folyócska másik partján, a belvárossal szemben egy hatalmas zöldterület, egy már a liget jelzőt kinövő komoly erdő terült el, közepén egy mesebeli, igazi tornyos-bástyás skót kastéllyal, a Lewis Castle-al. A története a XIX. sz. közepe tájára nyúlik vissza. James Matheson, egy gazdag angol kereskedő, 1844-ben megvásárolta az egész szigetet, és felépítette ezt a nagyszerű kastélyt. Tervezője egy Glasgow-i építész, Charles Wilson volt, és az építmény hét év alatt, 1851-re készült el. Érdekesség csupán, hogy Mr. Matheson vagyonát – nem titkoltan – ópiumkereskedésből szerezte. Abban az időben Ő volt Európa legnagyobb drogkereskedője, persze akkor még más elbírálás alá esett ez a tevékenység.

P7123999
0770

    Sir James 1878 szilveszter napján bekövetkezett halála után a kastélyt felesége, és távolabbi családja örökölte. Gyermekük nem volt, így 1918-ban az egész Lewis birtokot, beleértve a várat is, a családtól megvásárolta a szintén angol gyáros Lord Leverhulme. Terve az volt, hogy iparosítja a várost, az akkor már virágzó festett gyapjú-szövet, a világhírű Harris tweed központját hozza itt létre. Gyárakat akart építeni, munkahelyeket teremteni, azonban a saját kis zárkozott világukban, leginkább halászatból élő helyiek nem voltak vevők az ötletre. Ekkor, (valószínűleg elment a kedve az egésztől) egy nemes gesztussal a város plébániájának, tehát tulajdonképpen a városka lakóinak ajándékozta a birtokot a kastéllyal együtt, Ő pedig délnek vette az irányt, és a szomszédos szigetre, Harris-ra költözött, ahol megvalósította álmait. Ez 1923-ban történt.

0759
0761
0765

    A második világháborúban a katonáké lett a terep. Itt volt a Királyi Légierő északi felderítő központja, és itt állomásozott a híres 700 Naval Air Squadron földi és légi személyzete, ami német csatahajók és cirkálók vadászatával tette félelmetessé hírét az ellenséges tengerészet körében. A világégés véget ért, egy sokkal békésebb hasznosulása lett a kastélynak, itt kezdte meg működését a szigetek egyetlen felsőoktatási intézménye, a Lews Castle College, egy főiskola. Az induláskori 83-as diáklétszám ma közel 3000-re bővült, az oktatók száma pedig kilencről 280-ra nőtt. Persze, hozzátartozik, hogy 1993-ban a létesítmény a kastélyból egy közeli, új és modern épületbe költözött. Ma a kastély a helyi tanács, az épület múzeumi és (nagyon drága) szállodai funkciót tölt be. Egy, még 2011-ben elnyert nagyon komoly támogatás eredményeként a teljes épületet felújították, új látogató központot építettek, ennek az utolsó simításait „kaptam még el”, az épület bizonyos részei még fel voltak állványozva.

0762
0763

     A kastély környéke egy igazi botanikus kert volt, furcsa kontrasztja a szigeten eddig megtett utamon tapasztalt kopárságnak. Hatalmas, több száz éves fák uralkodtak fenségesen a parkon és, az állandó magas páratartalomnak, a tenger közelsége miatti fagymentességnek köszönhetően burjánzó flóra alakult ki az árnyékukban. Július lévén itt is minden cserje, bokor, fa, ami virágozni tud, az tette is a dolgát. Flórát említettem, de a fauna sem maradt el tőle. Éjjel, ameddig nem aludtam el, folyamatosan hallottam a sátram mellett (alatt) „szöszmötölő” éjszakai állatkák, szerintem többnyire üregi nyulak óvatos neszezését. Azért gondolom, hogy többnyire Ők voltak a szereplők, mert annyi volt belőlük ezen a részen, hogy még nappal is könnyedén meglehetett figyelmi mókás társaséletüket. És, nem igazán féltek az embertől, megszoktak már bennünket.

