Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 18. rész, Portree.
Az előző részben végre cipőt válthattam!
2016.06.30. csütörtök. Tizenhatodik nap.
Reggel a nagy csendben kicsit belehúztam, közelebb volt az óra a tízhez mint a kilenchez, mikor kipattant a szemem. Valahogy adta is magát még félálomban a döntés, dehogyis megyek én innen tovább ma! Túl voltam a két hét folyamatos menésen, még nem éjszakáztam egy helyt kettőt, a hely ideális volt a lazításra, nem kellett nagy számolás, hogy tudjam, bőven időben vagyok a tervhez képest, és a városka is megért, megérdemelt annyit, hogy ne csak egy cipő vásárlására ugorjak be. Így kényelmesre váltottam mára mindent. A sportpályán délelőtt, illetve már az ébredésemkor is volt élet, órák is zajlottak, de vagy nem láttak, vagy nem érdekeltem őket, senki nem háborgatott.
Mikor befelé sétáltam, akkor tűnt fel, hogy a tegnap késő délutánihoz, estihez képest mennyire nincs élet. Más időbeosztás szerint élnek erre (is) az emberek. Nem a tyúkokkal kelnek-fekszenek, és mivel nyáron este 11-kor még szinte világos van, az élet is délutánra, estére tevődik át. Most nem a Főtér felé mentem, hanem a kikötő felé vettem az irányt. Jobbra egy Hostel hirdette magát, és természetesen eszemben sem volt ott éjszakázni, de a kíváncsiság bevitt, megkérdeztem az árakat. 30 font volt egy éjszakára, tehát nagyon nem az olcsóbb helyek közé tartozott. És csak ezzel az egyel találkoztam, konkurencia nem volt. Kicsit feljebb belebotlottam a cipőboltomba, majd 50 méterrel odébb, egy parkoló túloldalán az Info iroda sárga épülete mutatta magát. Nem is rossz ötlet!
Elég sokan voltak már ilyen korai órán is, három ügyintéző igyekezett megbirkózni a többnyire fiatal, hátizsákos turista igényeivel, kérdéseivel, kéréseivel. Hihetetlen mennyiségű, többnyire persze a Skye-al foglalkozó, de egész Skóciát felölelő prospektusból lehetett válogatni. Szabadszedésű térképek, a belső helyiségben pedig egy kis olvasószoba asztallal, székekkel. És kereső szemem az asztal alatt felfedezte, amit kerestem, és amiben titkon reménykedtem, konnektor! Persze az indulás előtt reggel átgondoltam, és készültem, tehát „véletlenül” épp nálam voltak a megfelelő töltők, ott volt a telefon, a Power Bank, ezek azonnal mentek is fel a töltőre, mindet belerejtettem diszkréten a fekete fotós táskámba, az ment a legbelső sarokba, én pedig sétálni. Még megnéztem a zárórát, hogy addig visszaérjek értük, és hagytam, hagy gyarapodjanak. Tudom, sokan most (is) felelőtlennek tartanak, hogy szinte egész napra ott hagytam majdnem legfőbb értékeimet, de…. Tapasztalatból mertem ott hagyni, és este az ott is volt.
Még pár lépés, elhaladtam egy kis templom (a felekezeteiket nem mindig tudom) mellett, és hirtelen kitárult a panoráma, ott volt előttem a másik perspektívából már látott Loch Portree, illetve a kikötő. Az öböl, ahogy írtam, viszonylag kis mélysége miatt nem alkalmas nagyobb hajók fogadására, tehát a vízen többnyire sport- és halászhajók, kisebb yachtok ringatóztak, igaz, meglehetősen szép számban. A reggeli szitáló csúnyaság elszállt, az ég kék foltokat is tudott már produkálni a gyorsan rohanó bárányfelhők közt, így megint egy szép látvánnyal lehettem gazdagabb. A napfény és a felhők foltjai sebesen szaladtak az öböl szemben levő élénkzöld dombjain, előtte a víz kékjén ringatózó több tíz, élénkszínű kis modellhajó, szóval megkapó látvány volt!
