Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 28. rész, Stornoway.
Az előző részben megtettem mégegyszer az utat Callanisból.
2016.07.10. Vasárnap, Huszonhatodik nap.
Nem akart az idő javulni, ezen a napon is szomorkás reggelre ébredtem. Az összeállt, csúnya, sötétszürke felhőzet szinte földig ért, nehéz volt eldönteni, hogy ez sűrű, csepegő köd, vagy szitáló eső. De, minden tiszta víz volt. És ez a hangulatra is befolyással van, fáradtan, már eléggé elcsigázva, és rosszkedvűen ettem pár falatot, majd bontottam sátrat. Negyedik hete zajlott az életem és aludtam ebben a szűk kis „koporsóban”, és már kezdtem unni. Persze, tudtam, hogy három hét még hátra van, és muszáj bírni, de aki a szabadságot szereti, az az ilyenfajta bezártságot is nehezen viseli. Megértem egyik Barátomat, aki szívesebben alszik inkább szabad ég alatt, mint így. Persze, ezeken az esős tájakon azt nehéz (és nem érdemes) kipróbálni, hisz a megfázás 1-2 nap után borítékolható. És viselem én ezt, csak néha, főleg ilyen reggeleken kezd elpattanni a húr. De aztán, indulás után a többi történés, a látvány, az élmény jobb kedvre derít és kárpótol. Valamit valamiért!
Tehát, nekivágtam az enapra tervezett kb. 12 kilométernek. Mindenképp beérek Stornoway-be, a nehezebb feladat az ottani sátorhely keresése lesz, hisz mégiscsak egy (itteni viszonylatban) nagyvárosról van szó. Mint már említettem, ez egy kb. 20 házas település, vagy „épületcsokor” volt, aminek az itteni szokásoktól eltérően nem volt neve. A főút melletti sorházak előtt viszont volt buszmegállója, ahonnan feltehetően az itt élők járnak be a fővárosba dolgozni. A benzinkút és a hozzátartozó kisbolt már nyitva volt, de most nem volt szükségem semmire sem, na meg reméltem, hogy azért a nagyvárosi szupermarketek jóval alulmúlják az itteni elég kemény árakat.
Az út, a civilizáció utolsó jelét, egy faluszéli focipályát elhagyva, meglehetősen holdbéli hangulatú tájon vezetett. Elfogytak a magasabb növények, a sík vidéket apró tavak pettyezték minden felé. A vizek közt repedezett mocsaras talaj, és ahogy jobban megfigyeltem, érdekes „ágyásokat” fedeztem fel. Az útra merőlegesen, kb. 2-3 ásónyomnyi, pár méter széles gödrök kúsztak befelé a barnás, barázdált mocsaras talajban, amiknek az oldala és az alja feketés márványként csillogott. Pár ilyen szabályos, messzibe vesző árok mellett elhaladtam, mire rájöttem, hogy mi is ez. Segített persze az is, hogy feljebb az egyik ilyen lelőhelyet épp művelték. Egy tőzeg kitermelő telep mellett jártam. Korábban már az egész szigeten a levegőben úszó kesernyés és jellegzetes illat kapcsán, (ami a tőzeg égéstermékének szaga) említettem, hogy szén, fa, és földgáz híján a legelterjedtebb tüzelőanyag még ma is ez az olcsón, és házilag kitermelhető szénpótló.