0755
P7124001
P7124002
0764

   Erről a partról csodás kilátás nyílt az öbölre, a kikötőre, a városkára. Sokat sétáltam itt. A kastély környéki utak mentén igazi botanikus kert terült el, ember nagyságú lapulevelekkel, fa- különlegességekkel, virágba borult ezerszínű cserjékkel. Egy, a városra csodálatos kilátást nyújtó dombon van Lady Matheson (Mary Jane Perceval) emlékműve, aki férjét 18 évvel túlélve, 1896-ban hunyt el. Az emlékművet a hálás város emelte. Ugyancsak a közelben van az Iolaire hajó katasztrófájának az emlékműve is. Az angol vizeken eddig előfordult legnagyobb tengeri katasztrófa 1919 Újév napján történt. A hajó az I. világháborúban résztvevő, a szigetről származó katonákat hozott haza. A sors nagyon kegyetlen tréfája volt, hogy akik túlélték a világégést, azok közül közel kétszázan a békében, az otthonuktól párszáz méterre kellett meghalniuk, egy hatalmas viharban. A hajó elsüllyedt.

P7124010
P7124014

   Épp fent voltam a dombon, amikor a parton izgatott futkározásra figyeltem fel. Egy búvárruhás alakot húztak ki a partra, és levetkőztetve kezdték újraéleszteni. Egy fiatal lány volt, akin a közben kiérkező mentők még egy jó fél óra múlva is dolgoztak a parti betonon. Később a mentőautóba rakták, és elvitték. Csak feltételezem, hogy a hideg víz miatt voltak a testének gondjai. Beljebb, amerre a városba érkezésemkor az A 858-on gyalogoltam, tehát az út és a víz között hatalmas golfpálya terpeszkedett. Ha angolszász terület, akkor természetesen golf. A szárazföldön, rengeteg helyen, de itt a szigeteken is sokfelé találkoztam ennek az igazi brit sportnak a szentélyeivel. Ezt – mint utána néztem – 1890-ben alapították, igaz, akkor még a mostani repülőtér helyén. 1939-ben a Légügyi Minisztérium jelentős kárpótlással elvette a területet, ebből épült a mostani pálya. A 18 lyukú pálya a nagyok közé számít a szigetországban. (Nekem ez semmit nem mond, nem értek a golfhoz.) Azt még megtudtam, hogy részint rendszeresen szerveznek itt tanfolyamokat külön hölgyeknek és uraknak, ez mindkét nemnek 62 órás, illetve hogy a klub épületében rendszeresen vannak komoly társadalmi események, lakodalmak, jótékonysági összejövetelek.

0801
0756

    Apropó! Jótékonyság. Az egész szigetországban nagyon elterjedtek a különböző karitatív intézmények, az erre alapuló üzletek, étkeztető helyek, stb. Mikor visszaérkeztem Invernessben, a 45 nap alatt leamortizálódott ruhám a kukába került, teljesen új szerelést vettem. És nem a szuper és drága üzletekben szereztem be, hanem ezekben a segély-boltokban. (egy jó, ma is hordott nadrág 5 font volt, egy nagyon menő póló 2 ) Minden sarkon ott sorakoznak a Red Cross, (Vöröskereszt) a Savation Army (Üdvhadsereg) és még számtalan egyházakra alapult jótékonysági szervezet boltjai. Amiért ezt felidéztem, egy jó sztori volt.

     Egyik este megkívántam egy Fish and chips üzlet előtt a kínált ínyencséget. Óvatosságból, és előrelátásból (na meg szegénységből) megint csak a szókapcsolat második részét, a chips-et kértem. Egy tál sültkrumpli egy font volt. Kiültem az üzlethez közeli térre, és ott csemegéztem az ecettel!! leöntött finomságot. Mellettem ült egy házaspár, illetve pár, szóval szóba elegyedtünk. Meséltek, és én is meséltem. Hasonló cipőben jártunk, ők is sátraztak, igaz, ők egy ház kertjébe kérezkedtek be, ingyen. Megvacsoráztunk, elköszöntünk. Másnap, a kompkikötő mellett, a parton nézelődve odajöttek mellém, és régi ismerősként üdvözöltek. Mondták, hogy ők a következő nap délben mennek el, (egy nappal korábban mint én, és ugyanoda, sőt, Ullapoolban még integettünk egymásnak. ) szóval meghívtak ebédre. Mondták, hogy ők minden nap az Üdvhadseregnél ebédelnek, főttet és finomat, menjek velük másnap. Így tettem, már előzőleg láttam, hogy hol van az irodájuk, bementem. Az ajtóban a szürke katonai egyenruhájukba kb. 120 kilós hölgy üdvözölt, és kérdezte, hogy mi járatban vagyok. Én hebegtem, hogy csak szétnéznék, és bementem. Az egyik nagyobb teremben láttam viszont meghívóimat, a párt, épp egy asztal előtt ültek. Az asztal túloldalán egy kb. hattagú, egyenruhás „vallató csoport” ült, és láthatóan faggatta a párt. Na, ekkor mondtam le az ingyen ebédről! Úgy kihúztam onnan, mint a nyíl! Így nem kell kaja! Persze, ezen, és magamon, az utcára kiérve jót nevettem.

