Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 27.rész, Leurbost.
Az előző részben a XVI. századba kirándultam.
2016.07.09. Szombat. Huszonötödik nap.
Két szép nap Skócia ezen részén nagyon ritkán követi egymást. Most sem tette. Borongós, esőre álló reggelre ébredtem, a szürke, vészjóslóan összeállt felhők szinte a földet seperték. Fáradt voltam, sokáig nem volt kedvem kibújni a sátorból, a reggelit is fekve, a szűk helyen nyomorogva pusztítottam el. A látogató központ parkolójából már hallatszottak a beálló kocsik ajtócsapódásai, az érkező buszok, és a róluk leszálló turistacsoportok moraja. Szombat volt, élénk forgalomra lehetett számítani. A látogató központ 9-kor nyitott, addigra már elég sokan várakoztak az étterem-kávézó előtt vagy a reggelire, vagy a koffeines napindítóra. (Zárójelben megemlítek egy, már az első este megfigyelt, nagyon hasznos dolgot, mégpedig a központ falán levő dobozban található, egy mindenki által elérhető defibrillátort, egy automata újraélesztő készüléket. Apróság, de szó szerint életmentő lehet.)
Az árakról már korábban írtam, én egyik lehetőséggel sem éltem, csak a reggeli tisztálkodásra ugrottam be, és még egy utolsó töltésre felraktam az egyik konnektorra a telefonomat és a tartalék akkut. Sokadszor érzem azt, hogy most páran felelőtlennek tartanak, lehet, hogy egy hosszabb itthoni „tapasztalatszerzés” után én is másképp látnám az embertársaimba vetett bizalom, és az optimizmus kérdését, mindenesetre pár órára megint magukra hagytam a két fontos tartozékomat a zsúfolt étteremben. Ott és akkor fel sem merült bennem, hogy valaki el akarná lopni őket. Nem is tették…
Még egyszer megmásztam a kis dombot, sétálgattam a rejtélyeket őrző ötven nagy monolit között, most persze már sokadmagammal, nem úgy, mint az első este, amikor sikerült intim magányban ismerkedni ezzel az érdekes hellyel. Így persze sokat vesztett varázsából, mindenütt kattogtak a fényképezőgépek, nehezen lehetett úgy lépni, hogy egy-egy beállást az emlékképekre ne zavarjak meg. Bábeli hangzavar, egymást kiabálták túl az idegenvezetők, hogy a csoportjaikat lenyűgözzék, ez már nem az én világom volt. Gyorsan le is jöttem, és egy csendesebb helyre, az öböl partjára sétáltam ki. Az idő nagyon morcosra fordult, a szél is feltámadt. A Loch partját itt is a mindenhol burjánzó, sárga hólyagmoszat borította, a vízen halászcsónakok, ladikok ringtak a szélben.
A jelzőtáblákat követve megkerestem a reklámozott kempinget, már csak kíváncsiságból, hogy meglássam mit vesztettem. Végül, egy vízhez közeli sziklás kis tisztáson találtam két hordószerű, apró faházat. És, mint kiderült, ez volt a kemping. Mindkét házikó zárva volt, lánccal, lakattal, az ajtón kézzel írt felirat: Hívj, és egy telefonszám. Hmmm… hát, nem túl csábító! Később, a neten utánanéztem, (hisz itt helyben, ha nem telefonálok, semmit nem lehetett megtudni), valóban ez a két kis faház a kemping egésze, sátorozási lehetőség nincs, (a sziklán nehéz is lenne). Árában sem volt túl csábító, 35 fontért kínálták fejenként egy éjszakára. Végkövetkeztetés: semmit nem vesztettem, hogy nem találtam meg első este.
Kisétáltam a kis félsziget végéig, a vízbenyúló szirten már viharos szél tombolt. Ezért pár percet üldögéltem csak a csupasz sziklán. Remek kilátás volt a Loch Ceann Hulavig meglehetősen zegzugos partjára, az apró szigetekre és a 2-3 házas kis településekre, amikről ott ülve nem lehetett megállapítani, hogy most az én oldalamon vannak, vagy a túlparton. A jeges szélben nézelődve akaratlanul is Izland jutott eszembe. Nem is dacoltam tovább az elemekkel, elindultam vissza. Egy másik úton mentem, még útba esett a Látogató Központ alatt egy kerámiaműhely. Ez még zárva volt, legalábbis a műhely része, az előtérben voltak kiállítva az itt készült kézműves remekek, őrizetlenül, és meglehetősen borsos árcédulákkal. Körbejártam, megállapítottam, hogy ha lehetőségem lenne, akkor sem vennék itt semmit, hisz nem az én ízlésem volt.
