Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 10. rész. Shiel Bridge.
Az előző részben tovább áztam.
2016. 06.22. Szerda
Nem akart az eső a szorításából engedni, alig volt szünet a sűrű szitálásban. Reggel is kénytelen voltam a szűk sátorban fekve bekapni a napi „indítótápot”, bár, a mogyoróvajas tartóskenyérnek ez teljesen mindegy volt. Nagyon untuk már egymást, (én legalábbis igen), de az utolsó kisbolt valamikor 3-4 nappal korábban volt, azóta csak a vadon, meg hát, erre számítva jól bespájzoltam induláskor, még kitartott ez a tápláló, ám egyáltalán nem finom csemege. Még el nem fogy, úgyis csak ez lesz. A táborbontást gyorsan kellett lebonyolítani, hisz a midge raj vérszomjasan keringett odakint a csábító ember-szagot árasztó sátor körül, és még az eső sem volt elég erős ahhoz, hogy fedezékbe zavarja őket.
Pár száz méter után házak csoportja tűnt fel, az útjelző tábla Glenmoristonnak titulálta a helyet, a nagy cégtábla pedig Cluanie Inn-nek a fogadót, aminek az épületeibe botlottam. Mivel önálló településnek még itteni mérce szerint is kicsi volt a hely, utánanéztem a neten, mit is takar a név. A szó szerinti fordítása a névnek a „Moriston-szurdok” (vagy hegyszoros). Aztán a statisztikai adatokat nézegetve rájöttem, hogy ez a közigazgatási rész a Moriston egész völgyét foglalja magába, amit még három részre osztanak, Invermoristontól (az előző „falu”) északra eső terület, az innen délre fekvő rész, és Glenmoriston. Ez egy meglehetősen nagy terület, és kicsit megdöbbentem az itt élők számán. Az előző felsorolás sorrendjében 75/87/102, tehát összesen 264-en élnek ezen a területen, a hegyek közt. Én is néptelen vidéknek tartottam, de ezek a számok azért megleptek.
Na de most a civilizáció kis ajándékának örültem. Az a helyzet, hogy fáztam, csöpögött mindenem a víztől, és azt már megfigyeltem, hogy ha tudom azt, hogy esélyem sincs arra, hogy estig, vagy a következő pár napban lesz egy kis menedék, még ha fél órára is, na, akkor duplán hidegnek érzek mindenemet. Ezért volt jó az eső elől kicsit bemenni ebbe a vendéglátó komplexumba. Volt itt minden, ami ezeknek az Isten háta mögötti utakra elkóborolt vándoroknak kell, szálloda, étterem, kávézó, idegenforgalmi információ iroda. És a hallban meleg. Beültem a hall egyik kényelmes bőrfoteljébe, és pár térképet, leírást a polcról magamhoz vettem, mégis legyen valami, amiért itt ülök. Jártak-keltek, a személyzet is, de a mosolyokon kívül egyébként nem foglalkoztak velem. Megláttam a mellékhelyiséget, a reggeli cicamosakodást most egy forró vizes élvezetre cseréltem, sőt, pár nap után meg is borotválkoztam. Körbenézve kiderült, hogy még zuhanyozó is nyílik a hallból. Beindult a fantáziám, benyitottam, de foglalt volt, és így valószínű egy személyes.
Még olvasgattam, írtam a naplómba, vártam, hogy majdcsak megtisztul a bennlévő idegen. Nem nagyon hittem el, hogy a a közben mind hosszabbra nyúló időben valahogy nem slisszant ki úgy, hogy nem vettem észre, ezért vagy háromszor a következő óra alatt rányitottam. De, csak mind ingerültebb morgás felelt, ezért ráhagytam, nem erőltettem tovább a dolgot, pedig jól esett volna. Összeszedtem magam meg a csomagot, és nekivágtam az esőnek. A kijáratnál a recepciós hölgy szólt, hogy még ne menjek, mert a busz még jó óra múlva jön csak. (Volt a fogadó előtt buszmegálló.) Mondtam, hogy köszönöm, de én gyalog vagyok. Ezen meg Ő szörnyülködött el, rögtön jöttek a kérdések, mettől meddig megyek így, honnan jöttem, hány éves vagyok, stb. Fejcsóválva, és elismerő csettintéssel bocsájtott utamra, szerencsét, kitartást, és jobb időt kívánva. Utóbbit már én sem bántam volna.