De mi is tulajdonképpen ez az anyag. A szakszerű válaszhoz a Wiki-hez fordultam: „A tőzeg az erősen nedves, víz által borított és levegőtől elzárt körülmények között, az ott elhalt növények törmelékéből képződik biológiai, kémiai és fizikai folyamatok révén. A tőzegképződésre alkalmas élőhelyeket tágabb értelemben lápoknak nevezzük, de a mára már kiszáradt lápok területén is fellelhető a tőzeg. Tőzegképződésre alkalmas körülmények a tartósan lefolyástalan természeti helyek, lefűződött holtágak, sekély tavak, patakpartok területén alakultak ki, ahol a vízfelületet részben vagy egészben vízi növényzet, hínár, sás, nád, gyékény, és gyakran mohák, páfrányok nőttek be.” (Régebben hazánkban is elterjedtebb volt ez a tulajdonképpen „félérett szén” mint tüzelőanyag, ma már azonban szinte teljesen jelentőségét vesztette. Különben is Mo.-n valamennyi láp védett, és a 2013-as ,,láptörvény” csak pár helyen engedélyezi a tőzegbányászatot. Csóron, és Zalában termelnek ki ma is tízezer tonnás évi nagyságrendben belőle, de ezt virágföldbe, vagy szennyvíziszap komposztálására használják.)
A kiásása egy speciális, kétoldalú, derékszögben álló vágólapokkal ellátott hosszúnyelű ásóval történik. Általában családok végzik kalákában ezt a több embert igénylő kitermelést. Első lépésben letakarítják a talajt borító növényzetet, ez alatt rejtőzik maga a kibányászandó anyag. Az ásóval szabályos téglatest alakú hasábokat vágnak ki az agyagszerű, könnyen kezelhető, szalonnás és még meglehetősen nedves, nyers tőzegből. Ezt egy másik ember leveszi az ásóról, és átadja a harmadiknak, illetve az ásó gyorsaságától függően egy negyediknek, akik a kitermelt téglákat szellős gúlákba rakják. A kitermelt anyagnak még nagyon nagy a víztartalma, így, hogy tüzelőanyag lehessen belőle, pár hónapig is szárítani kell. A gúla alakzat biztosítja talán a legkisebb felületet az eső további áztatása ellen, a hézagosan rakott téglák pedig a szél szárító hatását igyekeznek kihasználni, amire az elég ritkán sütő nap néha rásegít. (A film illusztráció! )
Van persze, hogy a frissen kivágott téglákat rögtön házhoz is szállítják, és ott tetővel ellátott, a mi kukorica-górénkhoz hasonló építményben szárítják ki, de ehhez traktor, teherautó szükségeltetik. A helyben kiszáradt téglák súlya már csak töredéke az eredetinek, ezt már könnyedén, talicskával, kordéval is a tanyához vihetik, ha az közel van. Sok tanya udvarán láttam a jellegzetes fekete halmokat, az illatról már beszéltem. Az csak egy kuriózum, és már itthon olvastam, hogy pl. a tőzegfüstöt gyakran használják a malátawhisky alapanyagául szolgáló árpamaláta szárításához. Az adja azt a jellegzetes „füstös aromát”.
Hosszú ideig haladtam, néha meg-megállva, emellet a nagykiterjedésű kitermelő telep mellett, ahol a végéig kiérve négy családot, illetve csoportot számoltam meg, akik a rossz idővel dacolva a következő téli tüzelőanyagukról gondoskodtak. Egyszer álltam csak meg egy kis szusszanásra, már nem messze a céltól, a Loch Lathamul partjára ültem ki egy viszonylagos száradtságot nyújtó kőre. Az apró kis tó két szigetet is dajkált a vizén, a távolból pedig a jövő energiájának biztosítói, egy szélpark hatalmas szélkerekei látszottak sebesen fogó lapátjaikkal. Az eső vigasztalanul esett, bár reggel már beöltöztem a védőruhába, de így is tiszta víz voltam alatta, belülről, a saját párám, ami nem tudott a ruha alól kipárologni, tette a dolgát.
Elmúlt már egy óra is mikor újra nekivágtam, az utolsó 5-6 kilométeren már nem szándékoztam megállni. Éhes voltam, azért az a reggeli tényleg nagyon szerény volt! Persze, azért a vastag tőzeg és láp alatt itt is kemény sziklatalapzat rejlik (hisz ezért van állandó vízben a terület, mert nem bír lefolyni a sok csapadék). Ennek ékes bizonyítéka volt a Bardon cég hatalmas kőbányája az út jobb oldalán, ami mellett jó negyedórát gyalogoltam. Csúszásgátló aszfalthoz zúzalékkövet, víztisztításhoz alkalmas szilícium-dioxid-homokot, építési kavicsot, és még ezer más hasznos dolgot termelnek ki, illetve állítanak elő ezen a telepen.
