Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 20. rész, Uig.
Az előző részben elszabadultam a komfortizmusból….
2016.07.02. Szombat, tizennyolcadik nap.
Békés reggelre ébredtem, és éjjel sem lehetett valami nagy forgalom, hisz zavartalanul végig aludtam az éjszakát. Egy gyönge eső szaladt át a tájon épp sátorbontás közben, de ez csak arra volt jó, hogy az időjárás megmutassa, hogy ő az úr, nem zavart bele a csomagolásba. Számításaim szerint nyolc-kilenc kilométerre voltam Uigtól, nem nagyon volt miért sietnem, hisz egy éjszaka mindenképp be volt tervezve ebben a kikötő városkában, ahonnan elindulok majd komppal a Külső-Hebridák még vadabb hírű szigeteire.
Az első kilométerek még teljesen kihalt, lakatlan zöldben vezettek, majd a város közeledtével megjelentek, és lassan megszaporodtak a szórvány-tanyák, birtokok. Az út mellett innentől végig húzódó különböző megoldású kerítések, karámok jelezték, hogy a legfőbb megélhetési forrás itt is az állattenyésztés. Kiegészítésként itt megint több gazdaság hirdette a B&B szolgáltatását, az átkelő miatt többen éjszakáztak itt, hisz a napi 1-2 kompot nem mindig sikerült elkapni. Az asztallap simaságú táj látványa kicsit csalóka volt, egy fennsíkon szaladt az út. A teljesen sík plató egy függőleges sziklafalban szakad a Loch Snizort jeges vizébe. Ez az út perspektívájából még nem is nagyon tűnt fel, csak mikor később, az öblöt megkerülve néztem vissza, akkor lehetett teljes valójában megcsodálni a több kilométer hosszan elnyúló, 60-70 méter magas gránitfalat, a tetején csücsülő fehér kis tanyaházakkal.
Az egyik kanyarból kiérve ott „hevert a lábam alatt” az Uig Bay, az öböl túlpartjáról a víz közepéig nyúlva egy méretes móló, a parton pedig elszórva házak fehérlettek. Megérkeztem tehát a Skye-sziget felső csücskébe, a sziget északi kikötőjébe, ami az egyetlen kapocs a Külső-Hebridák szigetei felé. Első látásra kicsit csalódás volt, kikötővárost vártam, de csak egy pillanatig tartott, megszokhattam már, hogy a várost itteni körülmények között másként kell értelmezni, mint általában megszoktuk. Ha nézelődik az ember az interneten, pár érdekes dolgot is megtud erről az amúgy jellegtelen, 200 lakost számláló kis faluról. Létét természetesen a védett, alacsony partú öblének, és az ebből egyenesen adódó kompkikötőjének köszönheti. Az itt élő emberek részint természetesen halászattal, részint, esetleg kiegészítő foglalkozásként a vendéglátással keresik kenyerüket. A komptársaság is igényt tart néhányuk munkájára a járatok kiszolgálásánál, de ez a napi 1-2 pár járatnál természetesen csak nagyon részmunkaidős elfoglaltság. A falu nevét az északi nyelvek Vík szójából eredeztetik, aminek jelentése kb.” Öbölre néző”. Csak érdekesség, hogy 2013-ban, az Izlandi túrámon is jártam egy kis faluban, annak a neve valóban Vík volt.
A falu szélén, ahol az egyik mellékút a környező hegyek közé kapaszkodik, megjelent a járda is, nem kellett figyelni a megsűrűsödött forgalmat. Csábító volt az előző este átnézett internetes túrakínálat a környék bejárására, állítólag a Trotternish gerinc megmászása, a vízesések, a hangulatos kis völgyek igazi élményt nyújtanak, de rövid megfontolás után elvetettem az ötletet, hisz az azért 2-3 nap maradást feltételezett volna. Jobb oldalon az Uig hotel fehér épülete tűnt fel, közvetlen mellette kis templom, majd az út hídon kelt át az apró, de annál mérgesebb kis Rha patak fölött. A híd után rögtön egy kommunális épület, Posta, pékség, cukrászda, vegyesbolt. Nem volt tragikus a készletem állapota, de megint úgy voltam, (mint később kiderült, helyes volt az előrelátás) hogy egy kis tartalék sosem árt, mivel megint teljesen ismeretlen vidékre megyek. Ráadásul hétvége volt, szombat, átkelni pedig vasárnap fogok, amikor is senki nem biztosít afelől, hogy a „túloldalon” bármit nyitva találok. Szerencsém is volt, 11.50-et mutatott az óra, a kisbolt pedig 12-kor zárt. Csak a szokásos sajt-sonka, kenyerem még volt, azt nem akartam cipelni. Drágább volt, mint a szupermarketben, de ez azt hiszem természetes.
Az út mellett feltűnt még egy érdekes építmény, egy magányos, kerek bástya. Kerítéssel elzárt telken állt, nem lehetett közelebbről megnézni. A tornyot 1860-ban építette egy hóbortos helyi földesúr, bizonyos William Fraser. Hogy mire? Csak úgy, úri passzióból. Nyerskő tömbökből épült, egy bejárat látszott az út felől, felette egy ablak, és közben keresztek díszítették a falat. Ami talán igazán megragadta a fantáziámat, az a torony tetején, a köríven üldögélő két gyönyörű sólyom volt. Valahogy….. nagyon odaillettek. Velük volt teljes a bástya hangulata.
