Skandináv kerékpártúra. Végszó.
Végszó
Eltelt egy hét. Fizikailag, gyakorlatilag kipihentem magam, bár az első napokban még nagyon görcsölt a lábam, húzódtak az izmok. De ez érthető, a 153 napból nagyon kevés olyan volt, amikor nem erőltettem meg őket. Pszichésen nehezebb, hisz a lelkem egy részét úgy érzem, fent hagytam északon.
Nézzük az utat számokban. 153 napig voltam távol. Ezalatt 12 külhoni országon tekertem keresztül, 8 fővárost látogattam meg. Ebből számomra „fehér folt” volt 7 ország és természetesen ugyanannyi főváros. Megtettem forgó kerékkel közel 8887 km-t, (azért nem pontos, mert az óra Norvégiában egyszer majd’ másfél napig nem működött). Ezen kívül kompon 8 szakaszban kb. 300 km-t a vízen tettem meg. 9 kempingben összesen 15 éjszakát töltöttem, egyet Magyarországon panzióban, egyet Finnországban, vendégségben. A maradék 135 éjszaka sátorban, erdőben, út mellett, szántóföldön, tó partján, autós pihenőben, tengerparton, és fjordok fölött-mellett telt el. Bő két hónapig napfényben éltem, tehát éjszaka sem volt sötét.
A technikai rész. Közel két éves gépem remekül vizsgázott. A rendkívüli megterhelésnek kitett hátsó kerék küllő-meghibásodásain kívül más komolyabb problémám nem adódott. Az szerintem csak a szerencsének tudható be, hogy ezen a hosszú, és rendkívül megterhelő úton egyetlen egy defektem nem volt, az utat az induláskori, a hátsó kerékben már ragasztott gumival tettem meg. Az pedig hogy a hazaérkezésem után öt nappal itthon kaptam defektet, az már sorsszerű. Tiba Viktor barátom készített nekem egy remek utánfutót, ami az egész utat végigkísérő lelkiismeretes aggódása ellenére tökéletesen kiszolgált. Az általam utólag beépített, energiaellátást biztosító technológia is bevált. Az egyik napelem még Finnországban, június végén betört, de így is végig működött, és csak egy-két alkalommal, főleg az út végén, és nagyon hosszú nap nélküli szakaszokon volt szükség az akkumulátorok pótlólagos, hálózatról történő utántöltésére.
A rengeteg eső viszont a finomabb technológiáknál megtette a hatását. Először az érintő képernyős telefonom mondta fel a szolgálatot, aztán a filmfelvevő következett, az út végére pedig a GPS adta meg magát. Végig veszélyben volt a fényképezőgép, szerencsére ez bírta. A netbook már egy hónapja gyengélkedik, végig kiszolgált, de rövidesen komoly szervizre, takarításra fog szorulni. A különböző elektromos kütyük, töltők, csatlakozók alapjában véve szintén beváltak, bár volt olyan, amit egyáltalán nem használtam.
Ruházatból volt, amit túlbiztosítottam, volt, ami kevésnek bizonyult. Értelemszerűen a nadrágokat és a lábbeliket ette az út, viszont a magammal vitt tíz nyári póló felesleges teher volt. A fekvőhelyekkel, matracokkal nem sok szerencsém volt, végül is mind kilyukadt, út közben többet is vettem, de egyik sem bírta két-három hétnél tovább a terhelést. Az út második felére már én is megszoktam a kemény derékaljat, ettől kezdve már nem is erőltettem az új fekvőalkalmatosság vételét.
Az étkezés. Teljesen önellátó voltam, abból a meglehetősen szerény keretből, ami havonta a bankkártyámra érkezett. Így természetesen a rendszeres éttermi étkezés ki volt zárva. A turista gázpalack, amit magammal vittem, egy út közbeni félig sikerült töltéssel hazaérkezésemig bírta. Az út elején még bátrabban főzőcskéztem, a végén, mikor már tudtam, hogy nem lehet pótolni a gázt, már takarékoskodtam. Az első hónapban inkább csak a magammal vitt leveseket, rizst és krumplit ettem, az eredménye mínusz 10 kiló lett. Ekkor rájöttem, hogy tartalmas, és energiabombaként viselkedő táplálék bevitele nélkül nem fog menni, tehát áttértem a húsosabb, zsírosabb, édesebb étkezésre. Az út előtt kapott információk, hogy mennyire megfizethetetlen arra a mindennapi élet a mi zsebünkhöz mérve, hamisnak bizonyultak, ha az ember rászánta az időt, nézelődött és válogatott, olcsóbban meg lehetett oldani az étkezést, mint itthon. És ezt az itthon töltött pár nap után még bátrabban állíthatom!