     A hatalmas parkban, a kastély előtt, ottlétem alatt egy sátorváros kezdett kialakulni. Bent a városban plakátok sokasága hirdette a 21. Hebceltfestet, lefordítva a Kelta zenei fesztivált. Amikor először láttam a plakátokat, kicsit önző módon arra gondoltam, hogy jön a nagy tömeg, talán még a sátorhelyem is veszélyben lesz, na meg éjjel nem fogok tudni aludni a zajtól. Egyik sem „jött be”. Csend volt, a város látogatottsága alig emelkedett, szóval semmi, ami zavaró lett volna. Pedig, a mindenütt kézbevehető program szerint, „ezek a napok a kortárs tradicionális, rock, indie-folk és világhatásokkal teli kelta kultúráról, annak zenéjéről” szólnak. Csendben tették.

    Korábban már esett szó a város történelmével kapcsolatban a Harris Tweed-ről. Ez a világszerte ismert (és méregdrága) szövet egy gyenge szóviccel élve ezer szállal kötődik a városhoz, pontosabban a szigethez. Itt van az egyik területi központja is. Jót nézelődtem az üzletükben, és csak bámultam, hogy mennyi mindent tudnak a kockás gyapjúszövettel kapcsolatban létrehozni. Azért fogalmaztam ilyen cirkalmasan, mert az öltönyöket, a kabátokat még természetesnek veszi az ember, de mikor azzal bevont üvegeket, lapos whiskey-s palackokat, kulcstartókat, telefontokokat stb. lát az ember, hát elcsodálkozik. És persze mindent méregdrágán. Még Tarbert-nál, mikor első nap a Külső-Hebridákon kikötöttem, és rögtön szembesültem egy nagy raktár, márkabolt képében a céggel, utána néztem a történetének.

    Talán már nem is lehet meghatározni a kezdeteket. Hisz mióta emberek éltek itt, azóta birkákat is tartottak. És a lenyírt, faggyús bundájukból, gyapjukból font fonal, és az ebből szőtt szövet hosszú évszázadok óta kiváló védelem volt az itt élő embereknek az időjárás viszontagságai ellen. Adjunk az esztétikának is, helyi növények színező anyagaival elkezdték megfesteni a gyapjúfonalat. És, hogy az alkotói hajlam kikerekedjen, különböző színekre festették, és ezekből egy jellegzetes V alakú mintát követve, megalkották a mostani szövet alapjait. A kezdetekben fizetőeszköz is volt a gyapjú, a szövet. Barter-kereskedelemben cseretárgyként használták, élelmiszerre cserélték. Érdekes a név története is. Eredetileg a szövés ferde mintázata alapján tweel-nek hívták, ami skót nyelven körülbelül sávolyt, az ilyen anyagból, az ezzel a mintával szőtt szövetet jelentette. Mikor exportálni kezdték a szigetországba, egy londoni hivatalnok a tétel átvételekor tévesen tweed-nek értelmezte, mint később kiderült, az alapján, hogy a skót határon átfolyik egy apró folyócska, amit Tweed-nek hívnak. Így adta tovább, és az elnevezés rajta maradt. Egyéb értelme nincs.