Nem sokkal távolabb bal kéz felől feltűnt Marybank település, ami már Stornoway elővárosa, majd a jobboldal „beerdősödött”. A zöldterületet kőből rakott fal határolta, tehát elértem a város hatalmas parkját, (ami most már tényleg városi tulajdon) aminek középpontjában a Lews-kastély fenséges tömbje uralkodik a területen. Eredetileg, a térképet nézegetve arra gondoltam, hogy ezt a helyet elérve behúzódok a fák közé, amit a műholdképeken otthon már részletesen áttanulmányoztam, és így egy „egészséges távolságban”, senkit nem zavarva fogok sátrazni. De, kíváncsi is voltam, viszonylag korán volt még, mentem mind beljebb.
Elhaladtam több, ismert és még ismeretlen, itteni hálózatok nevét viselő szupermarket, és apróbb kis élelmiszer bolt mellett, egy közös volt bennük, hogy mind zárva volt. Kezdtem gyanakodni, hogy nem csöppentem-e valami nemzeti ünnep, netán helyi vonatkozású ünnepecske kellős közepébe, ami bizony Naxoson gyakran előfordult. Wifi híján nem tudtam utána nézni, így egy benzinkútra mentem be, megérdeklődni a „vesztegzár” okát. Ott csodálkozva közölték, hogy hát vasárnap van! És mikor továbbkérdeztem, hogy na és?, türelmesen, a felismert külföldinek kijáró szelíd elnézéssel elmagyarázták, hogy vasárnap Stornoway-ben, egy helyi rendelet szerint minden zárva van. De minden! Mikor ennek kicsit fanyalogva örültem, azért annyit segítettek, hogy a következő körforgalomnál levő benzinkút mellett, ha igaz, találok egy nyitva lévő boltocskát, ahol kenyeret, meg pár alap dolgot tudok venni.
Megvolt a körforgalom is, meg a boltocska is, ami kitüntető helyzetének köszönhetően, hogy az egyetlen nyitvatartó kereskedelmi egység a városban, tömve volt. Szerencsére sikerült egy apró kenyeret, (viszonylag frissen) és egy halkonzervet megcsípnem, így erre a napra már azért csak kerek volt a világ. Belőttem magamnak az irányt az offline módban elmentett térképemen, és a kikötő felé, mint leendő tájékozódási pont felé indultam. Útközben meggyőződtem, hogy a „De minden zárva van!” nemcsak egy szófordulat volt, hanem a nyers valóság. Minden étterem, (pedig van szép számmal) kávézó, kocsma, (sorry, Pub) zárva volt, pedig utóbbiból sem szűkölködnek. A kikötőben a terminál zárva, igaz, ez nem vasárnap miatt, hanem mert elment az utolsó komp is, az előtte levő buszpályudvar teljesen üres, az utcák kihaltak. Márpedig nem hiszem, hogy a csendesen szemerkélő eső miatt.
Szintén a térképem alapján kikanyarodtam a yacht-kikötő felé, ennek a szűk kis öbölnek, ami egyben folyó torkolat is, a túloldalán van az eredetileg kinézett nagy erdős terület, igaz, ez a belvároshoz közelebbi rész. Ami, magában hordozza mindig azt, hogy látogatottabb, kevésbé eldugott. A rakparton végigsétálva a másik oldalon sűrű erdő sötétlett. Na, ez lesz azén helyem! Átkelni kicsit följebb lehetett, ahol a kis folyócska egy zubogó formájában beleömlik az öbölbe, illetve dagály esetén a tengervíz lesz magasabb, így visszaduzzasztja az édesvizet. Itt vezetett át egy rövidke kis gyalogoshíd a Lews-kastély parkjába. Bejárni, megismerni még volt időm bőven, most csak a sétálók útvonalát, mozgását figyeltem, és általuk kevésbé bejárt zugot kerestem. Végül, nem messze az egyik erdei ösvénytől, de már jócskán bent a sűrűben, bokrok takarásában úgy éreztem megvan az ideális hely. Az út felől takarva voltam, valamivel mellettem, és alattam egy futballpálya volt, de onnan sem lehetett fellátni a bokrok közé.