A faluban levő kempingről tudtam, célirányosan oda tartottam. Az út félkörívben megkerülte az öblöt, a kikötő, és a hozzátartozó létesítmények épp a kis bástyával szemben, már a túlparton terültek el. A falun odáig átvezető bő két kilométeres úton, gyakorlatilag semmi látnivaló. A kikötő-terminál volt a következő említésre méltó építmény. Előtte nagy parkoló, mellette kiskocsma, (bocsánat: pub), cukrászda, és beljebb itt is egy kisbolt. Feljebb haladva egy étterem, ami a rendkívül fantáziadús, de mindenképp találó Pier, azaz Móló étterem nevet viselte. Mellette nyíl irányított az alig 200 méterre fekvő Uig Caravan and Campsite-hoz.
Egy nagyon enyhén a bejárat felé lejtő kb. 40×300 m-es csíkon fekszik a táborhely. Érdekes kivétel volt az eddig látott kempingek közül azzal, hogy itt több volt a sátor, mint a lakóautó, lakókocsi. A bejárat előtti lakóház egyik „előszobája” volt kinevezve irodának, ahogy néztem, az üzemeltetők, vagy inkább tulajdonosok laktak itt. A kifüggesztett árjegyzék nem okozott csalódást, nyolc fontot kértek egy éjszakára a sátras táborozásért. Kellemes meglepetés volt a későbbiekben, hogy a zuhany ingyen volt, tehát nem variálták túl különböző pénzbedobálós masinákkal. Egy viszonylag egyszerűsített adminisztrációs procedúra után, (leraktam az asztalra a pénzt, és mehettem) besétáltam, hogy kiválasszam a sátorhelyemet.
Nedves levegő lehetett erre is az utóbbi napokban, ugyanis a mintaszerűen nyírt fű alatt fél centire alattomosan állt a víz. Volt hely bőven, sőt, kedvencem, az asztal-pad támaszpont is volt szabadon, egy ilyen mellett vertem tábort. A szomszédok kivétel nélkül hátizsákos fiatalok voltak, valószínű én voltam a korelnök. Pihentem egy félórát a frissen vetett matracon, majd felderítő körútra indultam. A vizesblokk a bejárat közelében állt, egy négyfülkés zuhanyozó volt a fiúké, és talán épp jókor érkeztem, hisz üres volt. Zuhanyoztam egy hatalmasat, élvezve a tűréshatárig engedett forróvizet, kimostam a használt fehérneműket, és talán megint kockáztatva, töltőre raktam mindent a fotótáskában, a borotválkozó-konnektoron, és ott hagytam.
Visszaútban a sátor felé már szakadt az eső, ez még délután-este párszor megismétlődött, de a köztes időkben kimondottan szép idő volt, meleg napsütéssel. Rápróbáltam a mobilnetre, sajnos nagyon nem volt az igazi. Volt wifi a kempingben, de fizetős, ahogy emlékszem épp a szállás összegével megegyező nyolc font volt egy 24 órára. Kihagytam. Lehetett volna a mellettem levő oszlopról hálózati feszültséget is venni, de a hozzávaló speciális csatlakozót öt fontért adták. Tehát ezeket az úri huncutságokat mellőztem. Viszont ahogy kitisztult, elindultam, kicsit szétnézni, tájékozódni a másnapi kompról, esetleg megvenni a jegyet.
A terminál épületében szép nagy váróterem volt, kényelmes fotelokkal, és kódolatlan wifivel. Megjegyeztem. Másnap, vasárnap lévén 14.15-kor indult a komp Tarbertbe, Harris-szigetére, rögtön meg is vettem a jegyet. Ezután kisétáltam a mólóra. Komoly halászflotta hajói simultak a hosszú, pár éve átadott új mólóhoz, amelynek végén modern beléptető híd várta az átkelni akaró autókat, méreteit az állandóan itt közlekedő komp méreteihez igazítva. A móló egész hosszában rákász-ketrecek száradtak a szélben, nagy számukkal utalva az itt zajló halászat egyik fontos ágazatára. A terminál háta mögött egy benzinkúttal egybeépített kávézó, kicsit hátrébb pedig a kis élelmiszer bolt szolgálta ki az utazókat. Másnap, vasárnap is nyitva van, a vacsora és a reggeli után még át fogom gondolni az útra szánt kenyér kérdését.
A móló bejáratában egy emlékmű melletti padon még elüldögéltem egy ideig, még csak délután fél öt volt. A márványoszlop tanúsága szerint, 1902 szeptember elseje jeles nap volt az itt lakók életében. Királyi fenség látogatott hozzájuk, pontosabban utazott itt át, a Külső-Hebridákra, Harris-szigetére tartva. VII Edward király, és Alexandra királynő tisztelte meg az egyszerű alattvalókat, valószínű egy életre szóló emléket hagyva maguk után azok szívében. Visszamentem a kempingbe, könnyen írom, hogy természetesen a zuhanyozóban rendben, érintetlenül találtam a telefonomat és a tartalék akkumulátort. És feltöltve. Egyéb program híján beültem a terminál várótermébe, és az érkező kompig, ameddig nyitva tartottak, interneteztem, hírt adtam magamról az otthoniaknak. Mikor beszóltak, hogy zárnának, még benéztem az étterembe, hátha van valami élet, de a két csendesen sörözgető vendég még nem kimondottan jelentett életet. Így a korai pihenő mellett döntöttem, (mást nem tudtam tenni) és nyugovóra tértem.
Tizennyolcadik éjszaka: 57°35’11.25″É 6°22’49.63″Ny