Az étteremben még természetesen a helyükön voltak a kütyük, mindkettő megnyugtatóan feltöltve, a séta közben az idő is elszaladt, volt, aki már a korai ebédjét fogyasztotta, hisz elmúlt dél. Egy villámcsomagolás, gyors sátorbontás, és indultam vissza, hisz a terv szerint még jó 16-17 km. volt előttem, amit estig szerettem volna megtenni. Az étteremhez épp akkor kanyarodott be egy 6-7 főből álló, vegyes nemű biciklis-csoport. Viszonylag ritka látvány erre, én legalábbis ebben az évszakban több kerekezőre számítottam, hisz kellemes, szinte forgalom nélküli utak, korlátlan sátorozási lehetőség, és komoly emelkedőktől mentes, jó minőségű aszfalt csábíthatná a bringásokat. Mindenesetre, szerényebb szállítási költségek esetén én szívesebben tettem volna meg két keréken ezt a túrát. (Ja, és persze ha a biciklim nem Görögországban, Naxos szigetén várt volna leláncolva a visszatérésemre.)
Visszanézve még búcsút intettem a köveknek, és az út folyamán először, (és utoljára) ugyanazt az utat másodszor tettem meg, igaz, most ellenkező irányba. Mivel idefele jövet már láttam a talajviszonyokat, tudtam, hogy fel kell gyalogolnom egész addig az útelágazásig, ahonnan erre a kis kitérőre elindultam, és ott lesátorozni, ahol három napja már egy éjszakát eltöltöttem. Maga az út így természetesen semmi új látnivalót nem hozott, egy monoton caplatás volt, ismét csak meglehetősen zord időben. Kellemes meglepetésként autóval szinte alig, biciklistával viszont négy kisebb-nagyobb csoporttal találkoztam! Valószínű Stornoway közelsége volt az ok, hisz mind poggyász nélküli, csak kiránduló kerekes volt, sőt, gyerekek is voltak velük.
Felismertem azokat a helyeket, amik mellett már eljöttem, az asztalt ami alá az eső elől elbújtam. Amit akkor nem vettem észre, Achadh Mór településnél egy vékony kis aszfaltcsík vezetett a dombok közé, és a tábla szerint az az út is Stornoway-ba vezetett. Azonban, ahogy a mondás figyelmeztet: „Járt utat a járatlanért el ne hagyd!” nekem sem volt kedvem most egy ismeretlen útnak nekivágni. Főleg az riasztott, hogy rögtön egy igen meredek lejtővel kapaszkodott fel az út, a közeli dombok közé…. A másik, hogy épp akkor értek oda biciklizők, és Ők sem a dombok közül kanyarodtak ki. Itt már szemetelt az eső, igaz, még nem érte el a beöltözési szintet, de elkísért egész az elágazásig. Meg-megálltam pihenni, kényelmesen bandukoltam, így végül eseménytelen, összességében megállókkal együtt öt és fél órás út után, negyed hétkor értem el a táborhelyet.
Menetből felsétáltam még a kisboltig, nem tudtam hánykor zárnak. Megint megkívántam a sonkás-sajtos napok után egy kis csilis-babot, (igaz, konzerv és hideg), és egy hirtelen ötlettel még megleptem magamat egy tábla csokival, és egy üveg Colával. Ezekkel felszerelkezve visszamentem a természetesen megint (még mindig?) víz alatt álló kis tisztáson keresztül a sátorhelyhez, ami a bokrok tövében megőrizte vízmentességét. A vacsora a sátorban lett szervírozva, és az eső monoton kopogásával szolgáltatta a kísérő zenét. Nagyjából 12 km-es út állt másnapra előttem, és végére érek a Külső-Hebridákon tett kirándulásnak. Az internetet, és a zsákmányolt turista térképeket nézegetve sötétedésig, este 10-ig tervezgettem a továbbiakat. Idővel most már meglehetősen jól álltam, hisz még éppen 20 napom volt a repülőgépem Invernessből történő indulásáig. Most már tényleg lazíthattam.
Így elterveztem, hogy ha sikerül megfelelő táborhelyet találnom a sziget Fővárosában, akkor 3-4 napot, illetve annyi éjszakát leparkolok a városban. Fáradt is voltam, megint meglehetősen leamortizált minden szempontból, ideje volt egy komolyabb tisztálkodásnak, mosásnak. Nagy megnyugvást okozott az, hogy a teljesen ismeretlenen, az igazi „világ végén” túl vagyok, Stornoway után, komppal visszatérve megint a szárazföldön leszek, és Ullapool-tól már tényleg csak egy kellemes séta lesz az utolsó százegynéhány kilométer. A nagy tervezésbe kellőképpen elálmosodtam, és fél 11 körül, mikor már a kinti világosság zavaró hatása is kezdett tompulni, álomba merültem.
Huszonötödik éjszaka: 58° 9’19.38″É 6°29’56.28″Ny
