Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 14. rész, Blackhill.
Az előző részben Skye-sziget vadregényes földjére léptem.
2016. 06.26. Vasárnap 14 rész.
Még napsütésben aludtam el, de reggel vizes volt minden, és a kék eget alacsonyan húzó, csúnya esőfelhők tüntették el. Csendes vasárnapnak ígérkezett, ilyenkor a teherautó, kamion forgalom gyakorlatilag leáll, és az idő a kirándulásnak sem igazán kedvezett. Elég nehezen szedtem én is össze magamat, reggeli után vettem észre, hogy éjszaka megittam a tartalék vizemet is, nem volt egy csepp sem. Ráadásul egy szinte lapos területen haladtam, a vízesések, csobogók most elmaradtak, elég sokáig kellett várakoznom az ivásra.
A part százméternyire kísérte az utat, az ég komorságához illően vadregényes sziklaszirtekkel, a távolban sok-sok apró, névtelen szigettel. Itt megint hiányoztak a civilizáció apró jelei, se tanyák, se kerítések, de még legelésző háziállatok sem zavarták meg a természet tökéletes nyugalmát, csendjét. Egy órányi csendes bandukolás után bekötő út, és a tájékoztató tábla utalt először emberi jelenlétre, Breakish közvetlen a víz mellett elnyúló, apró repülőterére lehetett itt eljutni. Kíváncsi voltam, időm is volt, besétáltam. Egészen a kerítésig, illetve a zárt kapuig, amin túl szintén teljes csend volt. A kapun levő tábla, a térképemmel ellentétben már csak egy sportrepülőteret jelzett.
A bekötő út mellett viszont amit már nagyon vártam, egy szürke gránitból épült régi kőhíd bukkant fel, ami viszont azt jelentette, hogy alatta valamilyen édesvíz is lesz. Így is volt. A régi út nyomvonalában, (ahol én is éjszakáztam, és ami hol felfedezhetően, hol teljesen elveszve az aljnövényzetben végig kísérte az új utat) egy használaton kívüli híd alatt, alig mozdulva, egy patak tartott a tenger felé. Nem volt egyszerű lemászni, de már nagyon szomjas voltam. A színe az errefelé szokásos, és általam is lassan megszokott barnás árnyalatú volt. Részint a talajtól vette ezt a színt, másrészt – ezt később egy helyen elmagyarázták – a rengeteg benne elrohadó levél barnítja meg a vizet, ami ettől nyugodtan iható. Az én tisztítóm is természetesen kitisztít minden káros anyagot, baktériumot belőle, de azt el kell ismerni, hogy az ízét, azt a dohos, kicsit komposztra emlékeztető aromát nem tudta kiszűrni soha.
A térkép szerint előttem volt pár kilométerre egy kisváros, Broadford, de azért óvatosságból vittem magammal tartalék vizet is. Az airporttól hirtelen megint megszaporodtak a szálláshelyek. Nagyon elterjedt szállásforma a Highlandon, és persze itt kint a Hebridákon is a Bed and breakfasts, vagy ahogy a táblákon szerepel B&B. Ez szó szerinti fordításban, és a lényegét tekintve is ágy és reggeli. Ezt kínálják kisebb-nagyobb házakban, egyszerű tanyákon, nagyobb gazdaságokban végig az út mellett. Többnyire a ház egyik szobáját kapja a vendég éjszakára, a csatlakozó mellékhelyiségek pedig közösek a gazdával, vagy a többi vendéggel.
Találkoztam aztán több helyen is az út mellett egyedül álló lakatlan, régi, hagyományos építésű (vagy csak azt utánzó) nádfedeles kis kunyhókkal, amire ki volt írva a gazda telefonszáma, aki, ha megegyeznek, elárulja, hol a kulcs, (vagy gyorsan odaviszi), és a vándor máris beköltözhet. Valóban nagyon hangulatosak ezek a kis kunyhók! Gondozott, parkszerű udvar, szabadtéri kiülő-helyek tartoznak hozzájuk, sütési lehetőséggel, parkolóval. És mivel legtöbbjük körül nincs kerítés sem, belestem egy-két ilyen magányos házikó ablakán, a rusztikus külső legtöbbször hipermodern, mindennel felszerelt belsőt takar.
Aztán a szálláshelyek között vannak azért elrettentő példák is. Még a városka előtt jóval elfogyott a fél liter tartalék vizem, patak, felszíni víz megint sehol. Jött viszont egy Campsite felirat, ami szinte mindig jót jelent. Most azonban meglepődtem. Egy romos, rendezetlen udvarú tanyához vezetett a bekötő, beérve pedig nem akartam elhinni, hogy jó helyt járok. Roncs mezőgazdasági gépek, szétdobált szerszámok, omladozó melléképületek közt volt egy 20×20 méteres szabad tér, az volt a kemping. Egy ócska lakóautó állt rajta, nem lehetett megállapítani, hogy fél napja, vagy két éve áll-e ott, lakják-e. Az egyik szín mellett igazi falusi budin büszkélkedett a kézzel festett WC felirat, mellette egy hiányos üvegű nyárikonyha-ajtón pedig a Reception. A főépületből előkerült egy nem túl tiszta ruhás férfi, kérdezve mit akarok. Mondtam, hogy csak egy kis ivóvizet, odabökött egy a földből kiálló csupasz csőre, amit csap zárt le, majd visszament a házba. Kiszolgáltam magam, és ahogy a sáros úton cuppogtam vissza az aszfaltra, azon gondolkodtam, hogy ez most komoly volt? Tényleg ezt láttam? Az addig látottakhoz, az úthoz képest annyira szürreális volt az az öt perc.