Az élmény. Mikor készültem az útra, rengeteg képet megnéztem azokról a helyekről ahová készültem, de a legtöbbször a Photoshop túlzásának tudtam be a látvány szépségét. Pedig a valóság százszorosan felülmúlta azt. Sem fényképen, sem filmen, de elbeszéléssel sem lehet visszaadni az ott átélt pillanatokat. 2006-os nagy nyugat-európai utamon is már többször éreztem a rám zúduló szépség bőségének a zavarát. Valahogy elvesztettem a szépség, mint fogalom reális megítélésének képességét. Emlékszem Lofotenen a szinte méterenként elém táruló csodákat látva, bár minden pillanatban lezsibbadtam a látványtól, de mindig azt mondtam magamnak, hogy „á, amit tegnap láttam szebb volt”.
Mikor nekiindultam, (talán szégyen leírni) de egy emberektől megcsömörlött, magányra vágyó hangulatban vágtam neki. Nem kerestem az ismeretségeket, a barátságokat, sőt, kerültem még a lehetőségét is. El kellett, hogy teljen jó másfél hónap, hogy erre egyáltalán „befogadó képes” legyek. Aztán gyorsan rájöttem, hogy Ők nem az otthon megszokott emberek, már nem az a közeg vesz körül. Ennek a pár sornak természetesen nem az a feladata, hogy az otthonomat kritizáljam, nem is szívesen tenném. De felüdülés volt egy minőségileg más mentalitást, egy alapjaiban jobb ember-ember viszonyt megélni és kitapasztalni.
Az utolsó nap sajnos jellemző itthoni fogadtatása az újságokban kicsit talán bulvárosra ki lett hegyezve, hisz az út nem erről szólt, és messze nem ez volt a jellemző mozzanata. Az én szememben még nem is az ezredik, és így nem is tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. (ami szomorú, hogy igazán meg sem lepett) Arra viszont életem végéig emlékezni fogok, mikor a sarkkör fölött megtett kilométerek ezrein nem volt olyan autóban ülő, vagy településen élő ember, aki találkozásunkkor nem mutatta volna ki őszinte szimpátiáját, tiszteletét, és megbecsülését. A mosolyok, az elismerő integetések, ismeretlenek kézfogásai, az, amikor csak azért állt meg, és szállt ki valaki az autójából, hogy odajöjjön és megsimogasson, azok olyan pluszt adtak az egész útra, és olyan gyors feledést az itthon elraktározott valós vagy vélt sérelmekre, hogy azt nehéz érthetően és hihetően elmondani annak, aki még nem élt át hasonlót. Úgy értem haza, hogy szerettem az embereket! Csak sokáig tarthatna….!
Útközben itthoni ismerőseimtől, barátaimtól nagyon sok bíztatást, elismerést kaptam. Szinte mindenki csodálkozott, és most az itthonlét pár napja alatt is azt hallom, hogy „hogy bírtam ezt megtenni, mert Ő biztos nem bírta volna”. De igen! Nagyon sokan meg tudnák ugyanezt csinálni, ha elég alapos lenne az elhatározásuk, és meg lenne a kellő hit önmagukban. Mert anélkül valóban még belekezdeni sem érdemes. Persze nem akarok én az álszerénység képében tetszelegni. Rendkívül nehéz út volt, ami az öt hónap minden napján az énemnek a 100%-át igényelte. Nagyon sokat kivett belőlem, de még többet adott. Tanultam is az úton. Kitartást, türelmet, a természet még az eddigieknél is nagyobb szeretetét, alázatot az engem körülvevő világ előtt. Sikerült jobban megismerni önmagamat, új tulajdonságaimat fedeztem fel, rájöttem arra, hogy akaraterővel szinte mindent meg tudok tenni, néha még a saját fizikai határaimat is át tudom lépni. Önbecsülést kaptam! Mert arra nagyon büszke vagyok, hogy ezt az egész utat egyedül, minden külső segítség nélkül, csak saját magamra támaszkodva tettem meg. Nem benzinnel hajtva, hanem csak és kizárólag az izmaim segítségével. Nagyon sok olyan emelkedő volt, amire az aljából felnézve azt éreztem, hogy nem igaz, hogy én még ezt meg tudom mászni. És sok olyan fáradt és fájó reggel, amikor azt gondoltam, hogy nem igaz hogy még egy métert lebírok tekerni. De felérve az emelkedő tetejére, vagy este túl lenni újabb 80 kilométeren, az olyan elmondhatatlanul jó érzés volt, és akkora büszkeség, ami feledtetett minden nehézséget! Ugyanakkor kicsit szomorúan jöttem rá, hogy mennyi időt és más erőforrást elpazaroltam eddigi életem során, de ezt már visszacsinálni nem lehet.
Hazaérkezésem után közvetlenül megkérdezték tőlem mit érzek. Azt válaszoltam, amit most is tudnék: fáradságot, boldogságot, büszkeséget, és egy kis kalandvágyat. Ez az én utam volt!