Herringbone_Moss_detail_1200x857

   Tehát a helyiek praktikus öltözete volt sok évszázadon keresztül. Kézzel, és házilag festették, fonták, és szőtték. A festék egyik alapanyaga a Parmelia saxatilis és a Parmelia omphalodes nevű zuzmó volt, (tudom, ez senkinek nem mond semmit) de ezektől nyerte el jellegzetes mély vörös vagy bíbor-barna és rozsdás narancssárga színét, és furcsamód jellegzetes „szagát”. Na jó, az eleganciára tekintettel nevezzük illatnak. És a szövet eljutott a gazdagabb réteghez is.  Egy angol lord, VI. Dunmore grófja megörökölte a szigeteket. Ő fedezte fel, illetve Ő látott először üzleti lehetőséget az itteni szövetben. Elkezdte építeni mai szóval élve a termék marketingjét. 1843-ban azonban eltávozott az árnyékvilágba, viszont felelős neje, Catherine Herbert tovább vitte az ügyet. Sőt, szenvedélyévé vált. Lady Catherine észrevette egy, a Strond faluból származó két nővér által előállított tweed kendő marketingpotenciáját és magas színvonalát. A grófnő elkezdte népszerűsíteni a helyi textíliát, mint divatos ruhát vadászathoz és sportruházathoz. Hamar a szövet választás a földbirtokosok és arisztokrácia kiváltsága, státusz szimbóluma lett, beleértve az angol uralkodó osztály, Viktória királynő környezetét. Kellett ennél jobb reklám?

Az otthoni kézzel gyártott technológiát fejlesztették, gépeket terveztek, a gyártás ipari méreteket öltött. Érdekes, hogy a név, és a technológia védelméért, a Harris Tweed levédéséért bő száz évig harcoltak, és csak 1993-ban született meg a törvénye okmány, mely szerint: “A Harris Tweed egy olyan tweedet jelent, amelyet a szigetlakók az otthoni Hebridák otthonában szőttek, Harris, Lewis, North Uist, Benbecula, South Uist és Barra szigetén, és amelyeknek anyagai a Külső-Hebridákról (The Outer Hebrides) az ottani  tiszta szűz gyapjúból készültek, és amit ott festettek és fontak”. Nos, ezt jól kiveséztük! Nálunk a fogalom nem annyira ismert, bevallom, én is ott, helyben találkoztam a névvel először. De, aztán Skóciában mindenhol.

     Így teltek tehát a városi pihenő napjaim. Nem részleteztem, de az időjárás itt sem hazudtolta meg önmagát, számtalanszor áztam el, vagy kellett behúzódnom a zivatar miatt egy-egy üzletbe. Eljött az utolsó nap, július 13.-a. Reggel elég sokáig aludtam, a komp 14 órakor indult, ráértem. Felmálháztam, majd természetesen esőben besétáltam a kikötőbe. Még egy utolsó „feltöltekezés”, egy nagy internetezés, elolvastam mindent a szárazföldi célállomásomról, Ullapoolról. A jegy 10 font körül volt, viszonylag kedvező ár. Mikor 13 órakor befutott a hajó, hatalmas tömeget lökött ki magából, igaz, az előzőekben említett fesztivál még igazából akkor vette kezdetét. Beszálló utas is sok volt, szinte teltházzal indultunk.

    Ahol bevackoltam magam, rögtön szemet szúrt a szemben levő zuhanyozó. Az indulást, a zegzugos kis szigetek közti kihajózást még a fedélzetről lekövettem, de amikor nyílt vízre értünk, rögtön bevetettem magam a zuhanyozóba, és egy hatalmas pancsit csaptam a forró víz alatt. Jól esett! Körbejártam a hajón, mindenütt butikok, éttermek, pubok igyekeztek a fontokat kivarázsolni a zsebünkből, még én is elcsábultam egy 3 decis sörre, 4 fontért. Horribilis… Gyönyörű idő volt végig, a távolban feltűntek Skócia vészjósló hegyei, érdekes volt belegondolni, hogy ezeken nekem keresztül kell vágnom a következő napokban, hogy hazamehessek.

   Aztán feltűnt Ullapool kikötője, a Google-n már számtalanszor megnézett házsoraival. Kikötöttünk. és üdvözlésképpen elkezdett szakadni az eső. Kiszállás után elindultam sátorhelyet keresni, igaz, korábban már a fent említett netes oldalnak köszönhetően voltak fogalmaim, hogy hová megyek. Az igazi kemping mellet, szinte a kerítés árnyékában néztem ki a helyemet. Meg is találtam, az öböltől talán 50 méterre volt, egy apró szépséghibával, hogy méteres fű borította a helyet. Esőben, nedves fű! Azért megoldottam, letáboroztam, de a szakadó eső miatt, bár csak este 7 volt, aznap már bent is maradtam a sátorban.

0841

Harmincadik éjszaka: 57°53’53.58″É   5°10’4.13″Ny

30-33. éjszaka