Furcsamód a kívánság meghallgattatott a „felsőbb szervek” részéről, dél után nem sokkal elállt az eső, és hosszú idő után az égen még kék foltokat is fel lehetett fedezni. A szél az óceán felől feltámadt, valószínű ez hajtotta el a felhőket. A kék ég, és a ki-kibukkanó Nap fénye még jobban kiemelte a táj varázslatos szépséget. Vadságával, a magyar alföldön felnőtt ember szemének szinte nem eviláginak tűnő zord szépségével számomra már kezdte utolérni, ha nem lehagyni a nekem addig etalonnak számító Izlandi tájat. A szeszélyesen kanyargó, a kemény gránitot is megadásra késztető Moriston először bal felől kísérte az utat, majd egy szurdok végén, a Glen Shiel hídja alatt átváltott a jobb oldalra.
Az itt már ezer méterre is magasló hegyek meredek oldalában, a távolban gímszarvasok, és vadon élő kecskenyájak legeltek. A kerítések, amivel néha itt is találkoztam, mint rájöttem, nem legelőket, hanem erdőgazdaságokat, pontosabban magánkézben levő erdőket, irtásokat jelölnek, határolnak. Ezek erdei útjai ijesztő meredeken szaladnak fel a csupasz sziklákon a hegyoldalba, lehetővé téve a favágás, és a szállítás gépesítését. Néha szomorúan néztem, hogy milyen nagy területeket csupaszítanak le tarvágással, de talán reményt keltő az a gyakorlat, hogy szinte azonnal betelepítik ezeket az irtásokat fenyőcsemetékkel.
A már korábban hivatkozott jakobita-brit ellentét egyik korábbi csatája ép itt, a Glen Shiel hegyei között zajlott, 1719 június 10-én a híres-hírhedt Rob Roy, és még 3-4 klán szabadságharcosai csaptak itt össze a brit kormányerők csapataival. De hiába támogatta a Jakobitákat egy szerény létszámú katolikus spanyol segélycsapat, a kormányerők győztek. Persze itt azért nem kell egy komoly, pusztító összecsapásra gondolni, hisz az egymással szemben álló csapatok összlétszáma ezeregy-kétszáz ember volt.
Valószínűleg összefügg ezzel az, hogy az A 87-es út, amit végig koptatok, a csata színhelyétől kezdve Old Military Road-ként, tehát „régi katonai út” néven szerepel a térképeken, egészen a Shiel Bridge-ig, ahol az út a hegyek szorításából kijut a Loch Duich víztükréhez. De, az még pár órányi járásra volt, késő délutánba hajlott az idő, és, hogy megint igaz legyen az, hogy „mikor szükség van rá, mindennap úgyis ott terem az ideális éjszakai pihenőhely”, hirtelen, egy kanyarból kiérve ott volt az „ideális hely.” Egy, az úttól hatalmas sziklatömbökkel elzárt, régen aszfalttal borított, sima terület, amit ma már kezdett elfoglalni a természet. Valami rakodóhely lehetett, nekem mindenesetre nagyon megfelelt. A nagy sziklákra ki lehetett teregetni a vizes cuccaimat, a sátor sem szívta fel a magas fűből a vizet, sőt, az aszfalt miatt még szúnyog sem volt. Tábort vertem, és még a környéket is bebarangoltam a késő délutáni napsütésben. Megkerestem a mélyben futó folyót, szereztem éjszakára vizet. Aztán, behúzódtam a sátorba, általában nem kellett álomba ringatni.
Nyolcadik éjszaka: 57°10’41.44″É 5°22’13.98″Ny