Befészkeltem magamat, és bár az eső még mindig esegetett, így a sátorba kellett húzódnom, és ott költöttem el kései ebéd, korai vacsora egyvelegemet, a frissen vásárolt olajos-halat. Most már ráértem, mikor elrendezgettem a ruhaneműmet, és berendezkedtem a további pár éjszakára, még korán volt, világos ahhoz, hogy már aludjak. Izgatott is a kikötő, és szeretem rögtön betájolni magamat egy ilyen lakott környéken, boltok, kommunális létesítmények, (vagyis nyilvános WC) és egyéb fontos helyek vonatkozásában. Átöltöztem, a teleizzadt szerelést kiterítettem a sátron belül, bár tudtam, ebben a levegőben úgysem szárad, de jobban esett száraz ruhában nekiindulni a hevenyészett városnézésnek.
Még egy dolog piszkálta a fantáziámat. Július 10.-e volt, vasárnap, a 2016-os labdarúgó EB döntőjének a napja, Portugália-Franciaország mérkőzés, Párizsban, a vendéglátó ország pályáján. Nem vagyok fociőrült, de a jónak ígérkező meccset szívesen végignézem. És nem tudtam elképzelni, hogy máshol éves bevételi csúcsokat alapoznak vendéglátóipari létesítmények egy ilyen fontos eseményre, itt, Skóciában ahol azért a foci szent dolog, ne legyen egy pub, egy kikötői kocsma, ahol a vasárnap miatt ne lehessen végigszurkolni ezt a meccset. Mentem, kanyarogtam az utcákon, a parton, a zárt yacht-kikötőben, minden zárva. Annyi haszna azért talán volt, hogy rögtön az első este találtam egy nagyon kellemes konténeres zuhanyozót a parton. Igaz, pénzbedobós volt, de 1 fontért 8 percig adta a melegvizet, ami egy tisztálkodásra éppen elég. Elhatároztam, hogy másnap délelőtt ott kezdek.
Aztán végül Heuréka! megtaláltam az egyetlen nyitva lévő pub-ot, ami 3 nagy kivetítővel közvetítette a meccset. Ahhoz képest nem voltak sokan, talán bő félházzal kezdődött 10 órakor a derby, de így legalább kényelmesen egy saját asztalnál szurkolhattam. Hogy kinek? Szokás szerint a jobb csapatnak. Kértem egy pint sört, (nem egészen 4,5 decis korsó) és azzal át is vészeltem az első félidőt. Jó, izgalmas kis meccs volt, nem nagyon bírtak egymással. A második félidő, és a második korsó sör végén még mindig csak 0-0 volt az eredmény, jött a hosszabbítás. Ottani idő szerint már éjfél elmúlt, de időm volt, és most már tényleg kíváncsi voltam a végére. Éder aztán a mérkőzés 110. percében eldöntötte a meccset, Európa-bajnok Portugália lett. Majdnem egy óra volt, mikor visszaindultam a sátorhoz, és azért igaz, hogy nagyon északon voltam, azért ekkor már itt is sötét volt. Nyugaton még húzódott egy vékony, majdnem sárgás szín, de az erdőben azért igazi éjszaka volt. Ilyen későn az úton még nem kerültem ágyba. Zseblámpám sem volt, csak amit a telefon világított, annak fényénél félresöpörtem a száradni kiterített nappali ruhákat, beöltöztem alvósba, és hatalmas csöndben, fáradtan, mély álomba merültem.
Huszonhatodik éjszaka: 58°12’50.71″É 6°23’22.31″Ny