Lesétálva a partra, izgató illatok csapták meg az orrom. Az élénk színekre mázolt soron (persze ez összesen öt házat jelent) végig étterem, kávézó, kikötői pub, és fish and chips. Főleg ennek a kisugárzását érezhettem én, ami úgy erősödött, ahogy közeledtem az ajtó felé. A mágnes működött, magam sem vettem észre, de már bent voltam. Megnéztem az árakat, nem életveszélyesek, sőt….! Egy fish and chips pl. 5 font volt, de ugye egy cipőcsere után ez is meggondolandó. Viszont a chips fish nélkül csak egy fontot kóstolt, és így az ízlelőbimbók is ki lettek elégítve, és a gazdaság sem omlott össze. A fiatal srác tehát egy szép nagy adag frissen kisült krumplit halmozott a tálcára, és kérdezett valamit. Majdnem azt értettem, hogy ecetet kérek-e rá. Pardon? És újrakérdezte, hogy ecetet kérek-e rá? Kértem. Életemben először ettem a sültkrumplit ecettel, (nem utoljára), és el kell ismernem, bár elsőre szokatlan volt, de finom. És megy hozzá! Persze, a titok, hogy minőségi olasz balzsamecetről van szó.
Míg elmajszoltam a fenséges csemegét, kiültem a móló kőbakjára, gyönyörködtem a körülöttem levő világban, szívtam magamba a tenger sós, halszagú leheletét, ami keveredett a sültkrumpli meleg olajos-ecetes bukéjával, és persze éberen ügyeltem a centikre lecsapó sirályokra. Emelkedett pillanatok voltak! A sirályok csalódottan hagytak ott, mikor az üres tálcát a szemetesbe dobva elindultam az öböl derékszögű másik élére. Ott még végig lehetett sétálni, bár, mint kiderült, ott egy apró kis szállodán kívül csak magán épületek voltak. Ezután a kikötő fölött levő nyerskőből épült házsor keltette fel a figyelmemet, főleg a plakát, hogy ma vásár! Bementem, két egymással csacsogó (bocsánat) piszkafaszerű idősebb hölgy sikkantott fel örömében, hogy látogató van. A vásár az kettőjüket jelentette, saját kézzel horgolt költeményeit kínálta az egyik, kézzel varrt játékbabákat a másik. Kedvesen, de határozottan elutasítottam közeledésüket, inkább a beljebb levő fotogalériát néztem meg. Régi, 1870-80 körüli kinagyított képek voltak a városról, főleg a kikötőről. Érdekes volt látni, hogy az alapvető arculat mennyire nem változott az elmúlt másfélszáz év alatt. Minden tégla, minden kőcsipke ugyanott, csak a színek lettek élénkebbek.
A kör a Spar felé folytatódott, igazolandó azt, hogy néha egy élelmiszerboltban, főleg ha az idegen földön van, nézelődni is jó. Összehasonlít az ember, helyi furcsaságokat fedezhet fel, és…. néha mazochista módon kínozza magát. Egy jó órát elbóklásztam a pultok között, aztán két chilisbab konzervvel távoztam. Azt szántam vacsorára. Az üzlet sarkán kezdődik a Főutca másik fele, így végigsétáltam mind a 200 méterén újra, de semmi csábítót, semmi újat nem fedeztem fel. Viszont megint eltudtam képedni az ajándékboltok kínálatán, (ebben a kis utcácskában 3 vagy 4 volt egy 2500-as városban) illetve azon a hihetetlen fantázián, amit ajándék, vagy emlék címszóval meg tudnak alkotni, egyáltalán ki tudnak találni. Ezen mondjuk, mindig megdöbbenek, pedig már nem kellene.
Bár nem fenyegetett még a záróra az Info irodában, nem nagyon volt már mit nézni. Illetve még két ok: azért a nézelődéssel, az itt ücsörgéssel, ott leparkolással jól eltelt a nap, a másik, meg az újra kezdődő eső. Tehát elsétáltam az irodába, természetesen ott találtam, és magamhoz vettem a két kincsemet, csordultig töltve. Ráadásul, senki nem kérdezte meg, hogy mikor bementem, és köszöntem, miért nyílegyenesen az asztal alá mászok be. Wifi lévén még egy darabig maradtam is, nem akartam a saját kártyás netemet koptatni ha van más lehetőség, illetve kiülve a párkányra, (mégse odabent üvöltözzek) Kedvesemmel is lebonyolítottuk az esti beszélgetésünket. Majd szép kényelmesen visszasétáltam a nagyon kedves kis táborhelyemhez, igaz, ez már olyan „Séta az esőben” feeling volt, de már megszoktam. Megvolt minden, nem is számítottam másra. Még egy nagy előnye volt ennek a kuckónak, hogy annyira sűrű volt a fejem, illetve a sátor fölött a lombozat, hogy maga a sátor teljesen száraz maradt, illetve a szokásos kopogást sem hallottam. Megbirkóztam a két babkonzervvel, majd egy szép nap után, békés álomba merültem. Érdemes volt itt maradnom!
Tizenhatodik éjszaka: 57°24’49.57″É 6°12’17.05″Ny.