Nem sokkal ezután az „élmény” után helyreállt a rend, beépített, hangulatos, csupa virág udvarú kis falusi birtokok követték egymást. A kis házak ötösével kapták a helységneveket, percenként követte egymást Moorlands, Harrapool, majd elértem Broadford-t. Ekkorra már szakadni kezdett az eső, megerősödött a szél, és az esőszerelés nélkül szó szerint szét voltam ázva. A központban levő fedett benzinkúthoz már félig futva zuhantam be. A Skye-sziget második legnagyobb városa a település, a maga 620 lakosával. A sziget déli részének minden szempontból központja. 24 órás nyitva tartású, igen nagy Coop áruház, komoly benzinkút, több szálloda, modern korház, sürgősségi osztállyal, sűrű buszjárat mind a szárazföldre, mind Portree irányába.
Nagyon fáztam. Egy kis száradásra, vagy átmelegedésre az áruházba húzódtam, töretlen bizalmam tanúságaként a hátizsákot a benzinkút padján hagyva. Bent viszonylag jó idő volt, főleg nem esett. És amire korábban utaltam, az apró „fegyelmezetlen” kilengésekre, nem bírtam megállni, hogy ne kérjek egy forró teát a büfében. A polc-közöket végigbogarászva pedig egy doboz chilis babra kattantam rá, igaz, a negyven centes ára még a legtakarékosabb gazdálkodásba is belefér. A tea nagyon jól átmelegített, a hideg chilis bab, amit persze a szabadban, a padot átfújó szélben ebédeltem meg, remekül visszahűtött. Nem akarom ebben az úti beszámolóban (sem) azt sugallni, hogy minden ott töltött pillanatom maga volt a földöntúli lebegés, bizony a rengeteg gyönyörű élményt nyújtó napok közt akadt olyan is, ami nem volt igazán „happy-day”. Na, ez egy olyan volt.
Nem sokat tehettem, mentem tovább. Felvettem az esővédőt, de már mindegy volt. Annyi hasznát láttam akkor, hogy a tenger felől fújó, jeges északi szél ellen kicsit védett. Még azért búcsúzóul kaptam egy apró ajándékot a városkától, a kijáratnál egy nyilvános WC nagy és modern épülete hívogatott. (Ugye, milyen furcsa dolgoknak is tud örülni az ember?) De tényleg jól esett, elsősorban az, amiben titkon bíztam, a csapokból folyó forró víz. Itt felolvasztottam elgémberedett kezeimet, (kesztyűt vihettem volna), és percekig mostam amúgy is tűzpirosra fújt arcomat. Ezektől kicsit a reszkető belsőm is a felmelegedés illúziójába ringatta magát, és én is kicsit elszántabban indultam el.
Kifelé tartva az út mellett egy Hostel, egy ifjúsági szállás kínálta magát, és valóban, elég sok fiatal kanyarodott a tenger felé vezető mellékútra. Belegondoltam egy jó meleg szobába, és egy átmelegedő, puha ágyba, aztán mentem tovább egyenesen. Részint az árra gondoltam, részint 0.8 mile volt kiírva, ami 1.3 km, és ha nincs hely, akkor kétszer annyi. Négy óra volt, a napi adag megvolt, már a táborhelyet néztem. Itt is persze kísértett az „aznap”. 3-4 helyen futottam lyukra, ami azt jelentette, hogy egy ígéretes helyet látva beljebb az úttól elindultam felfedezni a szakadó esőben, aztán a vége vagy egy bokáig süllyedés lett az aljnövényzettel borított tócsákban, vagy pedig egy derékig érő vizes rengetegben való vergődés.
Végül este fél hatkor egy temető mellett az ottani erdőgazdaság által szépen kiépített erdei pihenőre bukkantam. Ezek általában asztalokkal, padokkal, tűzrakóhellyel felszerelt, szépen nyírt pázsitú, gondozott beállóhelyek a gépkocsival ideérkezőknek, de egy éjszakás sátorozásra is megfeleltek egy párszor. Van aztán több olyan is, ahol nagyon szigorúan kikötik, hogy éjszakát nem lehet ott tölteni, de tapasztalataim szerint ezt nem sokan veszik komolyan itt sem. Egy asztal-pad kombó mellett találtam egy sima, lenyírt területet, ide gyorsan felállítottam a sátrat, és először is átöltözve, bebújtam a hálózsákba kicsit felmelegedni. Gondoltam tűzrakásra is, volt gyufám, de annyira vizes volt minden, és pár perces szünetekkel esett, úgyhogy ezt gyorsan el is vetettem. Picit felmelegedve megvacsoráztam, és egy nem túl kedves nap után gyorsan alvásra fogtam, abban a tudatban, hogy holnap úgyis jobb lesz!
Tizenkettedik éjszaka: 57°15’30.31″É 5°56’27.11
